ALOIS M. HAAS

Misztika és irodalom

A szerző a zürichi egyetem nyugalmazott ógermanista professzora, számos misztikatörténettel és misztikaelmélettel foglalkozó könyv szerzője. Alábbi írása Mystik im Kontext című tanulmánykötetében jelent meg (Fink, München, 2004, 86–88.), a szöveget kiegészíti az ugyanitt szereplő (81–85.), Retorika és misztika című tanulmány első bekezdése.

A misztikusok retorikája a kommunikációs hatás elérését célzó nyelvi eljárások összességén belül tárul elénk. Ha ezzel tisztában vagyunk, azt is könnyen felismerhetjük, hogy a misztikusok a kommunikáció ,,külön“ stílusával élnek, amely eltér a többi kommunikációs eljárástól. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az esetek nagy többségében a misztikus nyelv a kereszténység belső nyelve, azaz már kezdettől fogva hívőktől hívőkhöz intézett beszédet jelent, amelyben meghatározó jelentőségük van az intim műfajoknak: a leveleknek, a homiliáknak és prédikációknak, az útmutató értekezéseknek, melyek a vértanúságra, az imádságra, a keresztény tökéletességre, az Istennel való egyesülésre készítenek föl, s végül a Szentíráshoz írt lelki kommentároknak. A misztika és nyelvi kifejezésformái olyan hagyományba ágyazódnak, amely nyelvi megformáltságánál fogva bevezető célzatú eljárásként világosan megkülönböztethető a didaktikus stratégiáktól.

Jóllehet a misztika többnyire olyan lelki eseményt jelöl, amelynek során az ember teljes lényével, az egyesülés aktusával és közvetlen intuícióval észleli és tapasztalja meg az Abszolútumot, s ezért - a vele járó testi és lelki megrendülés miatt - látszólag a valláspszichológia területéhez tartozik, a misztikus tapasztalat (mint minden lelki jelenség) elképzelhetetlen nyelvi kifejeződése és irodalmi megformáltsága nélkül. A misztikakutató többnyire csak szövegeken keresztül találkozik a misztikával, olyan írásokban, amelyek - hol vonakodva, hol túláradóan - a misztikus tapasztalat sajátos kimondhatatlanságáról adnak hírt. A misztika tehát rendszerint írásbeli formában, az irodalom terjesztésének meghatározott eszközein és konkrét lejegyzési rendszereken keresztül figyelhető meg, s ezért ugyanazok a törvények kötelezik, amelyek az irodalom összes többi válfaját.

A misztika életforma, keresztény síkon a Bibliában foglalt nyelvi és képi készletből, illetve a Bibliában megrajzolódó Krisztus-titokból táplálkozik (a görög müsztikosz jelző jelentése ,,titokzatos“, és szerves összefüggésben áll a misztériummal; a Szentírás lelki értelme maga a ,,misztikus“ értelem). A misztikusok ezen a horizonton beszélnek istentapasztalatukról mint olyan egyesülési tapasztalatról, amelynek során egészen bensőséges módon jelenvalóvá válik számukra az isteni Ige, azaz maga Jézus Krisztus. Keresztény síkon a misztikus tapasztalat egészen kiélezett és sajátos értelemben vett performatív szólétesülés: maga az Ige egyesül azzal, akinek megadatik, hogy megtapasztalja, önmagában véve kimondhatatlan módon, ám olyan formában, amelyet a misztikus tapasztalat alanyának éppen kimondhatatlansága miatt kell újra és újra kimondania. Megtestesülvén ugyanis az ember számára végső soron kimondhatatlan isteni Ige performatív aktussal beleformálódott az emberek által fenntartott nyelvi világba, s ennek köszönhetően az ember - Isten inkarnatorikus tettének kegyelméből - újra és újra feltámaszthatja és gyümölcsözővé teheti önmagában. Ezzel kapcsolatban voltaképpen nem az a feltűnő, hogy az egyesülés tapasztalata összemérhetetlen kimondhatóságával (nyelvi szempontból efféle inkommenzurabilitás minden lelki tapasztalattal együtt jár), hanem az, hogy a misztikusok ismételten hagyják meglepni magukat ettől az összemérhetetlenségtől, és örömmel szenvedik el, hogy meglepettségük paradox módon ismételt performatív szóvá válik. Még ha a hallgatás lenne is a misztikus tapasztalat végső nevezője, csak performatív és beszédes hallgatás lehet, amelyben a misztikus kifejezi magát.

A misztika retorikai mozzanata a meglepő szólétesülés paradoxonából táplálkozik (az Ige megszületik a hívők szívében), amely arra indítja a misztikust, hogy a többi embert a lehető legvonzóbb irodalmi formában bátorítsa az általa megtapasztalt egyesülésre. A tapasztalat kimondhatósága és kimondhatatlansága termékeny kölcsönhatásban áll egymással, aminek következtében a misztika ,,külön nyelvét,, rendkívül nyomatékos és erőteljes beszédformák bőséges alkalmazása jellemzi. A misztika nyelvében gyakran jutnak szerephez talányossággal elegy autonóm, azaz poétikus képek (hasonlatok, metaforák, allegóriák, szimbólumok), illetve a nyelvi intellektualitás formái (paradoxonok, tagadások, ellentmondások, oximoronok, tautológiák). Az Istenről való teológiai beszéd Dionüsziosz Areopagitésztől származó hármas felosztása, az állító, a tagadó és az eminens beszédmód (via kataphatica, via apophatica, via eminentiae) hármasa a misztikában a beszéd konstitutív szerkezetét alkotja. A misztikusok meggyőzést célzó stratégiái irodalmilag azáltal termékenyek, hogy forma létrehozására folytonosan új irodalmi elemeket vesznek igénybe, az ember Istennel való, szeretet hordozta egyesüléséről szóló üzenetet kifejezni szándékozva. A misztikus szövegek végső soron a müsztagógia eszközei, még akkor is, ha retorikai dikciójuk szerint autonóm költői megnyilatkozásoknak (dicséretnek, dicsőítésnek, ujjongásnak) tűnnek. A misztikus nyelv csak úgy léphet be az irodalom közegébe, ha alkalmazkodik az irodalom határaihoz.

Az ember Istennel előálló titkának ezoterikus kiemelése folytán a misztika előszeretettel él olyan irodalmi műfajokkal, amelyek különösképpen alkalmasak belső kapcsolat kifejezésére: lírai formákkal (költemények, dalok, gyakran a világi költészet hatását tükrözve), tanító levelekkel (posztillákkal), kinyilatkoztatásokkal, ,,vita,,-kkal (apácák életrajzai a kolostori krónikák szellemi erőterében), naplószerű feljegyzésekkel (vallási emlékiratok), önéletrajzokkal. Mivel a keresztény misztika minden formája a Bibliában gyökerezik, a misztikától objektívabb irodalmi formák sem idegenek: az egzegézis (de főként a jegyesmisztikát tartalmazó Énekek énekéé), a prédikáció (akár olvasásra szánt is), az értekezés, sőt (a 16. századi kármelita misztikában) a voltaképpen tomista gyökerű summa.

Végső soron a misztika a különböző népnyelvi irodalomtörténetek egyik jelensége. Van német (vagy rajnai) misztika a 14. században, spanyol és francia misztika a 16. és a 17. században, ahogyan korábban (a 12. században) a latin volt a misztika nyelve. A valóban misztikus szövegcsoportok kialakulása történetileg tagadhatatlanul összefüggésben áll azzal, hogy a 13. századtól férfi szerzetesek (ciszterciek, domonkosok, ferencesek, kármeliták) viseltek gondot női szerzetesi közösségekre, s útmutatásaikhoz kénytelenek voltak népnyelven szólni. Történetileg tekintve tehát a misztika virágzása mindig a népnyelv különösen sürgető használatához kötődik.

 Görföl Tibor fordítása

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2007.09.25.