SZILÁGYI GYÖNGYI
a vigilia beszélgetése

 

Jálics Ferenccel a szemlélődő lelkigyakorlatról

 

Jálics Ferenc jezsuita atya neve sokak számára ismert a szemlélődő lelkigyakorlatról szóló könyve (Szemlélődő lelkigyakorlat. Manréza-Korda, Kecskemét, 42006) és a lelkigyakorlatain való részvétel eredményeképpen, sőt Magyarországon többen az ő módszere alapján adják a lelkigyakorlatokat. Beszélgetésünkre 2006. július 2-án került sor Dobogókőn, a Manréza Központban, ahol Ferenc atya rendszeresen ad lelkigyakorlatot. 

Mindenkinek saját útja van Istenhez

 Jálics Ferenc jezsuita atya neve sokak számára ismert a szemlélődő lelkigyakorlatról szóló könyve (Szemlélődő lelkigyakorlat. Manréza-Korda, Kecskemét, 42006) és a lelkigyakorlatain való részvétel eredményeképpen, sőt Magyarországon többen az ő módszere alapján adják a lelkigyakorlatokat. Beszélgetésünkre 2006. július 2-án került sor Dobogókőn, a Manréza Központban, ahol Ferenc atya rendszeresen ad lelkigyakorlatot.

 

Hogyan indult el ezen az úton, és miként dolgozta ki a szemlélődő lelkigyakorlatokat?

 Egy anekdotával kezdem. Az Alföldön áll a juhász, nagy botjára támaszkodik, és a távolba néz. Arra jön egy újságíró és megkérdezi: ,,Min gondolkodik jóember?,, A juhász azt feleli: ,,Azt hiszi az úr, hogy nekem van időm gondolkodni?,, Mi történt közöttük? Mi volt a félreértés? Az újságírót ezer újdonság érdekli, mindaz, ami változik, ami tegnap még nem volt ott, és amit mint szenzációt ki lehet nyomtatni. A városi élet zaja él benne, és ezer gondolat jár a fejében. Azt hiszi, hogy a juhász képzeletvilága is tele van gondolatokkal és képekkel. A juhász, ha ideje van, nem gondolkodik, hanem néz. A természet nyugalomra és békére vezeti. Ebben a nyugalomban minden összhangba kerül, és egyszerű lesz. Két életfelfogást látunk itt. Az újságírót a tudás érdekli, a juhász a bölcsesség felé halad. Mindnyájunkban megtalálható mindkettő. Attól függ, hogy mennyire fejlesztjük ki magunkban az egyiket vagy a másikat. Bennem a juhász életszemlélete elég korán elkezdődött kifejlődni.

Kilenc éves korom óta vagy katonaiskolában, vagy internátusban voltam, és év közben már előre örültem a vakációnak. Otthon kitűnő levegő volt, meghitt és szép volt a családi élet. Nagyon élveztem a szabadságot, és hogy annyi mindenre volt idő. Évközben sokszor az járt a fejemben, hogy mi mindent fogok otthon tenni. Amikor hazaértem, a nagy kertünkben sokszor azon kaptam magam, hogy ülök és nézek, mint a juhász. Többször volt lelkiismeret-furdalásom, hogy előtte annyira örültem az otthoni lehetőségeknek, és amikor már tehettem volna valamit, nem tettem semmit, csak voltam és néztem. De ugyanakkor éreztem, hogy ez jó volt. Ezek a pillanatok voltak a szemlélődő nézés első próbálkozásai. Nem gondolkodtam, csak figyeltem, és a világnak értelme lett, az élet összhangba került, és önmagamat is új megvilágításban és mélyebben éltem meg. Most úgy látom, hogy ez a nézés - amikor a létezésnek egy nagyobb súlya van mint a tevékenységnek - a kontempláció kezdete. Ha látszólag időpocsékolásnak látja is az, aki ezt nem ismeri, aki ezt megélte, tudja, hogy ezek a pillanatok az aktív élet előfeltételei.

Egy másik esemény azonban még inkább meghatározta az életemet. A komoly szemlélődő utam a második világháborúban kezdődött. Hadapródiskolás voltam, azaz tisztjelölt. Nürnberg közelében egy német kaszárnyában kiképzésen vettünk részt. A bombázások után mentenünk kellett a sebesülteket, oltani a lángoló házakat, segíteni a hontalanokat. Egyszer a heves bombázás közepette a pincében ülve rettenetes düh fogott el: nem védekezhetek, nem menekülhetek, és tizenhét éves koromban itt kell meghalnom egy nyomorult pincébe temetve. Tombolt bennem a tehetetlen düh, majd egyik pillanatról a másikra kimondhatatlan békesség töltött el, és akkor olyat éltem meg, amit nem tudok megfogalmazni, mert képtelenség szavakkal kifejezni. Talán öt percig tartott, talán kicsit rövidebb volt, nem tudom. Amikor lefújták a riadót, mennünk kellett tovább menteni a sebesülteket. Akkor az élmény megszűnt. Két dolgot tapasztaltam ezt követően. Az egyik, hogy ha valós az, amit megéltem, akkor mindegy, hogy életben maradok vagy meghalok. Olyat láttam, ami mindig van. Éppúgy a halál előtt, mint a halál után. Mindenesetre mindmáig evidens előttem, hogy az realitás volt. Amit ott láttam, egészen megváltoztatta az életemet, mert rájöttem, hogy az életnek van egy mélyebb értelme, mely még a haláltól is független. Ez lett mindennek a mércéje. Ez lett az életem iránytűje. A másik fontos megfigyelésem pedig az volt, hogy a gyilkos háború miatt mindenki depressziós volt. Köröskörül bombatölcsérek, halottak, bútorjaikon ülő kibombázottak. A háború vége felé jártunk - 1945 januárja volt -, az anyagi és erkölcsi világ tönkrement. A mentést végzők mind komorak, fáradtak, és erőtlenek voltak. Én nem voltam levert, hanem nagy szeretetet éreztem mindenki iránt, és segítettem, ahol csak tudtam. Ez a tömören elmesélt élmény az egész életemet megváltoztatta, rányomta a bélyegét sorsom alakulására.

Később elhatároztam, hogy pap leszek, és beléptem a jezsuitákhoz. Ott magamba szívtam a spiritualitást, megtanultam imádkozni. Imádkoztam előtte is, de módszer nélkül. Megismertem a szentignáci utat, rendkívül tetszett, nagyon jó volt, és éreztem, hogy ez arrafelé vezet, amit Nürnbergben megtapasztaltam, bár nem volt egészen ugyanaz. A noviciátusban szigorú fegyelem volt, nagyon intenzív időnek éltem meg. Hálás vagyok érte, és különösen lekötelezett vagyok a novíciusmesternek. Az imák különböző módjainak a tanításakor a végén mindig megjegyezte: ,,Nézzék, ez mind fontos, ezt mind meg kell tanulni, de tulajdonképpen van e mögött valami, ami nagyon egyszerű, és arra felé halad a lelki fejlődés.,, Ez fontos megerősítése volt az én meggyőződésemnek. Ezt ma szemlélődésnek nevezem. A noviciátust követő egyetemi éveimben és utána is azt tartottam feladatomnak, hogy a kettőt összhangba hozzam. Vagyis hogy teljesen felvegyem magamba azt, amit mint jezsuitának tanítottak, ugyanakkor szem előtt tartsam, hogy mindez egy nagyon egyszerű pont felé halad, ami értelemet ad az egésznek. Az úgynevezett szentignáci lelkigyakorlatokat sok éven keresztül végeztem. Mindig szerettem a szövegen, a szentírási részeken való elmélkedést, de éreztem, hogy idővel az imának nagyon le kell egyszerűsödnie. Felfedeztem, hogy a szentignáci lelkigyakorlatok is ezzel az imával fejeződnek be. Vagyis nem a bibliai szövegeken való elmélkedéssel, hanem a kontemplatív imával. Számomra sokszor érthetetlen volt, miért hagyják el a lelkigyakorlat vezetők ezt az utolsó és legfontosabb szakaszt, hiszen Szent Ignác ezt világosan megírta. És mivel láttam, hogy erre nagyon sok ember fogékony, próbáltam a tanult lelkigyakorlatokat ebbe az irányba fejleszteni.

 

Élete folyamán több ezer embernek adott lelkigyakorlatot, Magyarországon mintegy kétezernek...

 Nagy öröm volt számomra, ha valaki ezt az utat a lelkigyakorlatban megtalálta, és ezáltal fölülmúlta a krízisét, megtalálta az elvesztett utat az Istenhez, az élete egyenesbe jött, vagy elindult benne egy komoly lelki élet, az emberekkel megjavult a viszonya, de főleg hogy kiegyensúlyozottabb és boldogabb lett.

 

Mondana még valamit az életútjáról?

 A tanulmányaimat nem végezhettem Magyarországon, az akkori rendszer miatt el kellett hagynunk az országot. Két évet tanultam Németországban, három évig filozófiát Belgiumban, majd két évig dolgoztam nevelőként egy belga gimnáziumban. Ekkor megkérdezte a provinciális, hogy nem mennék-e Chilébe, mert ő megígérte a chilei jezsuitáknak hogy küld egy magyart, de akit el akart küldeni, annak Rómában kellett maradnia, hogy az egyetemen tanítson. Ezért helyette mást keresett. Szívesen vállaltam. 1956-ban kerültem Chilébe, a magyar forradalom előtt pár hónappal, majd a következő évben átküldtek Argentínába, hogy tanulmányaim kiegészítésére teológiát tanuljak. Négy év elteltével, amikor a teológiát befejeztem, a provinciális kért, hogy legyek teológiai tanár Argentínában. Örömmel tettem neki eleget. Majd az ottani elöljáró kérte, hogy legyek spirituális is. Tizennégy évig végeztem ezeket a feladatokat. Nagyon szép időszak volt, szerettem Dél-Amerikában élni, ott írtam az első könyveimet: a Testvéreink hitét, a Tanuljunk imádkoznit és a Fejlődik a hitünket. Dél-Amerikában a politikai helyzet mindig szélsőségesen változó volt, és a 70-es években polgárháború tört ki. Abban az időben az egyetemen tanítottam, és két teológiai tanár kollegámmal egy szegény negyedben, egy nyomortanyán laktunk. Mi csak ott laktunk, de nem ott dolgoztunk. Csupán tanúságot tettünk, hogy a szegénység is létezik. Ezt a főiskolások nagyra becsülték. Valaki feljelentett minket azzal a hamis váddal, hogy terroristák vagyunk. Egy csoport katona kijött és elfogott minket, de nem volt sem kihallgatás, sem tárgyalás. Tulajdonképpen a barátomat keresték, aki szintén jezsuita volt, és vele együtt engem is elvittek. Öt hónapig őriztek összeláncolt kézzel, bekötött szemmel, titokban egy magánházban, minden jogi segítségtől megfosztva.

 

Öt hónap bekötött szemmel és összeláncolt kézzel, rettenetesen hosszú idő, bizonyára nagy megpróbáltatásokon ment keresztült, lázadáson, kétségbeesésen és félelmen.

 A halálfélelmet ismertük és jogos is volt, mert az a katonai alakulat - a tengerészek -, amely minket elfogott, mind a hatezer elhurcoltját megölte. Mi ketten maradtunk csak életben. Sok mindenen mentem keresztül. Mire minket elfogtak, már hosszú utat tettem meg belsőleg. Már évek óta imádkoztuk a Jézus-imát. Most az öt hónap alatt kipróbálhattam, mit jelent a gyakorlatban ennyire kiszolgáltatott helyzetben nem kétségbeesni, hanem Isten jelenlétére figyelni. Szabadulásomat követően egy évig tartózkodtam Észak-Amerikába kivándorolt anyámnál és testvéreimnél. Utána Németországba kerültem. Ott már nem teológiát tanítottam, hanem lelkigyakorlatokat adtam. Akkor döbbentem rá, milyen nagy tisztuláson mentem keresztül az öt hónap csendje alatt. A lelkigyakorlatokon értékesíteni tudtam ennek a belső átalakulásnak a tapasztalatait, mert a lelkigyakorlatos csendben ugyanaz játszódik le, ha kisebb mértékben is. Tizenöt év németországi lelkigyakorlat adása után írtam meg a Szemlélődő lelkigyakorlatok című könyvemet, mely teljesen a saját tapasztalataimat tükrözi vissza.

 

Hogyan fogalmazná meg a kontemplatív imamód jellemző vonásait? 

A kontemplatív ima legfőbb jellegzetessége, hogy az ember nem tudja elérni, nem tudja elővarázsolni, mert teljesen az Isten ajándéka, tisztán kegyelem. Ki lenne képes Istent csak egy kicsit is megpillantani, ha nem ő mutatná meg magát? Egy imát elmondani mindenki tud. Úgyszintén tudunk szentírási történeteken elmélkedni. De a kontemplatív imára az ember legfeljebb csak elő tud készülni, fogékonnyá tudja magát tenni, azzal, hogy magát és az imaidejét kiüresíti, hogy az Isten lelke tudjon benne imádkozni. Ezt az előkészületet sokszor kontemplatív imának nevezzük, mert teljesen arra irányul. Így ha valaki rendszeresen a Jézus-imát imádkozza, még nem biztos, hogy a kontempláció kegyelmét megkapta, de készül erre az útra. Ilyen értelemben, mondjuk kiterjesztett értelemben kontemplatív imának.

A kontemplatív imamód második jellegzetessége az észlelésre való átállás. Imán rendesen azt értjük, hogy bibliai szövegek segítségével vallásos érzelmeket keltünk fel, az életünket megreformáljuk, és Jézus Krisztussal vagy Istennel beszélünk. A kontemplatív imában, minderről átállunk az észlelésre. Abból indulunk ki, hogy Isten jelen van, csak mi nem vesszük észre, mert mi annyi dologgal, problémával, szövegekkel vagyunk elfoglalva, hogy nem vesszük észre, hogy itt van. Az örök életben Istent fogjuk látni. Ez észlelés. Az örök élet már most itt elkezdődik, és így az Isten közvetlen megismerése, észlelése vagy látása most is elkezdődhet. Isten kezdetleges észlelése a kontempláció. Ezért a kontemplatív imamód elkezdése abban áll, hogy az imánkban a gondolkozásról, a képekről, a szövegekkel való elfoglaltságunkról átállunk az észlelésre. Hogy ez miként folyik le, arról a juhász példája adhat nekünk fogalmat. Ő is azt mondta, hogy nem gondolkodik. Ő csak nézett. Meg vagyok győződve, hogy a juhász, ha nem kap is vezetést a kontemplációra, de évekig néz, szemlél és csak jelen van, akkor lassan megkapja a kontempláció kegyelmét.

Egy harmadik jellegzetessége, hogy a kontemplatív ima minden gondolkodástól, képzelettől, az imában való beszélgetéstől, az érzelmekkel való foglalkozástól mentes: teljes kiüresedés minden aktív imamódtól. Ez az észlelésnek a következménye. A kontemplatív ima olyan, mint az intenzív csodálkozás: tiszta észlelés. Hosszú út ezt elérni, mert következetes gyakorlatot igényel.

A szemlélődő ima másik jellegzetessége, hogy a figyelmünket sokkal radikálisabban Jézus Krisztusra és Istenre fordítjuk. Más szóval, kizárólagosabban Istent, és nem Isten adományait keressük. A kontempláció előtti imában még a kérőimának nagy szerepe van. A kérőima még én-központú lehet, mert magunknak kérünk. A kérőima nem rossz, de a kontemplációban sokkal kevesebb szerepe van. Az ima súlypontja áttevődik az Isten dícséretére, az Isten imádására, az Isten szolgálatára. Az eszközök is leegyszerűsödnek, és a végén elmaradnak. A kapcsolat Istennel sokkal közvetlenebb lesz. Itt nem egy ellentétről van szó a többi imamóddal szemben, hanem csak súlypontáthelyezésről, kiüresedésről.

 

Ferenc atya, úgy vélem ez az Isten felé vezető út részben az önismeretnek és önelfogadásnak is az útja...

 Ha nem fogadom el magamat, akkor jönnek az elégedetlenségek, és akkor kénytelen leszek szembenézni önmagammal. Sehol olyan radikálisan nem nézek farkasszemet hibáimmal és érzelmeimmel, mint a szemlélődő imában, mert ott csöndben vagyok. Amíg zajt keltek magam körül, addig a kellemetlen érzelmeket könnyedén el tudom nyomni. Még akkor is, ha szövegekkel imádkozom, a szövegekben sok a szó, a fordulat, a történés, és ez elnyomja a csöndben hallható érzelmeket. A csöndben aztán jön minden nem várt dolog, és akkor meg kell tanulnunk, hogy ezeket nem kell elnyomni, de nem is kell velük foglalkozni, hanem a figyelmünket Jézus Krisztusra irányítani.

 

Nem vezet a kontemplatív ima tétlenségre?

 A szemlélődő ima észlelés, ami nem passzivitás. Hegyeznünk kell a fülünket, kinyitni lelki szemeinket, és éberen figyelni magára Jézus Krisztusra és az Isten jelenlétére, őt a létünkkel imádni és szolgálni. Csak ez nem aktivitás, tettek révén valósul meg a kontemplatív imában, hanem a teljes csöndben történik. Az említett ,,nyitott antennákkal,, kapjuk a benyomást a létezésről. A szemlélődő ima alátámasztja az ember napi munkáját. A kontemplatív ember nem dolgozik kevesebbet, mint a nem kontemplatív. A kontemplatív ember nem annyira ideges túlhajtott ember, aki mindig stresszben él, de azt sem jelenti, hogy tétlen. A nagy változás a kontemplatív kegyelem kezdetével az, hogy inkább a kisugárzása által hat, mint aktivitásának mennyiségével. Ha a munkájának nincs súlya, akkor az imája nem kontemplatív.

 

Észrevehető az emberen, ha ezt az imamódot gyakorolja?

 Valamikor azt írtam az egyik könyvemben, hogy ha az ember egy ötéves fiúnak a fejére teszi a kezét, nem érzi, hogy növekszik, és mégis növekszik. Azt is kérdezhetném, hogy más embereken látszik-e az, hogy imádkoznak? És az imának mégis van átformáló ereje. Ez talán fokozottabb mértékben vonatkozik a kontemplatív imára.

 

Említette a Jézus nevével való imádkozást, ilyenkor a keleti szerzetességre asszociálunk, az Athosz-hegyi szerzetesek Jézus-imájára, de csöndben való imádkozást találunk a Távol-Keleten is, a Zen-buddhizmusban. Hová helyezné a kontemplatív imamódot, ezt az utat? Van-e valami kapcsolat közöttük?

 Az Athosz-hegyi Jézus-ima ugyanaz, mint amit mi végzünk. Én nem látok más különbséget az ő és a mi Jézus-imánk közt, mint azt, hogy én talán szisztematikusan tanítom azt. Mi nagyobb stresszben élünk, mint az ortodox keresztények. Többet gondolkozunk, és nehezebben jutunk mély belső csendre. Ezért a Jézus-imához vezető pedagógiánknak is kicsit másnak kell lenni. Több különbség nincsen.
  A távol-keleti kontemplatív utakat egyenként kell megítélni. Egyetértek azzal az elterjedt véleménnyel, hogy az öt nagy vallás - a kereszténység, a zsidóság, a hinduizmus, a buddhizmus és az iszlám - tényleg vallások, azaz tényleg Istent keresik. Mindegyik híveinek vannak hibái és tévedései: nem minden keresztény valósítja meg a keresztény vallás ideálját sem. Így a többi vallás tagjai sem. Itt Európában különösen meg kell különböztetni, egyrészről a másik négy vallás igehirdetőit, másrészről magukat a vallásokat, az ő autentikus formájukban. Sokan akarják képviselni például a buddhizmust, mégis részben mást tanítanak, mint a buddhizmus lényege. Ha ettől most elvonatkoztatunk, akkor meg kell ismételnem, hogy az öt nagy vallás lényegében tényleg autentikus vallások, tehát tényleg az Istent keresik. Nagy különbség van közöttük, mivel más a múltjuk, mások a hagyományaik, mások a tapasztalataik, más liturgiájuk van, és más-más utakon próbálnak Istenhez jutni. A különbségeket minden vallásban el kell ismerni, és tisztelni kell. Az öt nagy vallás mindegyikében vannak óriási értékek. Nem számítom vallásnak a New Age különböző ezoterikus formáit, amelyek csak az ember lelki haladását keresik, de nem Istent. Mind az öt nagy vallásnak vannak nagy mesterei, szent könyvei, melyben leírják a nagy kegyelmeket, amelyeket kaptak, az utat, amelyen jártak, és amelyekről nem lehet bizonyossággal mondani, hogy végső fokon nem Isten sugallta-e nekik. Hogy a keleti vallások Jézus Krisztust nem ismerik, ez számunkra fájdalmas tényező, de e miatt még vallások maradnak, ha nem is keresztény vallások. Nagy tisztelettel kell ezekhez a vallásokhoz közeledni, mert nem tudhatjuk, hogy Isten nem áldotta-e meg őket olyan kegyelmekkel és irányításokkal, melyeket mi nem ismerünk. Sokszor még azt is nehéz megállapítani, hogy hisznek-e Istenben, mert az ő keleti gondolkodásmódjuk nekünk nem könnyen érthető. Nem kell mindent naivan elfogadni, és még kevésbé követni, de nagy hiba lenne őket tudatlanságunk miatt elítélni olyan dolgokban, melyek mély vallásosságuk miatt Isten előtt kedvesek. Persze ez azt sem jelenti, hogy minden vallást ki kell próbálni. Elég, ha a kör széléről egy rövid úton érek a közepébe. Jézus Krisztus azt akarja, hogy mindnyájan egyek legyünk, és megígérte, hogy egyek leszünk, ha az út odáig még hosszú is.

 

Búcsúzóul mit üzenne az Olvasóknak?

 Egyszer az egyik tanítómesteremtől megkérdeztem, hogy mi az Isten felé vezető úton a legfontosabb? Azt válaszolta: ,,Jézus Krisztus.,, Ezt üzenem mindenkinek. 

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2007.03.20.