DARÓCZI ANIKÓ

A bírhatatlan: Beney Zsuzsáról

1967-ben született Kolozsváron. Irodalomtörténész, műfordító. Szakterülete a középkori (flamand) misztika, e témából doktorált tavaly Leuvenben. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem holland tanszékén a régi irodalom oktatója.

Mint hajnalban a csillag, eltűnik

az áttetsző időben csillogásod.

De újraszüli létezésemet

napról napra hiányod.

(Csillog, de eltűnik)

Halála előtti napjai, órái súlyos betegsége ellenére tele voltak élettel. Kora reggel, mielőtt elindult volna a Duna-partra, ahol aztán este elvitte a kitörni nem tudó vihar, még elküldte utolsó naplójegyzetét a Vigiliának, és kinyomtatott egy Rembrandt-rajzot barátai kéthetes unokájának, akit a hétvégén meg szeretett volna látogatni. A következő hetekben dolgozni akart, a folyóparton. Tele volt tervekkel.

*     *     *

 Orvos, költő, író és tanár volt; egyetlen úttá fonódott a sok pálya az egy életben. Életművére is különös egység jellemző - én most csak a költészetéről próbálok beszélni. Verseinek egyetlen mindent átitató, átszövő témája van. Mondhatnánk, hogy a halál, de ugyanúgy mondhatnánk azt is, hogy az élet - mert a létező nem mindig létezik, és nem ellentét az élet és halál (Két parton). De leginkább talán úgy fogalmazhatnánk, hogy verseit a halál és az élet, a jelenlét és a hiány egyszerre-tudásának bírhatatlansága járja át  - egyformán bírhatatlan a van és a nincs,

 

Hogy bírja el az élet a halál

tudatát, hogy bírja a végtelenség

és a végesség egyszerre-tudását?

Az egyszerre tudást és nemtudást?

(Két parton)

 

Ha a halálból mint sűrű, súlyos középpontból indulunk ki, mint fordított örvényből, a magány, a gyász sodrásába kerülünk, a gyászban a túlélésébe - és a túlélésben a halálnak mennyi dimenziójába! A holokauszt túlélésébe ugyanúgy, mint gyermeke és társa halálának, sőt, saját halálának vagy halálainak túlélésébe is, a túlélésben az élet sodrásába, az életében a túlélés miatt érzett bűntudatba, az elevenen eltemetett bűnök tudatába - s ez a tudat halálos. Mondhatnánk úgy is: a túlélés költészete ez, amelyben élet és halál egyaránt benne van. A túlélésben pedig a szereteté, a túlélőé és a túlélté, de ez a szeretet is él és hal egyszerre, hiszen az élő nem tudja már kitapintani a hajdani lét szövetét, gyötrő kérdésekkel próbálja jelenébe rántani: Szerettél-e, mondd, szerettelek úgy, hogy / halálod átjárja életemet? (Gyász). Elviselhetetlen erővel tükröződik egymásban a szerelem halála és a halálban élő szerelem: Más időben egy fájdalmat éltünk. / Te a halálon átsajgó szerelmet. / Én a szerelmen átütő halált, de úgy, hogy az élő látómezejéből, érzékelésének teréből a képek a folytonos, végtelenített tükröztetés következtében a téren kívülibe siklanak át, s ezzel összeomlanak az emberi tudattal követhető érzéseket tartó pillérek: Nem tudom, szabad vagyok vagy magányos. / Elveszettelek vagy megnyertelek? (Orpheusz vagy Eurydiké).

 

Rád vágyom-e? vagy a halálra vágyom

vagy a halálomtól menekülök?

E szeszélyesen görgő ár-apályban

felbukkanok s megint elmerülök.

(Gyász)

 

A jelenlétbe foglalt hiány költészete ez, és a hiányba robbanó jelenlété: Nem múlik el a ,,nincs itt szenvedése,, / a majdnem-jelenlétté lett hiány (Már csak emlékekben). Gyötrelem volt, de öröm is hiányod / hisz benne voltál (Végszó). Az egyszerre van és nincs felismerésébe az élő elevenen hal bele: Elbírhatatlan, az, hogy elviseltem. / Bírhatatlan, hogy nem viseltem el (Gyász). És:

 

Elbírhatatlan, hogy nem fáj halálod.

Nem vagy velem s nem váltál tőlem el.

Én, ki egykor házadban melegedtem,

úszom a tél fagyos felhőivel.

(...)

Ez a gyász: jelenléted és hiányod.

Hogy holtodban halálom szenvedem.

Hogy szerelmemben mindkettőnk magányát.

Hogy azt remélem, mi reménytelen.     

(...)

Ebben az időn átlengett időben,

ahol csak nemlétedben létezem,

hogyan bírjam el hiányodba rajzolt

gyötrelmes-boldog jelenlétedet?

(Gyász)

 

Ha visszafele indulunk el, az élet felől, minden képe, minden sora a halál örvénye felé sodor. Nemcsak azért, mert a benne élő szerelmek a hiány halálos szálaiból szövődtek - Fordított örvény: lentről fölfelé / pörög és mégis lehúz a halálba (Utolsó szerelmem) -, hanem azért is, mert

 

Bizonyítéka annak, hogy teremtett

lények vagyunk, az, hogy majd meghalunk.

Az öröklét egyszínű köntösébe

halálunk kötözi sötét csomóit.

Azért teremttettünk, hogy a nem-létezésbe

nem-létünk hozza el a létezést.

(Introitusz: A halál).

 

És: Életünk egyetlen értelme, hogy / megszüljük a halált. Fordított létezés. (Elrongyolt részletek). De ez a halált-szülés egy másik, konkrétabb síkon is megjelenik. Az első kötetben, a Tűzföldben, az itt-ott Mária-siralmat idéző és megidéző sorokba belehasít a gyermek halálra-születése:

 

Hallottam az ég moraját és láttam

megborzongani a mélységeket,

hogy a csillagok fényére segítsék

csillagok közé szült gyermekemet.

()

 

Ennek a csillagok közé szült gyermeknek mondja aztán a Cérnahangra hallott gyermekverseket. Beleborzongunk, ha belegondolunk abba, melyik oldalról szólongatja:

 

Csillagbokrok ág-bogában,

bársony égbolt sátorában,

óriás hegyek peremén

merre, kis legény?

(Vándorút)

 

Vajon haza várja-e vagy elbocsátja,

 

Hajad most erdők sötétje,

szemed csillag reszketése,

tekinteted csupa fény -

megérkeztél, kis legény!

(Vándorút)

 

Vajon honnan biztatja: Tündérkém, ne féljél, ne reszkess, / csillagról csak csillagra eshetsz (Tündér), és vajon miért meséli el csupa ég, párás és csillogó dalai között, hogy a gyökerek zegzugos paloták a föld alatt (Fa)? Egy sokkal későbbi ciklust, a Madárkát, két, gyermeknek-felnőttnek kedves sorral indít - Kis kacsa fürdik / fekete tóba -, hogy egyszerű, lebegő kérdésekkel - mért feketébe? mért nem folyóba? -, könnyedén, más dalok dallamára-ritmusára lépve aztán a legmélyebb mélységekig rántsa a (gyermek?)olvasót, és így tanítson meg látni az ezerszer énekelt-mondott sorok mögött és a sorok közötti csendekben: Mint a madár, szállnék / a tóból az égig, aranyból sötétbe / utánad, utána. (...) Fordulj ki, fordulj / a fény aranyából az égi sötétbe.

 Úgy is mondhatnám, hogy Beney Zsuzsa  költészetének rugalmas, mindig mozgásban levő, élő tengelye a halál örvényének tölcsére. De láthatjuk egy másik képben is, ha előbb bátran a sodrásába állunk, s aztán egy kicsit távolabbról vesszük szemügyre: a képek közötti térben, mint valami finom hologramm, Möbius-szalag sejlik fel, sőt, maga válik térré: a szalag egyik oldala élet, a másik halál -, és soha nem tudjuk, melyik oldalt érintjük éppen, melyik oldala érint meg éppen, mert nincs egyik oldal és másik oldal, a kettő: egy.

Az, hogy költészetének lényegét képben, térben, a tér képeiben tudjuk megfogalmazni, mint ahogy az imént tettük, talán azzal magyarázható, hogy a mentális tartalom Beney Zsuzsánál - mint minden nagy költészetben - mindig képekben jelenik meg. Nem kész, mozdulatlan képekben, hanem mozgásban. Többféle mozgást láthatunk. A konkrét emlékképek mozgását: a boldogság (az otthon, a szeretet) rögzített pillanatképei csak az emlékezésben tűnnek fel, néha egy felvillanó érzékelés-foszlányban, amelyben a múltbéli érzékelés támad fel és a semmivé foszlott tér kel életre - birsalmaillatban, telt szénaillatban (Tél), az otthon lámpafénye megcsillan egy ablaküvegen, feltűnik a gyermekkor szigetein a lila-sárga órák bűvölete (Két parton). De maga az emlékezés aktusa is mozgásban van, képben kifejezett változásban, a múlt egy pillanatra jelenné válik, hogy aztán ismét múlttá legyen:

 

Az idő elsodorja létezésünk.

De mint a tajték a sziklafalon

kirajzolódik múltunkból az emlék

egy más boltozaton.

(Csillog, de eltűnik)

 

Az érzésnek nincs emléke, de néha

még meglegyint egy-egy illat, a múlt

perceit átszikráztatva jelenné.

Aztán újra szétgurul az idő.

(Két parton)

 

Vagy mélységes mélyről bukkannak fel a kővé vált emlékek, melyeknek felületén önmagán átbillen az idő - az öröklét porlik, s a pillanat szilárdul meg:

 

Egyre mélyebbről, mint örvény-szelekben

a szürke, barna, narancs kőzetek,

úgy bukkannak elő e sűrű felhők

alól a régen földbetemetett

 

emlékek. Az öröklét egyre porlik.

Vassá lett a pillanat csillaga.

(Gyász)

 

Az emlék, az átlényegített, jelenné szilárduló vagy villanó múlt (volna, lehetne) az otthon: Nem múltad, hanem párája az emlék, / nem a hang - a visszhang volt otthonod (Csillog, de eltűnik). De még az emlékben, az emlékezésben sincs menekvés, s ennek legalább három egymásba fonódó oka van. Az első az, hogy az emlékben az van, ami most nincs, tehát ebben is a van és a nincs, a van és a hiány bírhatatlansága jelenik meg, az élet és halál elbírhatatlanságának tükrében:

 

Egyszerre nyit, zár az emlékezés.

Minden része egész, és egész csak a részlet.

Kettős létezés: a van és a hiánya.

Kettős nemlét: a volt és a soha.

(Két parton)

 

A második ok az, hogy az emlék eltűnik úgy az életben, mint a halálban. Az élőben megfakul a múlt emléke - nemcsak az élő hal meg, hanem az emlék is: Elpárolog az emlék és az élet (Két parton), Nemcsak te haltál meg - meghalt az emlék / Mindaz, mi időnek neveztetett (Gyász), sőt, nemcsak az emlék anyaga kopik meg és porlik el, hanem még az emlék porló jele is (Gyász). Érdes, plasztikus képekben, a föld képeiben rögzíti a megfoghatatlant: rom, kő, por fedi be a múltat, a közös múlt mint homokvár szóródik szét, s

 

A kiürült múlt színtelen iszapján

tört edény tűnő cserepeivel

kezemben állok - ez halotti urnád.

(Gyász)

 

És nemcsak az élő nem emlékezik már -

 

Tán mégis leszálltam az alvilágba,

magábafordult útjaid veled

járom - csakhogy a lüktető felejtés

nem engedi, hogy felismerjelek

(Gyász)

 

-, hanem a halott sem emlékszik az életre, Eurydiké a halálból mondja:

 

Meg nem ismerem már az egykori

világ alakját. Pillangószemével

Hímport pergetve ráhullt a felejtés.

(Orpheusz vagy Eurydiké)

 

A halott és az élő emlékezése azonossá válik:

 

Megkaptam azt, amit más csak a halálban:

A felejtésben megerjedt magányt.

Egyedül vagyok nemcsak a jelenben,

múlt és jövő-fosztottan meztelen.

(Introitusz: Végleg)

 

A harmadik, a másik kettőtől elválaszthatatlan ok az, hogy ha meg is marad vagy fel is villan néha az élőben az emlék, nem ellazulást nyújt, hanem vág, hasít, a szeretetnek még az emléke is megdöbbentő negatívban jelenik meg:

 

A fájdalom, mely néha áthasít

A testen, mint ellazult izomköteg:

Emlék a szeretetről.

(Elrongyolt részletek)

 

A jó emléke is az elbírhatatlan kettősség forrása tehát.

De az emlékezés dinamikája és az emlékcsillámok feltűnésének és eltűnésének mozgása egy nagyobb, kimondhatatlan mozgásnak része csupán: Beney Zsuzsa költészetében a kimondhatatlannak érzékelt tartalom képbe születésének vagyunk tanúi, s miközben megszületik a kép, megszületik körötte a megnevezhetetlen tér is, s benne felsejlik a kimondhatatlan, amely - vagy aki - a mozgást beindította. Hogy ezt a mozgást követni tudjuk, Beney Zsuzsa könyörtelenül lelkiismeretes leírásainak köszönhető: nincs ezekben a képekben egyetlen fölösleges szó sem, nem szépít és nem enyhít egyetlen gesztussal sem. S ha néhányszor megtapasztaltuk - mert Beney Zsuzsa költészetét tapasztaljuk, nem olvassuk! - ennek a megnevezhetetlen, látszólag mindig más, de lényegében mindig azonos belső tájnak, térnek a születését, megtanulunk tájékozódni benne anélkül, hogy pontosan meg tudnánk nevezni a kiterjedését és az irányokat. Ettől kezdve kitörölhetetlenül megmarad bennünk a térérzékelés és a képek belső lényege, mert minden újabb kép és tér születésével az állandó, egy és egységes Beney-féle tér erősödik, tágul-szűkül, lélegzik, s ebben a lüktetésben a metafora primér realitás, a külső és belső érzékelés eggyé válik, az elvont, anyagtalan tapinthatóvá, s a tapintható hirtelen elvonttá:

 

Te voltál a fa, a göröngy, az este

Mi megérintette hiány-sebezte

világom, lényed abba költözött.

Fény holt mezők fölött.

 

És csak a van s nincs között feszülő ív

tartotta a létezők millióit.

Csak az volt valóság mi a jelek

jelképe lett.

(...)

Mint ekék hasítják a tükrözések

a föld kérgét - hiányodban a lélek

világ-magát látja; kioltja a teret

elvont tekinteted.

(Csillog, de eltűnik)

 

A konkrét tapintás kozmikus, metaforikus érintéssé - illetve annak elbírhatatlan hiányává - lényegül át:

 

Csak egyet érzek már most: a tenyér

 

hirtelen ürességét. A tapintás

megszűntét. Legyen bár forró-meleg kő,

szőke fejecske, elguruló alma.

Gömbölyű helyett homorú hiányt.

 

Tenyeremben élt az Isten...

(Introitusz: Félelem)

 

Bőrünkön érezzük Isten érintését, még akkor is, ha itt éppen az elengedett kéz világűrré tágult hárhozatáról van szó.

Isten érintése, mondom, mert az olvasón, aki elég bátor ahhoz, hogy tapasztalva olvasson, néha, a képek születésének, mozgásának következtében, áthasít az érintés majdnem-megsejtése (mint ellazult izomköteg az örök feszültségben?), hiszen Beney Zsuzsa költészetének egyik fő mozgatórugója az érintés. Összeránt és ellazít: azt az élteltő ritmust szabja meg, amelybe beleszakad a szív, mert az érintésre-várás élet-halál kérdése, miközben Istent keresi a hitetlenség iszonyú holtvidékén, ...a vakhomályban, (...) a láp határövezetében, mintha én magam lennék az, aki nincs (Introitusz: Sötétség). Ismét olyan kettősséggel állunk szemben, amely a van és nincs elbírhatatlanságához tartozik:

 

Mit nehezebb elbírnunk? Azt, hogy Isten

nincs, vagy azt, hogy van, de nincs jelen?

(Két parton)

 

A hiány kése úgy forog, mint Isten

Szívében vérezhet az én hiányom. 

Mindketten ezt kerestük.

(Elrongyolt részletek)

 

S ez Beney Zsuzsa költészetének talán leggyötrőbb aspektusa: Istent keresi a transzcendensre nyitott, magát hitetlennek tartó ember védtelenségével és kiszolgáltatottságával, keres, érezzük minden porcikánkkal, miközben folyton ott a sejtés, sőt, a tudás bennünk: hiszen már rég megtalálta. Azt a teret keresi, amelynek mindig is lakója volt. De csak akkor maradhat meg benne, ha a keresés, ez az öngyötrő, halál felé sodró folyamat soha meg nem szűnik, ha végigjárja ezt a számára egyedül járható, élhető utat: a legnagyobb misztikusok egzisztenciális problémájával állunk itt szemben. Ehhez kapcsolódik egy másik is, a sehova-nem-tartozás elbírhatatlan problémája, az örök identitáskérdés, az, hogy csak köztes térben, a közöttben élhet az, aki ilyen mélységekig hatol, csak két biztos part közötti sodrásban ereszthetne gyökeret - ott, ahol nem lehet gyökeret ereszteni. Nagy bátorság e tér vállalása.

A között teréhez tartozik az elmondhatatlanság, kimondhatatlanság kérdése is. A kimondhatatlan és kimondható közötti feszültség nemcsak a megnevezhetetlen tér csendjében sejlik fel, amikor a szavakkal festett képek születésén túl bepillantást nyerünk abba a Másik valóságba. Nemcsak a csend képeiben, mint ahogyan a Tél kötet megannyi haikujában tapasztaljuk. Fokozatosan, amíg a kimondhatatlanság okozta hallgatásig jutunk, a hallgatásnak és csendnek rengeteg regiszterével szembesülünk. A kozmikus magány anyagszerű csendjével:

 

A már meg nem szólítható világban

bábszövedékben hallgatnak a tárgyak

 

...a csönd jég-tükre beállt.

Nem töri meg vadlúd-hang jajgatása.

Ki felkiált, nem hallja, hogy kiált

(Csillog, de eltűnik)

 

Ez a csönd (...)

a hangok káosza a létből kiszakadottan,

mikor a létezés már nem hallja magát.

(Introitusz: A csönd)

 

A szó és csönd közötti közegben tükröződik a világ és az ember:

 

A szó teremtette meg a világot

s ha elhallgat, beomlik a világ.

Vak csönd a fekete űrbe zártan,

a folyton tovább törő fémek csörömpölése

 

Egy hang teremtette meg a világom.

Elhallgatott, beomlott a világ.

Vak csönd a fekete űrbe zártan.

A folyton tovább törő káosz csörömpölése.

(Két parton)

 

És a világot a haldokló test elhallgatása némítja el: Nem a befagyott tenger - ő, aki / nem mondhatja ki többé a szót: tenger, vagy Isten (Introitusz: Csend).

*     *     *

 Azzal kezdtem ezt az írást, hogy utolsó napja csupa élet volt. Szó szerint szüntelenül azon tűnődöm, hogy vajon csak halála fényében tűnik-e annak a szerdának minden órája ennyire intenzívnek, ennyire jelentőségteljesnek, s vajon akkor is így lobognának-e emlékezetemben és épülnének jelenembe, ha csütörtökön még élt volna (Az idő és a világ elszakadnak. / Hatalmas oszlopok: a szerda és csütörtök - / Lábuknál porszemként a létező, / a nem számára szabott létezésben). Majdnem megszállottan, tőle tanult önfegyelemmel vigyázok az első pillanat óta arra, hogy pontos legyek, amikor elmondom magamnak vagy másoknak, hogyan történt. És mégis ott a kérdés: vajon azért érzem-e, hogy ennyire lüktet azokban az órákban az élet, mert néhány nap múlva, amikor utolsó kötetével, a Se tűz, se éjjel visszamentem a folyóhoz, és aztán a Két partont is kézbe vettem, már kezdtek áttüremkedni a belémivódott utolsó képeken az ő sorai?

Mintha már rég tudta volna, milyen jelekkel érkezik majd a halál  (Először nem a test érzi halálát. Csak jeleket lát - a fák susogása / el-elhallgat a szélben s koronái bókolása is mintha meg-megállna), de csak most lett volna ereje ahhoz - akaratlanul, s azon a napon csak a jelent élve -, hogy életre keltse őket. A folyóparton töltöttük a napot, egy öreg szomorúfűz árnyékában. Itta a látványt, a hangokat, a víz illatát, egész teste érezte a folyót, a tenyere tele volt elfogadott és adott érintéssel, az ujjbegyek érintésének sűrű rengetegével. Nézte a vizet, nem tudott betelni vele - ,,Mindig ugyanazt látom, és mindig mást, folyton változik a felszín!,, (cseng a mozdulat, amely a hiányt / elválasztja a végleges hiánytól - a folyó tükrét, vizét, fényeit / elfutó önmagától) - ,,Nézd, hogy tükröződnek a túlsó part fái a vízben!,, - (Az át-nem látszó víz csak felszíne / gyűrött selymét mutatja az időnek. / A fény csillogó tükörképeit. / Egymás alá csúszott hullámokat. / Szétesett cserepeket a tükörben, / repedező, mégis-egy üveget, / a volt és lesz, lettem és nem-leszek közt / átfolyó víz égő katarzisát). Nézte a lombok árnyékának játékát a parton és a vízen, az átszűrődő fényt, a levelek közt az eget, a mozdulatlan felhőket. Könyv volt nálunk, de csak néha pillantottunk bele, időnként felolvastunk egymásnak egy-egy mondatot. Barátok, ismerősök jöttek le a folyóhoz, mindenkihez volt néhány kedves szava. Megmerítkezett a vízben, úszni már nem mert, de fogta a kezem és érezte, élvezte a sodrást. Délután arról beszéltünk, milyen más hangon csobban a folyó délelőtt, mint most, tűnődtünk, vajon miért, azt terveztük, hogy lejövünk este is, amikor egészen csendes a víz, egyetlen sima, fekete tükör; abban reménykedtem, hogy most is látható lesz az, ami pár héttel azelőtt: vannak olyan esték, amikor tükröződnek benne a csillagok. Aztán már alig szóltunk. Egyre hosszabb árnyékok vetültek a vízre (Szilánkosan hasad az alkonyat / a fűzfákon vörösre, feketére. / A sötét anyag felett gyenge fénye / mint gyűrött selyem leng a vizeken). Mondtam, hogy ha még fürödni akar, most menjünk be, később túl sötét lesz a víz. Most még játszott rajta és benne a ferdén hulló fény, oda húzódtunk, ahol nem volt sodrás (csak a test halála érik - itt a félhomálynak öblei mélyén fény és árny között...), néztük a zöldes-barnás-arany vízben az apró, szürkéskék halak raját köröttünk, ismét megmerítkezett. Aztán a part, a könyv, a nyugágy: onnan integetett, amikor még egyszer leereszkedtem a folyón. Közelgett, vagy inkább: sűrűsödött a közelgő vihar.

Elindultunk. Lassan vonult a parton hosszú ruhájában, egy-két szót váltott az idősebbekkel, és megállt a ki-be szaladgáló gyermekek mellett. Még megmosta a lábát, aztán átsétált a gyepen - ,,nézd ezt az aranyzöldet!,, (a lombok résein és a levelek / selymén átszűrődő zöld színű napfényt. / A szín anyagát, a nem foghatót. / Az elviselhetetlenül kettős világot / fáj itthagynom). Átvágott a kerten a vén diófa alatt, elhaladt a fiatal fűz mellett. A levegő egyre fülledtebb, mozdulatlanabb lett, az ég fehér és ezüst (,,Azt hiszem, ma este már nem tudok lemenni a vízhez, majd holnap,,). Később az erkélyen mintha végre enyhülést lehetett volna érezni, kijött, belélegezte a fák és a közelgő eső illatát - ,,milyen jó itt,, -, megállt a korlátnál. Hirtelen megszédült, leültettem a fonott székbe, háttal a korlátnak, a fáknak. Azonnal nyugtatott - ,,már sokkal jobb, ne félj,, -, mosolygott, és akkor villámlani és dörögni kezdett, feltámadt a szél, hajladoztak az óriás fák ágai mögötte (...ág-koronáját / egyszer majd széttöredezi az a szél, / mely még sehol sincs. Törzsét széthasítja / egy villám, mely még alszik az időben), fölfele kavarogtak, szálltak a levelek, a partmenti fák pihéi (...ha a villámlások lángja megvakult madárrajokat riaszt föl a pelyhesedő egekre...). Nem mertünk moccanni, fohászkodtam, hogy eleredjen az eső, aztán végre zuhogni kezdett, becsapott az erkélyre, élvezte a hűvös cseppek értintését. És akkor felragyogott - akik ismerték a mosolyát, talán látják most, milyen volt az arca: ,,Nézd, hogy tükröződnek a lombok az ablaküvegben! Sokkal sötétebbek és sokkal közelebb vannak,, (Még susog, egyre susog, egyre halkul / a fénybe, ködbe, földbe temetett. / Hívásod a sötét fák közül a fájó, / a sűrűbb teljességből érkezett... és: Már átlátszik a sűrű és sötét / zöld homályon egy híg-szürke derengés: / az erdő túlfele. De ki tudja, a felhők / mögötti égen a nap vagy a hold // halvány korongja, vagy egy harmadik / csillag világít, mit senki se látott eddig?/ Hiszen a fény és a színek / nélkül a létezés határait / ki tudná elviselni?).

A következő félóra összemosódik bennem. Az eső nem hozott enyhülést, kisütött a nap, mégis jobban lett, ledőlt a szobában, fázott, betakartam (...és a lassan kiüresedő égből átfutnak testünkön a reszketések), beszélgettünk, az este utolsó sugarainak játékát nézte a szekrényajtón (...és a lassú, tétova fénysugár átivódik a tompa szürkületbe), aztán behúnyta a szemét. Hogy mennyi idő telt el, nem tudom, kedd este leszakadt a karórám, az itteni óra pár nappal azelőtt megállt, ő meg a folyónál leoldotta a sajátját (lassan araszolni át az idő / maradékán, már súlytalan teherrel). Esteledett. Hogy várt-e, tudta-e, hogy távolodik (egyetlenegy kívánságom maradt: tiszta tudattal lépni át a partról az ismeretlen sós tengerbe), vagy elaludt, nem tudom (Senki sem láthatja a küszöböt / a kint és bent, a kint és kint között, / a bent és bent, az álom és az alvás, / az alvás és mélyebb alvás között.). Vajon még tele volt a szeme a kimondhatóval: éles és forró képekkel - utolsó jeleivel az elhagyott világnak? Nem tudom, érzékelte-e, hogy járok-kelek a szobában. Nagyon gyorsan történt aztán minden: megmozdult, rámnézett, de nem tudom, mire odaértem, látott-e még (s a tekintet... lassan átsiklik a képből a képbe - a felhősödő, tompa révületbe), soha nem fogom tudni, hogy hallotta-e, hogy segítségért kiáltok, hogy emberek jönnek be, segíteni próbálnak, aztán csak egy valaki maradt ott, aki már kettőnknek segített. Nem tudom, vajon mikor töltötte be testét önmaga súlya, s vajon melyik pillanatban lépett át (Nem tudom, az a perc / mikor és hogyan ragad magával / és azt sem, hogy hová), nem tudom, tudta-e, mi történik (Nem tudom, mire lépek majd. Puha / párnára-e vagy fényre, vagy tömör / sötétbe? Simulás vagy zuhanás lesz?), s hogy mikor tűnt el a tér víz-csillogása (Kicsap, magábaszövi a világot / s önmagába visszazárul a test. / Több fényt, vizet, lelket át nem ereszt / a hártyásodó levegő-határon), akkor-e, amikor sóhajtott, és én még arra kértem, hogy jöjjön vissza, vagy később, amikor már nem tudtam, vajon az ő szívverését érzem-e, vagy saját tenyerem lüktet, és már csak arra kértem, hogy menjen, ha akar.

Órákig vele voltunk még. Vajon nem volt már más ott, csak a holttest s a tárgyak? Vajon őrizte-e valóban a már szétfoszlott tudat a sebesen távolodó időben a halál kialvó pillanatát? Vajon hihetünk-e abban, hogy nem felejti az elmúlás a lét emlékét?

Bírhatatlan, hogy nem tudom, hogy nem tudhatom. S talán elbírhatatlan volna, hogyha tudnám.

 

A világ ezután nem a világ

nyelvén beszél. Eltűnő esti fények

érintik még a folyót, de a lélek

földi létezésének csillagát

 

már kioltotta, elmerül. Nehéz

pora ül a szobákban, hol szavak

csonkjai égtek, és egy pillanat

mint árny szállt át a tárgyak felszínén,

 

hol a búcsúzás kendője keringett.

Sorsunk nem kel és nyugszik éjtől-éjig,

nem hó mely sötétségben is fehérlik,

nem azt tükrözi ki belétekint.

 

Visszfény vetíti fényét a határra,

benne könnycseppként ragyog fel a nap

ezüstösen a szürke ég alatt

mint egy más ég napjának látomása.

(Csillog, de eltűnik)

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2006.09.21.