KULCSÁR SZABÓ ERNŐ

A vers hangja és tekintete

A humán jelenlét felfüggesztése a kései József Attila költészetében

1950-ben született Debrecenben. Irodalomtörténész, kritikus, az ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézetének professzora.

 

Bodnár Györgynek

Az izolációs műfelfogás felől tekintve bizonyára igaz, hogy a kései modernség korszakküszöbét megelőzően is vannak példái a - műveket nemegyszer egymás variánsainak/mutációinak látszatába keverő - szövegszerű ismétlődésnek. Ha az alakelméleti megfigyeléseknél maradunk, a jelenség valóban puszta formai többszövegűségre egyszerűsödik, és mint ilyen nemcsak hálás terepe minden kérdésnélküli búvárlatnak, hanem még az irodalom időbeliségének tagadására is alkalmas. Legalábbis amennyiben (látszólag) eltünteti az ott érvényesülő történetiség nyelvhasználati és poétikai következményeit. Azt nevezetesen, hogy a költői képek szerkezetében és a nyelvi megnyilatkozás humán konstrukcióiban végbement változások nem függetlenek a történeti világtapasztalat alakulásától, illetve az irodalmi közlés kultúrtechnikai feltételeitől. A romantika nyelve többek közt azért teremt más én-konstrukciókat, mint például az avantgarde-é, mert Heine paronomáziáit (Emma/Dilemma, Wahrheit/Narrheit) még le lehet vezetni a hangzó beszédből, Schwitters palindrómáit (,,du bist von hinten wie von vorne: »a-n-n-a«,,) viszont olyan materiális íráskép hívja elő, amely nem ekvivalense a távollévő beszédnek. Vagyis még az anagrammák mediális működése sem bizonyul identikusnak innen és túl az irodalom episztémétörténeti korszakküszöbein. Márpedig ha az Une charogne vagy a Kleine Aster után a napnyugati műélvezet nem merül ki a ,,verweile doch, du bist so schön,, hagyományában, akkor maga a szép múlékonyságának és átmenetiségének fölértékelődése1 emlékeztet arra, hogy az esztétikai tapasztalatnak nemcsak az érvénye történeti, hanem a szerkezete is időbeliséget nyilvánít meg.

Ha tehát a költészettörténetből nem akarjuk eltüntetni azokat a - filológiainál kétségkívül bonyolultabb munkával föltárható - történeti-poétikai különbségeket, amelyek a nyelvi létesítés eltérő hatástörténeti lehetőségeiből adódnak, belátható, hogy a szövegegységeknek a [Kiknek adtam a boldogot...], a Majd... és a [Majd csöndbe fagynak a dalok...] közti variatív áthelyezhetősége egészen más műképző elveken alapul, mint például a Régi várban és a Huszt közti szövegkölcsönzés. Kölcseynél a közlés eltérő irányultsága ellenére is érzékelhető a ,,tökéletesítés,, véglegesítő intenciója, míg József Attilánál elsősorban a ,,modulok,, variatív cserélhetősége2 erősíti annak tapasztalatát, hogy a lírai mű identitása nem egyszer s mindenkorra képződik meg. Ennek a másként is lehetséges képződésnek a szerkezetben őrzött emlékezete éppen azzal nyilvánítja meg a József Attila-versek költészettörténeti hovatartozását, hogy Kölcseyhez képest kettős időbeliséget kölcsönöz a versnek. Az ugyanis, hogy bármely szerkezet másként is lehetséges, s hogy a mű mindig csak viszonylagosan azonos önmagával, elhatároló és messze ható felismerése a kései modernségnek. Ebben a nézetben ugyanis már nem a szubjektumtól függő ,,tökéletesedés,,, hanem olyan variatív önmegújulás az esztétikai maradandóság biztosítéka, amely - ellentétben a tökélyhez társuló vagy annak árán szerzett ,,időtlenséggel,, - a leginkább időbelitől: az átmenetitől és a véletlenszerűtől kapja a maga impulzusait.

Alighanem abban sincs semmi különös, hogy a magyar líra történetében elsősorban a hang irodalmába átforduló romantika korszakküszöbén sokasodnak meg az olyan mediális transzfigurációk, amelyek fontos előzményei a későmodern képalkotás nem ,,antropologizálható,, eljárásainak. A Géniusz száll inkább még a küszöbön innen, a kései klasszicizmus technikáival teszi láthatóvá a hangzást,3 anélkül, hogy egyesítené a szubjektív képzelet (,,merengő,,) tekintetével. A dal itt azért válik egy másik médium - a gondolat ,,fáklyafénye,, - révén láthatóvá, mert még nem a bensőség közvetlen megnyilvánítója, nem az én önkimondásának ,,anyagtalan,, közege. A képzelet (fantázia, merengés), a romantika legfőbb médiuma sem mindig úgy jelenik még meg Kölcseynél, mint ami kizárólag a szubjektumhoz tartozik.4 A magyar romantika elsősorban Vörösmartynál szólal meg a maga teljességében a hang irodalmaként. Legyen bár e líra csúcsteljesítményeiben mégoly kérdéses is a szó birtokolhatósága vagy a bensőség kimondhatósága - ha a gondolat, a szó nem is, a hang akkor is az én-hez tartozik,5 ha csak mediális fordításban ,,látható,,6 vagy ha azonosíthatatlan az eredete.7 Nem véletlen, hanem költészettörténeti szükségszerűség tehát, hogy A vén cigány még annak ellenére keresi a hang (antropológiai) hozzárendelhetőségét, hogy - a jég verésétől a bot zuhanásáig - egész jelentéstanát és motivikáját az anyagszerűen ,,színre vitt,, hangzás önállósult effektusai uralják. Az ilyen típusú medializáltság - a dalszerű önkifejezés Petőfi-féle ,,közvetlenségéhez,, képest - azért fontos előzménye én és hang késő modern szétválasztásának, mert félreismerhetetlen poetológiai jelzése a Vörösmartynál kérdésessé vált romantikus önkimondásnak.8

Az önmegnyilvánítás nyelvi lehetetlenségének új jelzéseiben persze még akkor sem a romantikus lírai hagyomány tér vissza, ha a kései modernségnek már nem az innovációs kényszer a fő poétikai hajtóereje. Szabó Lőrinc és József Attila költészetében sokkal inkább egy olyan új önmegértés igénye idézi és olvassa újra az önmegbizonyosodás lehetetlenségére adott romantikus válaszokat, amely az integritást fenyegető tapasztalatként élte át az én megváltozott antropológiai szituáltságát. Aligha véletlen, hogy mindkét költőnél elhatároló - és poétikájukra nézve is konstitutív - antropológiai premisszává lesz annak belátása, hogy a bensőség nem hogy biztonságos, védett helye volna egy mélyebb, valódi és megszilárdult identitásnak, hanem önmagára visszareflektálva még az önmegértést is veszélyezteti:

 

...akaratomon belül, magába zárva,

külön törvény szerint él bennem egy világ

(A belső végtelenben)

 

Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.

(Magány)

 

Sötétben nézem magamat:

valami mindig törik-omlik.

Tégla? üres dísz? - nem tudom

(Harminc év)

- így Szabó Lőrinc.

 

Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj - egy nap süt idebent.

(Eszmélet)

 

Én is dacolni fogok, attól félek,

hisz nem ismerem eléggé magam.

(Harag)

 

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség

barlangja szivem. Azt hittem, mamája

ringatja úgy elalvó gyermekét,

ahogy dobogva álmait kinálja.

 

Most már tudom. E rebbentő igazság

nagy fényében az eredendő gazság

szivemben, mint ravatal, feketül.

(Én nem tudtam)

- így pedig József Attila.

A későmodern önmegértés tulajdonképpeni fordulata itt abban figyelhető meg, hogy ez a költészet már nem ragaszkodik tovább a szubjektív önmegnyilvánítás kudarcát kimondó hang antropológiai indexeihez. Vagyis, míg Vörösmartynál ez a hang elválaszthatatlan marad a lírai szubjektumtól, József Attilánál és Szabó Lőrincnél azért gyakori az én - különösen Babitsnál, de még a kései Kosztolányinál is elképzelhetetlen - külső reflexiójának (,,sötétben nézem magamat,,), sőt kívülhelyezésének (,,látom a szemem, rám nézel vele,, [Magány]) művelete, mert ezt a kudarcot a későmodern líra leginkább az antropológiai eredetét felejtő hang és a humán tekintet uralmától megszabadított képalkotás segítségével próbálja ellensúlyozni. A nyelvi közlésnek ez a medializálódása nemcsak arra emlékeztet, hogy maga a szubjektív önmegbizonyosodás is mindig közvetítésen keresztül megy végbe. Arra is, hogy a romantika egészen a Nyugatig hagyományozott ,,anyagtalan,,, ,,szubtilis,, médiuma, a képzelet a maga lélektani kódjain keresztül csak addig képes fönntartani az ,,anyagtalanság,, és a ,,közvetlenség,, látszatát, a lélektől lélekig, szívtől szívig szálló dal9 légiességének illúzióját, amíg ez a kód ki nem merül, működésképtelenné nem válik a művészeti önmegértés megváltozott történeti feltételei között.

Ennek a kimerülésnek ugyan kétségkívül szerencsétlen tettenérője József Attila nevezetes Babits-kritikája, ám ez a költészettörténetileg különleges értékű dokumentum mindaddig a nehezen menthető ,,pamflet,,, a jóvátehetetlen kisiklás státuszában marad, amíg a József Attila-filológiában meg nem rendül annak dogmája, hogy az irodalom mibenléte ,,emberi üzenet,,,10 a mű pedig az alkotó valamilyen - leggyakrabban persze ,,szociális,, - ,,látásmódjának dokumentuma,,.11 (Mintha nyílt közmegegyezés volna akörül, hogy az irodalmi szöveg ,,dokumentál,, valamit, és hogy - az antropológia időbeliségétől függetlenül - mi számít ,,emberi,,-nek...) [A második költészetbölcselet] belátásait előlegező Babits-kritika ugyanis meglepő költészettörténeti biztonsággal tárja föl a líra lélektani kódjának kiürülését. Nagyon is érthető itt a József Attila-kutatás szemérmes zavarodottsága, amikor ez az írás éppen azt hangsúlyozza, hogy a formaművész Babits versei ,,sohasem jártak az anyag rejtelmeinél,,12 s hogy éppen az a lélek bizonyul ,,nyákos üres odu,,-nak,13 amelytől az egységes szerzői pszichogenezis jegyében vizsgálódó filológia is származtatja a vers ,,emberi,, üzenetét. József Attila itt ismét annak az új esztétikai tapasztalatnak ad hangot, hogy ,,[a] művészet csak annyiban élmény, mint minden más és így lélektani magyarázatokkal meg nem közelíthető,,.14 Mert abban a meglepő állításban, hogy a művelt ,,Babits, a költő mint anyagformáló müveletlen,,,15 a visszájáról, úgyszólván ex negativo fejeződik ki a késő modern korszakküszöb legfőbb poétikai tapasztalata. Éspedig annak hangsúlyozása, hogy a ,,művészet van,,,16 s mint ilyen anyagszerű megvalósulásként, nem pedig a tetszés tárgya vagy pszichogramma gyanánt vált ki esztétikai tapasztalatot. A tárgyiasultságnak, a ,,tárgyi művésziség,,-nek17 ez a puszta alakiság és szubjektív önkivallás közé helyezett metaforája az alkotottság mediális effektusát értékeli föl az inspiráltság/invenció közvetlensége és a formakész artisztikum ellenében. Ez a mediális hatás József Attilánál olyasféle, az ,,ihlet,,18 nehezen tisztázható fogalmával jelölt - s leginkább még Riegl Kunstwollenjével rokonítható -  művészetalkotó akarat (és kompetencia?) eredménye, amely az alkotói szubjektivitáson túlról ered19 s ennyiben annak önkényét korlátozva segíti létre a ,,határolt végtelenség,,-ként20 értett műalkotást.

A versek medializált, emberi tekintetről leválasztott optikája persze nemcsak többet lát, hanem másképp is rakja össze a látvány szerkezetét, mint a líra organikus-természeti kódjához rögzített antropológiai nézőpont. A Téli éjszaka mindenekelőtt azzal terjeszti ki az esztétikai tapasztalat játékterét, hogy a vers ,,tekintetét,, itt nem perspektivikus látás21 artikulálja, hanem a materiális érzékelés grammatikája: cserjeág karcolja ,,a lég finom üvegét,,, ,,lassúdad harangkondulás,, hozza a ,,kék, vas éjszakát,,, ,,a téli éjszaka,, gondolatként tündöklik, ,,csengés emléke száll,,, az elme ,,emléket,, hall, ,,a csönd kihűl,,, molekulák koccanása hallatszik, ,,a sárga éjszaka fénye,, pedig nem megvilágítja, hanem ,,villogó vágányokon,, fut a városba. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a ,,szétszerelt,, érzéki észleletek nyelvtana képes fölbontani azt a kényszerítő természeti rendet, amelyet a romantikus lírai fantázia legnagyobb hazai teljesítménye sem tudott felülírni. Az Előszó nagyszabású allegóriája ugyanis hiába szakad el a tapasztalati valóságtól, a képzelet összes kozmikus képe természeti jelenségben van megalapozva s a vész minden pusztító eseménye mitológiai konzisztencia hatálya alatt áll. Az Előszó külső megfeleléseinek nyelvtanával szemben a Téli éjszaka befogadását nem könnyíti meg az évszakok természeti jegyeinek felismerhetősége, mert a jelentésképződést nem a referenciák, hanem a látvány izolált érzéki adatainak egymást - olykor anagrammatikusan is - indukáló (,,emlék  elme,,; ,,a csönd kihűl.  Hallod-e, csont, a csöndet?,,) és ellentétező (,,Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka.  Ezüstsötétség némasága / holdat lakatol a világra.,,) rendje vezérli. Vagyis nem a tél és a megőszülés, a tavasz és a megújulás konkordanciái, hanem azoknak a materiális érzéki effektusoknak a mozgása (,,a táj lüktet,,!), amelyek ilyen módon nem is elsősorban az éjszakát ,,képezik le,,, hanem inkább annak a tekintetnek a mozgását, szerkezetét, amely ilyennek észleli és csak allegorikus széttagoltságban teszi hozzáférhetővé a természet későmodern tapasztalatának esztétikumát.

 

*     *     *

 

A líra kései modern fordulatának másik konstitutív mozzanata sajátságos módon a taktilis érzékelés kódján és - mint József Attila költészetében 1932-től fogva mind gyakrabban - a zárlatban lép be a vers látványterébe: A város peremén, / mint lucskos szalma, hull a lámpafény / kissé odább / a sarkon reszket egy zörgő kabát, / egy ember, üldögél, / összehúzódik, mint a föld, hiába, / rálép lábára a tél... A tájkép peremére szorított ember a Ritkás erdő alatt természeti képe szerint is csupán afféle nélkülözhető tárgyi tartozéka a látványnak, de azzal a különbséggel, hogy megnyitja azon versek sorát, amelyekben bármikor bekövetkezhet az ember mediális megsemmisítése: ,,S a köd szoptatós melle buggyan / a ráncos szoknyájú hegyek közt, - / így volt. Egy ember ült a porban / s eltünt a kifeslő jegyek közt.,,

Joggal emlékeztetett utóbb Beney Zsuzsa a [Szürkület] kapcsán arra, hogy a ,,természet üressége,, és ,,az anyának mint az üresség szülőjének,, a képzete nem választható el ,,a létezés egységéből,, kivált én versbeli elhelyezkedésének hogyanjától.22 A képben tárgyiasult én (,,tárgy-egyén,,)23 mediális láthatósága ugyanis egyidejűleg mindig médiuma az én önmegértésének is: egyik a másikon keresztül válik értelmezhetővé. Az önmagában megbizonyosodni képtelen tudat - miközben egyre a létből való kiválás, az ember nélküli színtér képeit rögzíti - azért jut ismételten a ,,megállapíthatom magam,, vagy a ,,születtem, elvegyültem és kiváltam,,-típusú következtetések rezignált tárgyilagosságához, mert önmagát is ugyanazon technologizált tekintet tárgyaként reflektálja, mint amelyik a képi látványt tette hozzáférhetővé. Ilyen módon azt a meghatározó antropológiai beállítódást is hangsúlyozva, hogy a ,,csalás nélkül szétnézni,, szándéka a szabad tárgyilagosságnak azt az eszményét követi, amely azért választja el a tekintetet annak alanyától, mert csak így tehet szert a saját érdekeitől is szabaddá tett nézőpontra: ,,Mint űrt a fényszóró, csupasz tekintet / kutatja bennem: Mit vétettem én...,,

A ,,szép embertelenség,, látványa tehát csak olyan technologizált nézetben bizonyul mentesnek a világra vetett humán tekintet torzításaitól, amely nem ideológiáktól vezettetve mozdítja ki az embert az antropomorf elgondolású lét szerkezeti középpontjából. És itt nem valamifajta ,,igazabb,,, ,,objektív,, látás optimumának kereséséről van szó. A technikai médiumoknak ugyanis éppen az érzékek megtévesztése a funkciója: annak ,,elfelejtetése,,, hogy minden érzékelés kódolt, azaz konvenciók uralta esemény. Az űrt kutató fényszóró azért lehet az érdekeitől megszabadított (,,csupasz,,) tekintet metaforája, mert itt ,,valóság és medialitás egybeesése,,24 szünteti meg a tartalom és annak hordozója közti különbségeket. Hogy a centrumból való kiléptetés és az eredettől való elszakadás25 nem szükségszerűen tragikus tapasztalat, a Téli éjszaka után hamarosan az Eszmélet erősíti meg a humánideológiák fundamentális szerepmintáit felülvizsgáló, nagyszabású kompozícióban. Nem véletlenül jut a szöveg legérzékenyebb értelmezője arra a következtetésre, hogy ,,ebben a versében József Attila nem képes a világot emberivé formálni, az emberhez hangolni,,.26 S valóban, ha a versbe folyamatosan töréseket beíró allegorikus technika csak elkülönböződések jegyében teszi hozzáférhetővé a szöveg nyelvi én-jét, akkor maga ez az ,,arctól megfosztott,, létesülés gátolja meg a szöveg antropológiai referencializálhatóságát. A következetes antropológiai olvasat ellehetetlenítésével azonban - melyet egyébként a vers minden elemzője beismerni látszik - a magyar líra történetében alighanem először következik be az a csak poétikailag értelmezhető esemény, melynek során az eszmélő önmegértés szubjektuma nem ugyanahhoz az identitáshoz tér vissza, mint amelyiktől a (dolgokban és önmagában való) megbizonyosodás kérdezési igénye származott. Másképpen mondva: ez a tudat nem önmagához fér hozzá, nem önmagára ,,eszmél,, (rá), hanem - és a versnek éppen ebben van az egyetlen valódi, poétikai történése - arra, hogy identitása (nyelvileg is)27 megszilárdíthatatlanná válik. A beszélő nyelvnek-, a hang szövegnek való alávetettsége a kései József Attila verseiben vagy a hallgatás alakzataiba torkollik (Eszmélet), vagy pedig egyszerűen megfosztja a hang átvevőjét attól, hogy a ,,fölfeslő,, textúra ellenében jelentéskontinuummá formálja a betűk beszédét (,,Költőnk és Kora,,). A vers retorikai én-je ilyenkor elsősorban a jelentéskontinuum megalkothatatlanságán keresztül részesül saját szövegi jelenlétének új tapasztalatában. Abban, hogy az uralhatatlan nyelvi interakcióknak ő maga is inkább produktuma lesz, mintsem klasszikus-modern értelemben vett operátora.

Az a tény, hogy a világ emberivé formálhatatlanságának belátása, amely tárgyi ,,tartozékká,, teszi vagy éppen ki is törli az embert a versbeli látványból, a versbeszéd antropológiai indexeinek fölszámolásán keresztül a modern magyar líra legmesszebb ható, mert a ,,lélek,, és a ,,képzelet,, helyett magát a szöveg médiumát megszólaltató fordulatával kapcsolódik össze, talán a legnagyobb, de csak látszólagos paradoxona József Attila költészetének. Mert ez a versnek még az identitását is átértelmező, de határait (posztmodern módra) meg nem szüntető líra a hang poétikai eliminációjának tapasztalatát láthatóan nem korlátozta a szövegek nyelvi énjének világára. Az elhallgatás alakzatait - a Reménytelenültől28 a Majd...-on29 át a [Talán eltünök hirtelen...]-ig30 - egy a világban ellehetetlenült ,,természetes,, elhelyezkedés reflektált következményeként írta bele a humán visszavonulás diszkurzusába is.


Hogy a természet esztétikuma a ,,szép embertelenség,, oxymoronján keresztül tud csak érvényesen visszatérni a kései modernség lírájában, arra vall, a költészet organikus kódjának felbomlása ha nem hozza is vissza a közvetlenség illúziójában megalapozott természetességet, távolról sem érvényteleníti az ember világban való elhelyezkedésének kérdését. Miként a szerves formaegység elméletét, úgy a dolgok természetes összetartottságának képzetét is attól a 19. századtól örökli a klasszikus modernség, amelynek utolsó harmada egyszersmind az ember általános ,,természetesítésének,, korszaka is volt. De mint Nietzsche hangsúlyozza, nem a rousseau-i re-naturalizáció-, vagyis nem ,,»a természethez való visszatérés« [értelmében]: mert soha nem volt még természetes emberiség,,.31 És bár a lírában csak később hoz áttörést a Baudelaire kezdeményezte natúraellenes fordulat, a művészeti gondolkodásban mind mélyebben él a meggyőződés, hogy ,,megszüntethetetlenné vált az az ellentmondás, amely a tudomány, a technika az ipar tárgyaként értett természet, illetve a szép és a fenséges foglalataként értett természet közt feszül,,.32 Az ember ,,természetesítése,, tehát éppen nem a romlatlan természettel való humán szimbiózis eszményét hozza vissza, hanem az ember diszkurzív szituáltságának természetességét jelenti. Vagy ahogyan azt a korszak antropológiai tapasztalatának horizontján Plessner megfogalmazta, ,,az ember szempontjából olyan ittlét (Dasein) számít normálisnak, amelyben tájékozódni tud a szó szoros és átvitt értelmében. Otthonosnak kell lennie vagy azzá kell válnia az ember számára és úgy kell neki mozgásteret biztosítania, hogy kezdhessen vele és benne valamit. A világban akként, mint amiben az ittlét történik, elmosódó határ húzódik az otthonosság és idegenség területe között. (...) Az, hogy mindennek és minden egyes dolognak rendeltetéssel kell bírnia, nem általános okozatiság vagy célelvűség követelményét jelenti, hanem olyan vonatkozások és összefüggések elvárását, amelyekbe valami révén beilleszkedik az ember...,,33 Olyan meg nem kérdőjelezett, nyilvánvaló és magától értetődő elhelyezkedés ez a(z itt)lét világképi, szociális, jogi, erkölcsi és kulturális koordinátái között, amelynek alapzatát az önmaga céljaként értett s így más céloknak alá nem vethető ember elemi jogainak sérthetetlensége vetette meg és egy olyan igazságosság rendje szavatolt, amely e jogokat nem az emberen túlról származtatta, hanem a maga természetességében tekintette az emberhez tartozónak.

Ezzel szemben mindaz, ami - a boldogságtól az ,,ehess, ihass, ölelhess, alhass,, elemi biztonságáig - a létben való humán elhelyezkedést jelenthette, a természetes otthonosságból való fokozatos és visszafordíthatatlan kizáródásként jelenik meg József Attila verseiben. Ha az életrajzi filológia közreműködésével az egyéni szenvedéstörténet diszkurzusába illesztve próbáljuk ,,megfejteni,,’ e szövegek tematikai üzenetét, különösebb kockázat nélkül rajzolható meg egy olyan személyiség szövegesült története, aki a világban-lét antropológiai ígéretének valóra váltása helyett egy Nietzsche óta34 érlelődő feltevés beigazolódását tapasztalta meg: ,,annak szándékát - írja Freud 1930-ban -, hogy az ember »boldog« legyen, a »teremtés« terve nem tartalmazza,,.35 Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az ilyen következtetésekhez képest a későmodern szövegek nyelvi-retorikai terében mindössze annyi történik, hogy az emberléttel összekötött (s annak így inherens jelentést kölcsönző) humán értékfogalmak nem bizonyulnak e lét állandó vagy elválaszthatatlan tartozékainak.

Ha persze más diszkurzus rendjét telepítjük rá József Attila szövegeire, a pszichoanalitikus kórtörténettől az irodalmi eszmetörténeten át az örökléstanig értelemszerűen további nagy jelentésképző elbeszélések rendelhetők hozzá az életműhöz. (Az persze távolról sem bizonyos, hogy ezek az irodalmon túlról konstruált elbeszélések, amelyeket az ,,értelemegésszé szervezés,,36 szűnni nem akaró becsvágya táplál, bármit is képesek mondani magáról a szövegek irodalmi-retorikai teljesítményéről.) Ezzel azonban olyan út nyílik meg, amelyre egyetlen irodalmi olvasásban megalapozott irodalomtudomány sem léphet rá annak kockázata nélkül, hogy maga veszélyeztetné mindazt, ami bizonyos értelemben egyedül őrá van rábízva. Mégpedig a szövegeknek az a szemantikai ártatlansága, amely csak az irodalmon élősködő diszkurzív szándékok ellenében tartható fenn huzamosan. Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy az irodalmi szövegeket ne lehetne (sőt ne volna szükséges) nem-irodalmi kérdésekre nézve is faggatni. Ennek naiv tilalma a szellem- vagy humán tudományok közös érdekeltségi rendszerét ásná alá. Mindössze arról, hogy az irodalom szövegeit saját értelmező tudományának kell megóvnia attól, hogy a nem-irodalmi kérdésirányokból nyert válaszok következtetéseit az irodalomban érvényesítsék. Mert ahogyan minden műalkotás akkor válik igazán jelentőssé, ha a befogadása nincs ráutalva keletkezéstörténetének támogatására, úgy az irodalmi olvasás is csak akkor hallja a szöveg igényét, ha nem rajta túlról származtatja.


Amit ilyenkor ,,hallani,, kell, az persze nemcsak a mindig olyan írásba zárt szöveg szándéka, amely eredendő módon ,,önmagát sem védelmezni, sem önmagán segíteni nem képes,,.37 Érzékelnünk kell azt is, hogy milyen befogadási feltételek mellett bízza ránk magát. A szövegek kiszolgáltatottsága ugyanis éppen azért nem abszolút, mert saját olvashatóságuk allegóriájává is teszik, amit mondanak. Amikor egy szöveg - mint azt József Attila egyik különleges kései töredéke is teszi - úgy tagadja esztétikai megtapasztalhatósága közvetlenségét, hogy még saját identitásának anyagszerűségét is csak egy másik materialitáson keresztül teszi láthatóvá, akkor két, egymást támogató, mégis ellentétes effektust hoz játékba. Miközben egy azonosíthatatlan, távollévő hangot ,,szólaltat meg,,, nem zárja ki, hogy ezt a megnyilatkozást a tematizált én végső fölszámolásaként értsük, amely eliminálja a ,,Költőnk és Kora,, maradék antropológiai nyomait is. Az önmagát értelmező anyagszerűség azt viszont nem teszi lehetővé, hogy ebbe a minden mástól elválasztott és csak mediálisan valóságos beszédbe bárhol is beíródhassék közlemény és stílus, lélek és forma, kód és információ kettőssége. A ,,hideg=világos+nehéz,, láthatatlan anyagszerűségét ugyanis éppúgy nem lehet odatartani a megjelenésformája mellé, ahogy a képzelet sem képes megjeleníteni azt, ami áttetsző. Amiből poétikai kényszerűséggel következik, hogy nincs olyan értelmezői műszer, amely ki tudná itt különíteni az én-t a szöveg(é)ből s így különbséget tehetne kettejük beszéde között: ,,Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, / vagyok mint a hideg, világos és nehéz.,,

Hogy aztán a korszak lírájának meghatározó és új nyelvi arculatot kölcsönző szólamát miért éppen ez a matériába visszavonuló beszéd szólaltatja meg, nos, ez az a pont, ahol a költészettörténeti kérdezés elkezdődhet.

  

 

Jegyzetek

 

 

1Baudelaire-nek nemcsak a költői gyakorlata, hanem egész művészetfelfogása (Le peintre de la vie moderne) is ennek jegyében ,,szabadította fel a költőiséget éppen a divatosban és a történetiben,,. Hans Robert Jauss: Literaturgeschichte als Provokation. Suhrkamp, Frankfurt/M., 19796, 57. Erről először lásd: Théophile Gautier: Charles Baudelaire. Palatinus, Budapest, 1997, 78–84.

2Az 1931-es Anyám - noha nyitó- és záróstrófájában is idézi (,,A bögrét két kezébe fogta...,,, illetve: ,,...a postás olyankor köszönt néki.,,) - poétikailag sem nem folytatja, sem nem tökéletesíti az 1926-os  Anyám a mosásban - gyászkoszorút, miközben rajta keresztül kapcsolatot tart a szintén 1926-os [Anyám meghalt...]-tal is, amennyiben ezt viszont az előbbi idézi (,,Megfoltozná kabátomat, megnézné milyen szép vagyok meztelenül / még soha senki se látott meztelenül,,). Így az a - a keletkezési sorrend miatt - lehetetlen látszat alakul ki, mintha az Anyám a mosásban - gyászkoszorú építkeznék a másik két vers moduljaiból. Különösen, hogy mindössze a középső négy sora nem idéz, vagy marad idézetlen.

3,,Felderűl a gondolat fáklyája, / S mint szivárvány, a dal áll elő, / S fénykörének messze csillogtában, / A merengve néző szem előtt, / Ég ragyogva színes pompájában, / Melyet égi súgarakból szőtt.,,

4,,Boldog, akit Isteneink szeretnek. / És teremtő szellem ajkán leng, / S karja közt a nyájas képzeletnek / Ideálok bájhonába reng!,, (Géniusz száll) De ugyanígy inkább külső inspirációnak bizonyul a Képzelethez című versben is: ,,S szent képzelet, megfutván egy világot, / Csak hív öledben leltem boldogságot. // Te öntöd a dalt...,,

5,,Nem szólhatok, nyögésem néma jaj; / Szó és fohász kihalnak ajkimon.,, (Az élő szobor)

6,,S nem sírhatok, bár hő zápor gyanánt / Szememben a könny százszor megered: / Midőn kiér a zord világ elé, / Hideg, kemény jéggyöngyökké mered.,, (Az élő szobor).

7Az antropológiai odatartozás jegyei még akkor is egyértelműek, ha köztük némelyik a természet megszemélyesítésének példája: ,,Kié volt ez elfojtott sohajtás, / Mi üvölt, sír e vad rohanatban, / Ki dörömböl az ég boltozatján, / Mi zokog mint malom a pokolban? / Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, / Vert hadak vagy vakmerő remények?,,  (A vén cigány).

8Barta János és Szegedy-Maszák Mihály megfigyeléseit felhasználva utóbb Lőrincz Csongor mutatta ki meggyőzően, hogy Az élő szobor tanúsága szerint miért nem biztosítéka a hang a tudat önmagáról való megbizonyosodásának. Lásd: Lőrincz Csongor: Szó, jelentés, világ (Vörösmarty későmodern távlatból). Alföld, 2005. 1. 48–67.

9,,A dal ered szívből, s szívhez vágy ujra röpűlni,, (Kölcsey: Ajánlás).

10Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái. In: Tverdota György - Veres András (szerk.): Testet öltött érv. Az értekező József Attila. Balassi, Budapest, 2003, 204.

11Tverdota: Holt vidék. Forrás, 2003. 12. 73.

12József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923–1930. Osiris, Budapest, 1995, 233.

13Uo. 231.

14Uo. 50.

15Uo. 234.

16Uo. 263.

17Uo. 234.

18Noha itt is meglehetősen kontúrtalan, mégis - talán a lírai szövegközelség miatt - épp a Babits-kritikában a leghatározottabb a fogalom értelmezése: ,,Az ihlet (...) a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi. (...) az ihlet (...) a legelső szellemi és anyaggyőző tiszta akarat.,, Uo. 217.

19Riegl-nél elsősorban a formaadás vágya, akarata, amely a dolgok alakításán keresztül nyilvánítja meg az ember világhoz való viszonyát. Lásd: Alois Riegl: Spätrömische Kunstindustrie. Gebr. Mann, Berlin, 2000, 400-401.

20József Attila: Tanulmányok és cikkek 217.

21A Tisza ,,tekintetét,, például már jóval azelőtt ,,mogyoró- s rekettyebokrok,, korlátozzák, mielőtt a pillantást viszonoznák a vers horizontját végleg lezáró ,,mármarosi bércek,,.

22Lásd: Beney Zsuzsa: József Attila inverz anyaképei. Forrás 2003. 12. 60–62.
23,,Ez éles, tiszta szürkület való nekem. / A távolban tar ágak szerkezetei / tartják keccsel az üres levegőt. / A tárgy-egyén mind elválik a többitől, / magába mélyed és talán megsemmisül.,,
 24Friedrich Kittler: Optische Medien. Merve, Berlin, 2002, 33.
25,,Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja,, (Eszmélet).
26Tamás Attila: József Attila. In: A magyar irodalom története VI. Akadémiai, Budapest, 1966, 366.

27Lásd erről utóbb: Odorics Ferenc: Az Eszmélet újraolvasása. In: Kabdebó L. - Kulcsár Szabó E. - Kulcsár- Szabó Z. - Menyhért A. (szerk.): Tanulmányok József Attiláról. Anonymus, Budapest, 2001, 175.
28,,Fáj a szívem, a szó kihűl...,,
29,,A csöndbe térnek a dalok...,,
30,,és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek.,,
 31Friedrich Nietzsche: Sämtliche Werke, Bd. 12. DTV, München, 1999, 482.

32Jauss: Studien zum Epochenwandel der ästhetischen Moderne. Frankfurt/M., 1989, 126.

33Helmuth Plessner: Ausdruck und menschliche Natur. Gesammelte Schriften VII. Suhrkamp, Frankfurt/M., 2003, 360–361.

34,,senki nem felelős azért, hogy az ember egyáltalán itt van, hogy ilyen és ilyen adottságú, hogy ilyen körülmények között, ilyen környezetben van. Lény(eg)ének sorsszerűsége nem oldható ki mindannak a sorsszerűségéből, ami volt és ami lesz. Az ember nem következménye valamely saját szándéknak, akaratnak, célnak, nem kísérlet egy embereszmény, boldogságeszmény vagy moralitáseszmény elérésére - abszurd dolog, ha az ember lény(eg)ét - róla felelőtlenül leválasztva - valami céllal akarják összekötni (sein Wesen in irgendeinem Zweck hin abwälzen zu wollen).,, KSA Bd. 6, 96.

35Sigmund Freud: Gesammelte Werke Bd. XIV. Fischer, Frankfurt/M., 1999, 434.

36Vö. Lengyel András: A József Attila-életrajz kutatásának néhány kérdése. Forrás, 2003. 12. 18.
 37Platon: Phaidros 275e.

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2006.01.13.