VÉN EMŐKE TERÉZIA:

A Teréziánus Kármel Világban Élő Rendje

1949-ben született Szegeden. A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának elvégzése után külföldön szerzett szemész szakorvosi, később Budapesten gyermekszemész szakorvosi képesítést. A Varsói Egyetemen, majd Budapesten dolgozott 20 évig a Szemklinikán. 2002 óta a Budai Irgalmasrendi Kórház Szemészeti Osztályát vezeti, 1990 óta karitatív alapon a Vakok Batthyány Katolikus Gyermekotthon, Óvoda és Iskola szemészorvosa. A Világban Élő Kármelita Rendbe 1990-ben lépett, a Huba utcai Keresztes Szent János Közösségbe. 1997 óta a közösség Tanácsának elnöke (perjelnője), 2000-ben választották meg a Magyar Rendtartomány VÉK közösségének vezetői a VÉK Országos Elnökének.

Hivatás

Mint bármely hivatás az egyházban, a világban élő rendben való elkötelezettség is meghívás kérdése: Isten minket megelőző szeretetének, gondolatának, akaratának megjelenése életünkben. A Szentírás szavával élve: ,,Istennél a szándék és a megvalósítás.,, Jeremiás prófétának mondja a Mindenható azokat a szavakat, amelyek minden hivatást, minden Istennek tetsző életet olyan mélységesen jellemeznek: ,,Mielőtt anyád méhében megformáltalak, ismertelek, mielőtt megszülettél volna, megszenteltelek: prófétául rendeltelek a nemzetek számára,, (Jer 1,5).

A pillanat, amelyben az ember először hallja meg lelkében Isten meghívását, egyszerre édes és ijesztő. Oly hihetetlennek tűnő a személyes megszólítottság, a bizalom, amellyel Isten megtisztel bennünket, hogy egy ideig alig tudunk vele mit kezdeni. A legszentebb szerelemhez hasonló érzelmek törnek elő a lélek mélyéből. Egyszerre valósággá, sőt az egyetlen valósággá válik a hit, az Isten világa. A korábban jól ismert vallási gyakorlatok új fényt és értelmet nyernek. Egyszerre minden Istenről szól, minden megváltozik. Ezzel egy időben fel is jajdulunk, mint Mózes vagy Jeremiás: jaj, de hiszen én alkalmatlan vagyok! Alkalmatlanságunk teljes tudatában mégis érezzük lelkünk mélyén, hogy nincs más utunk. Isten szólít.

Hivatás a világban

Amikor az ember éli megszokott életét a világban, családban, munkahelyen, házasságban, és akkor éri a meghívás élménye, még nagyobb zavar keletkezik a lelkében, mint annak, aki a megszentelt életre készül. Aki papi vagy szerzetesi hivatásra kap elhivatottságot, az elhatározást érez arra, hogy mindent elhagyjon; minden vagyont, emberi kötődést Isten szolgálatáért. A világban élő hívő azt hiszi, hogy nem lehet elköteleződni az Istennek, ha az ember elkötelezett a családban, munkahelyen. Persze munkahelyet már sokan elhagytak azért, hogy a megszentelt életre szóló hívásnak eleget tegyenek, de házasságot, gyermekeket nem lehet csak úgy elhagyni, még a legszentebbnek tűnő célért sem. Ne felejtsük el, hogy az oltár előtt kötött házasság szentség, amit Isten köt egybe, és ember szét nem kapcsolhatja!

Zavarba jövünk, és úgy érezzük, hogy valahol, valamit talán elhibáztunk. Talán az eddigi életünk volt túlságosan világi az Isten hívásához képest, vagy mégsem hallottuk jól a hívó szót a lelkünkben? Hihetetlennek, sőt lehetetlennek tűnik, hogy egészen átadottak legyünk Istennek, miközben hétköznapi életet élünk. Eközben egyre erősebben érezzük, hogy Isten nem elégszik meg a heti, vagy akár napi néhány odaadott órával (szentmisék, imádságra szentelt idő), hanem mindent akar. Egészen akar bennünket, minden fenntartás nélkül. Először úgy érezzük, hogy nem tudjuk megosztani magunkat Isten és a világ, a hozzátartozóink között. Valakit mintha megcsalnánk a másik szeretete, szolgálata miatt. Olyan végtelenül evilági módon gondolkodunk, annyira nem ismerjük az Istent! Aki azonban minket fogantatásunk előtt ismert és meghívott, éppen abban az állapotunkban hívott meg, amelybe helyezett minket, hogy barátai, társai legyünk, hogy szentek legyünk ott, ahol vagyunk. Maga  Jézus mondja: ,,Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok is tökéletes,, (Mt 5,48). Nincs kikötés, hogy csak ilyen vagy olyan élethelyzetben! Mind szentté legyetek! Éppen így akar minket, éppen azt akarja, hogy meglássa a világ, hogy nincs lehetetlen helyzet, nincs olyan zuga a földnek, nincs olyan alkalmatlan körülmény, amely akadály lehetne Isten és az ember között, vagy amelyet ne szentelhetne meg még jobban Isten azzal, hogy lefoglal minket magának. Ilyen minden keresztény ember megbízása Teremtőjétől.

Ebben a helyzetben nem boldogulunk magunk. Közösséget kell keresnünk. Szinte kényszerűen keressük azokat az embereket, akik hasonló élményeket éltek át, akik megértenek minket, akiknek élete igazolhatja belső - néha bizonytalan - felismerésünket, hogy egészen be akar tölteni minket Isten, egészen magának akar, hogy utána Vele eltelve visszaadjon minket a világnak, ahol az eredetileg rólunk eltervezett hivatásunkat beteljesíthetjük.

Közösséget keresünk - legalábbis azt hisszük, hogy mi keressük -, Isten hívogató hangját követve lassan haladunk a kijelölt ,,keskeny úton,,, keressük a ,,Kaput,,, amelyen keresztül Jó Pásztorunk biztos menedékhelyre vezérel bennünket. Ez az út maga is göröngyös. Nem biztos, hogy azonnal rátalálunk.

 Az ember közösségi lény, mint ahogyan a Szentháromság is közösség. Önmagában a megtérés és közösség keresés még nem jelent rendi hivatást, hiszen közösség a család, a munkahely, a lakótársak, a plébániai közösség, imaközösségek is, bár ezek egy részét manapság nem érezzük úgy, hogy kereszténységünk megélésének színtere lenne. Sokszor valósággal ellenséges közegnek érezzük - sőt talán az is -, mégsem menekülhetünk ki az úgynevezett állapotbeli kötelességeink színtereiből és emberi kapcsolataiból, mert a küldetése mindenkinek elsősorban természetes környezetéhez szól. Vigyáznunk kell arra, nehogy a rendi közösség keresése menekülés legyen természetes hivatásunk és feladataink elől!

Az úgynevezett hivatástisztázás ezért fontos dolog. Meg kell próbálnunk félretenni fantáziánkat, álmainkat, elképzeléseinket, vágyainkat, mások elképzeléseit rólunk, és minél tisztábban hallgatni Isten szavát lelkünk legmélyén, figyelni jelzéseit életünk eseményeiben, amelyek mind az általa elgondolt hivatásunkra irányulnak. Könnyű ezt leírni, nehéz megélni.

Segítség kell. Megfelelő lelkivezetőt kell találnunk, aki segít eligazodni anélkül, hogy túlságosan magunkhoz kötnénk, vagy őhozzá kötődnénk. Szüntelenül imádkozni kell, hiszen minden dolgunk, nehézségünk felajánlható ezért az egyetlen fontos kérdésért, hogy megtaláljuk és jól éljük meg hivatásunkat, amelyet az Isten nekünk szánt.

Vannak olyan testvéreink, akiknek - mint Szent Edith Steinnek - kezébe akad egy könyv, és azonnal felfedezi, hogy ez az igazság, amit egész életében keresett. Van, aki hosszú utat jár be, mert keresi a helyét. Végül ott kell megállapodnunk, ahol úgy érezzük, hogy otthon vagyunk, mert mindaz a teher, amit Isten rak ránk, itt elviselhető, értéket hozó lesz. Az a teher azonban, amit bármilyen jó szándékkal is, de magunk veszünk magunkra, a test és a lélek pusztulásához, magunk és mások gyötrelméhez, és csalódáshoz, hitehagyáshoz vagy hamis istenek imádásához vezet. A lélek békéje a jel, hogy jó helyen vagyunk.

Hivatás a Sarutlan Kármeliták Világi Rendjében

A Kármelita Rend lelkileg egységes hivatások megélése különböző életkörülmények között. A Rendnek vannak kolostorban élő (férfi és női) közösségei, és vannak világi körülmények között élő tagokból álló közösségei. Ezek a világi közösségek alkotják a Sarutlan Kármeliták Világban Élő Rendjét (VÉK), amelynek lelkisége, lelki öröksége, karizmája, hivatása, kegyelmei azonosak a rendházban élőkével, de a hivatás megélésének más a helyszíne, mások a körülményei és a formája. Mindez nem jelent könnyítést, hanem más utat a szüntelen belső imádságban, amely alapvető jellemzője ennek a Rendnek. A Kármelita Rend azoknak a lelkeknek a közössége, akik nem annyira a külső aktivitásban, mint inkább a belső imádságban érzik otthon magukat. Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mit is jelent ez. Mindenekelőtt Istentől kapott adottságról van szó, annak megéléséről, amit Illés próféta, Rendünk szellemiségének atyja mondott: ,,Igaz, hogy él az Úr, akinek színe előtt állok!,, (1Kir 17,1). Más szavakkal szólva, meg kell tanulnunk állandóan az Isten jelenlétében érezni és tudni magunkat, az élő, állandóan jelenlevő Isten színe előtt tenni a dolgunkat, hozzá mérni minden döntésünket, Vele tölteni minden percünket, akár aktívan dolgozunk, akár imádkozunk.

Hivatásunk arról szól, hogy nemcsak a templomban, nemcsak a rendházak falai között szorosan megszabott napirend mellett lehet állandóan az Isten színe előtt állni, hanem bárhol. Munkapad mellett, sorállás közben, gyermeket nevelve családban, vagy iskolában, közlekedési dugóban stb. Meg kell tanulnunk mindenhol, mindig Isten jelenlétében lenni. Ezt nevezzük szüntelen imának. Az imádás, az imádság ugyanis messze több, mint a szánkkal elmondott imaszöveg (ajakima), vagy a szellemi képességeink szerinti gondolkodás az isteni igazságokról (elmélkedés). Imádsággá lesz az a pillanat is, amikor szokásos munkáink során megszűnik körülöttünk az idő és a tér, elragad az Isten jelenlétének tudata, bizonyossága. Vele tesszük a dolgunkat, Ő irányít minket, és mi ráébredünk Jézus és az egyház tanításának valóságos tartalmára. Isten megengedi, hogy egy kicsit még közelebb kerüljük Hozzá. Ebben a pillanatban megismertet minket egy-egy gondolatával, természetes és természetfeletti életünk valóságos értelmével (ez a szemlélődő imádság). Az ilyen fajta imádságos élet szüntelen odaadó gyakorlást igényel. Vágyunk a Mester társaságára, szisztematikusan megválunk azoktól a kötődéseinktől, szükségtelen vágyainktól, amelyek akadályoznak bennünket az Istennel való együttlétben. Az ajándékot átvenni ugyanis csak az tudja, akinek üres a keze.

Ez a küzdelem önmagunkkal, a környezetünkkel és a kísértővel kegyetlen és egyszerre örömteli is, mert bármilyen kicsit is haladunk előre, mélyebb lesz közös életünk Jézussal, aki egymagában adja meg életünk értelmét, szolgálatunk tisztaságát, bármi legyen is a feladatunk az életben.

A Világban Élő Kármelita Rend tagjainak életmódja

A VÉK Rend tagjainak életét három egymásra épülő szinten lehetne megfogalmazni.

Először is, aki nem él tisztességes, törvénytudó világi életet, nem lehet jó keresztény. Aki nem törekszik tisztán megélni kereszténységét, nem képzelhető el, hogy még szorosabb elkötelezettséget akarjon élni az egyházban, egy rendi közösségben. Rendi elkötelezettségünket a Regula és a Konstitúció szabályozza. Az eredeti Regula a Kolostori Rend és a Világi Rend számára ugyanaz. A Teréziánus Rend világban élő tagjai számára a VÉK Konstitúciója fogalmazza meg a világi életkörülmények között megélt rendi karizma szabályait.

Ahhoz, hogy jól megértsük a hivatás lényegét, fontos tudni, hogy nem az lehet rendtársunk, aki - úgymond - teljesíteni tudja a Regula és a Konstitúció által előírt szabályokat, hanem az, akinek belső indíttatásait, életformáját fogalmazza meg a Szabálykönyv, aki ,,magára ismer,, benne. A Regula úgy alakult ki, hogy Szent Albert jóváhagyta a Kármel hegyén élő remeték évszázados életmódját, törvénykönyvszerű megfogalmazásban, amit Regulának nevezünk. Ez a Regula állandó és változatlan, míg a folyamatosan változó életkörülmények között történő megvalósítás szabályait az időről időre a Generális Ház által újrafogalmazott és jóváhagyott Konstitúció határozza meg.

,,A világban élő rendtagok a Rend Szent Alapítóinak tanítása és karizmái szerint különleges érzékenységgel hisznek Isten szeretetében, a szemlélődő imádság gyakorlása, és ennek következményeként a lemondás, nagylelkű testvéri szeretet és apostoli buzgóság gyakorlására vágynak, Jézus Anyjának, Kármel Királynéjának különleges segítségében és pártfogásában bizakodva,, (Vö. Regula: A hivatás lényege 1.§).

A Regula megfogalmazása pontosan fedi a valóságot, de nem tud receptet adni arra, hogyan kell ezt a mindennapokban megoldani. Ezért fontos a belső meggyőződés és a közösség, amely a Szentlélek adta ajándékoknak köszönhetően felismeri a jelentkezőben, hogy hivatása valóságos-e.

A mindenről lemondás Isten szerelméért, az odaadó, másokért való életáldozat - mégpedig nemcsak megválasztott, vagy a társadalmilag elfogadott helyzetekben és körülmények között, hanem akár azok ellenére is - Isten kegyelmi ajándékai nélkül nem lehetséges. Isten pedig bőven, mérték nélkül adja segítségét ahhoz, amit rólunk és a ránk bízottakról eltervezett. Nincs véletlen, nincs értelmetlenség az életben, még akkor sem, ha a bajt magunk okozzuk magunknak, vagy mások okozzák nekünk, mert Istennek van hatalma a rosszat is javunkra fordítani. Ehhez azonban mindenekelőtt hit kell, feltétlen bizalom abban, hogy Isten tudja, mit miért enged meg, vagy ad meg. Minden erényre szükségünk van, különösen az alázatosságra, az engedelmességre, a lélekben való szegénységre, amely a testi és lelki tisztaság nélkül nem lehetséges.

Fontos megérteni, mit jelent a világban élő kármelita számára az az ígéret, amelyet egész életére tesz le Isten oltára előtt, a világban élő kármeliták egy adott Közösségének tagjai jelenlétében. Amire elkötelezzük magunkat, az ugyanaz, mint minden szerzetes közösség ígérete és fogadalma. Önátadásunk abban tér el más rendekétől, hogy ígéretünket a kármelita lelkiség speciális karizmája szerinti életformában és a világi körülmények adta helyzetben, nem kolostori körülmények között fogjuk megélni. A végleges ígéret szövege magában foglalja az egész életünket, részletezés nélkül: ,,Én (...) a Szentlélek kegyelmének késztetésére és válaszadásképpen Isten hívására, szívből ígérem a Teréziánus Kármelita Rend Elöljáróinak és nektek testvéreim, hogy az evangéliumi tökéletességre törekszem a tisztaság, szegénység és engedelmesség, valamint a boldogságok evangéliumi tanácsainak szellemében, a Sarutlan Kármeliták Világi Rendjének Regulája szerint egész életemre. Ígéretemet rábízom Szűz Máriára, Kármel Édesanyjára és Királynéjára,, (Regula 11.§).
 

Mit jelent mindez családban, munkahelyen élő rendtagok esetében? A világi rendtag életében mindig az első helyen kell állnia az állapotbeli kötelességének, amelyet keresztényi módon, tisztán kell megélni. A rendi kötelezettség és engedelmesség a saját rendelkezésű életünkre vonatkozik. Választanunk kell a szabadidőnk eltöltéséről: mit olvasunk, milyen szórakozásaink vannak, milyen kikapcsolódásunk van a rohanó világból, mit beszélünk, mit hallgatunk, mit mondunk el, és mit nem mondunk ki. Amikor a szabadidőnek a családot kell szolgálnia, természetesen nem húzódunk ki belőle, hanem egész valónkkal jelen vagyunk, mert a krisztusi szeretet így kívánja. De amikor a család nem tart ránk igényt, akkor már a Renden keresztül Istené a maradék idő is. Bízunk benne, hogy az imádság, a belső imádság, a zsolozsma és a szentmise, a közösségünk tagjaival töltött idő megadja számunkra azt az erőt, testi, lelki felüdülést, amivel folytatni tudjuk feladatainkat hivatásunk szerint. Az engedelmesség jegyében válogatjuk meg olvasmányainkat, elfoglaltságainkat, sőt lelkivezetőnkkel, elöljáróinkkal egyeztetjük az eltöltött időnknek azt a részét is, amit nem állapotbeli kötelességünk szab meg. Szegények leszünk, ahogyan az ígéretünk szól. Nem abban az értelemben, hogy nincstelenek lennénk, hanem abban az értelemben, hogy magunk számára csak a legszükségesebbet vesszük igénybe oly módon, hogy eközben megadjuk azt házastársunknak, családunknak, környezetünknek, amit a valóságos szeretet megkíván, de annál nem többet. A szeretetünk cselekedetei nem szolgálhatnak minket! Ha családunk vagy munkánk válaszhelyzet elé visz minket, akkor az állapotbeli kötelesség áll az első helyen, mert világban élő kármeliták vagyunk. Istent szolgálni pedig mindig és mindenhol lehet. Arra azonban nagyon kell ügyelni, hogy még valami szent indokkal sem szolgáljuk saját kényelmünket vagy hiúságunkat, bírvágyunkat, önzésünket. Mindez akkor valósulhat meg Isten kegyelméből, ha tisztaság társul a szegénységhez és az engedelmességhez. Ez azt jelenti, hogy gondolatainkat és tetteinket nem a testi, szellemi vágyaink, nem az emberek véleménye vagy ítélete, hanem Isten akarata határozza meg. Mindezt az evangéliumi boldogságok tanácsa szerint kell megélnünk, vagyis boldognak kell lenni egy egészen más szférában, mint azt a földi, világi élet sugalmazza. Örülni, ha most még nincs semmink, ha szomorúságunk van, ha ellenséges a környezetünk, mert Isten ajándéka és vigasztalása többet ér minden evilágban elérhető talmi ragyogású értéknél, amelyből nem marad meg semmi a halálunk után. Egy, és csak egy érték létezik, és ezt még a nem hívő emberek is érzik, ha nem is merik életüket ehhez igazítani. Ez az önzetlen, önfeláldozó szeretet. Minden ember erre vágyik, de nem mindenki képes adni is magából, mert ez ellenkezik e világ érdekeivel és elvárásaival. Isten és a világ szelleme két teljesen különböző úr, akiket nem lehet egyszerre szolgálni. Aki elkötelezi magát Istennek egy rendi közösségben, és egész életét át akarja adni Istennek, annak tudatosan kell választania, a döntés minden következményével együtt. A nyolc boldogság elfogadása és megértése csak akkor lehetséges, ha hiszünk Krisztusban, aki túlmutatott ezen a bűn miatt szenvedésben töltött és halállal végződő életen, megváltott minket az örök pusztulástól, és elmondhatatlan szeretetében megadja nekünk azt az életet, amely nem ismer bánatot, szegénységet, megalázást, kitaszítottságot. Ahol Ő töröl le arcunkról minden könnyet, és boldogságunknak nem lesz vége. Vele leszünk, Akinél nincs tökéletesebb, gyönyörűségesebb, igazabb.

Ha nem bizakodnánk Isten irgalmas szeretetében - hogy ha már meghívott minket erre az útra, akkor meg is ad hozzá mindent -, nem is mernénk belefogni. Saját magunkban nem bízhatunk, mert gyengék és erőtlenek vagyunk. Nekünk csak egy dolgunk van, amire Mária, Jézus Anyja tanított meg minket: ,,Legyen nekem a Te Igéd szerint.,, A máriás élet, ami a Kármelt jellemzi, erről szól. A meghívásra igent mondani, nem okoskodni, hogy mi talán másként szeretnénk az Istent szolgálni! A szívünkbe fogadni a Megváltót, és hordozni magunkkal, hogy akinek tiszta, nyitott a szíve, felismerje bennünk Jézust. Életünk eseményeit szívünkben átelmélkedni, nem zúgolódni akkor sem, ha esetleg menekülnünk kell, mint a Szent Családnak Egyiptomba. Nem gondoljuk azt, hogy Egyiptom a szolgaság háza, ott nekünk nem lehet megélni a hitünket! Nem gondoljuk azt, hogy ha velünk vagy szeretteinkkel rossz vagy tragikus dolgok történnek, ez azt jelenti, hogy elhagyott minket az Isten. Törekszünk úrrá lenni fájdalmunkon, és közösségben, imában erősítve egymást várjuk a Vigasztalót, Aki majd eszünkbe juttat mindent, és szánkba adja a megfelelő, tiszta szót, amikor tanúságot kell tennünk, Aki erőt ad majd legnehezebb megpróbáltatásaink idején is, hogy bizalmunk töretlen legyen, és hűségesek maradjunk.

Mindehhez a kármeliták a belső imádságos életben, az egyházban, a szentségekkel élve, lehetőség szerinti napi szentmisében és szentáldozásban, a napszakokat a zsolozsmával megszentelve kapnak erőt és bíztatást, hiszen lépten-nyomon tapasztaljuk tökéletlenségünket, gyengeségünket, bűnösségünket. Elesünk szüntelen, de fel akarunk állni, és vissza akarunk térni Jézushoz, a belső élet útján. Az ember megtapasztalja nap-nap után, hogy Istent szeretni valóban nem elég teljes szívünkből, teljes lelkünkből, hanem teljes erőnk is kell hozzá. Az óriás Kis Szent Teréz mondta élete vége felé - amikor szenvedései már szinte elviselhetetlen mértéket öltöttek -, hogy: hiszek, mert hinni akarok.

A tanítvány nem lehet nagyobb Mesterénél. Életünk nem lesz könnyebb, ha Istenhez kötjük, de ígérete, hogy majd ott leszünk örömében is, ha kitartunk mellette - mindenért kárpótol.

A meghívás élményével kezdtük, és eljutunk oda, hogy amikor véglegesen elkötelezzük magunkat, elkezdenek égig nőni a nehézségek. Mintha semmi sem akarna menni, ami korábban olyan örömmel teli szolgálatnak tűnt. Törvényszerűen át kell menni a hit sötét éjszakáján, amit Keresztes Szent János atyánk olyan tökéletesen leírt, hogy amikor találkozunk lelki életünknek ezzel a gyötrelmes szakaszával, amelyben mintha Isten is elhagyna minket, akkor meg ne ijedjünk. Bizony, a Kármel Hegyére kizárólag a keskeny, szűk úton lehet feljutni, ahol azonban Isten szeretete vár.

Az út nehéz. Régi rendtársaink hagyták ránk a tanítást, hogy tartsd meg a Regulát, és a Regula megtart téged! A Regula és a Konstitúció előírja a belépés minimális és maximális életkorát, az ismerkedésre szánt időt, amely végén a Közösség választott Tanácsa eldönti, hogy valaki megkezdheti-e a képzési időt a VÉK adott Közösségében. A Szentlélek kegyelme szükséges, hogy irányítsa a vezetők Tanácsát, hogy a megadott képzési időszak végén eldöntse: megvan a valóságos esély arra, hogy a jelölt a megfelelő időpontban majd végleges ígéretet tegyen a Rendben. Először három éves ideiglenes ígéretre, majd ennek végén újra mérlegelve a helyzetet, végleges ígéret letételére engedik a jelöltet, aki ekkor válik teljes jogú tagjává a Közösségnek. Házasságban élőknek már a rendi elköteleződés kezdetén szükségük van házastársuk írásbeli hozzájárulására is, mivel megtartva az állapotbeli kötelesség elsődlegességét, mégis sok szempontból más életet élünk, mint a kevésbé elkötelezett testvéreink. Ez az életforma pedig a család, a házastárs segítsége, hozzájárulása, egyetértése nélkül nem lehetséges.

A mai világban, a körülöttünk levő hangzavarban nagyon fontos lenne mindannyiunk számára a valóságos értékek, az igazi hivatás, a valóban teljes és örök életre készülni. Mindnyájunknak van Istentől rendelt hivatása. Keresnünk kell azt! Ha úgy érezzük, hogy a Kármel szentjeinek gondolatai mélyen érintenek meg bennünket, és nem idegen tőlünk mindaz, amit itt olvashattunk, meg fogjuk találni a hozzánk legközelebbi közösséget, amelyben megélhetjük boldogító, de nehéz hivatásunkat. Ha élethelyzetünk nem enged meg ilyen elköteleződést, vagy egyelőre nem látszik megvalósíthatónak, skapuláré társulatot kereshetünk, vagy egyszerűen várunk türelmesen, belső imádságos életet élve, mert ha Isten erre az életmódra szán minket, megadja, ami ehhez kell. Ha Istennek más terve van velünk, valahonnan nagyon fogunk hiányozni! Éljük hát a fogantatásunktól nekünk szánt hivatást!

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2005.09.7.