SÁROSI ATTILA PÁL:

A bencés obláció

1953-ban született Budapesten. Biológiát, teológiát és könyvtári informatikát tanult különböző magyarországi egyetemeken. 1978-tól az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa. 1992-ben oblációt tett a pannonhalmi bazilikában.

A Zsidókhoz írt levél Krisztusról azt állítja, hogy Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása (Zsid 1,3). Az oblátusok ezt a titokzatos sugárzást egy bencés monostor vagy egy bencés szerzetes tanúságtétele által fogják fel. Mint a régi rádió adó-vevő készülékek, nemcsak az adás passzív hallgatói, hanem a megtapasztalt szeretet továbbadói is. Így rajzolódik ki bennük Krisztus arca, Isten lényegének képmása. E dinamikus folyamat közepén helyezkedik el az obláció, a felajánlás. Életünk visszavonhatatlan felajánlása Istennek egy bencés monostor közösségében. A szerzetes is hasonlót él meg, de fogadalmával a monostor falai között marad az apát vezetésével, az oblátus pedig visszatér a világba, hogy most már ne magának éljen, hanem Annak, aki érte meghalt és feltámadt (2Kor 5,15). Így életünk középpontjában a Húsvét, az Ünnepek ünnepe áll.

Közismert, hogy a bencés szerzetesek szívesen építették hegyre monostoraikat. A Hegyi beszédben Krisztus tanítványait a világ világosságának és hegyre épült városnak nevezi. Nem nehéz észrevenni e város polgárai között a szerzetest. Az oblátusok inkább a tanítványság másik igéjét élik meg: ,,Ti vagytok a Föld sója,, (Mt 5,15). Amikor visszatérünk a világba szívünkben az Evangéliummal, kezünkben iránytűként a Regula van. A keresztény ember, s így az oblátus is a világban él, de nem a világból. Szokatlan kihívás a Regula használata, hiszen elsősorban cönobita szerzetesek számára íródott. Mit kezdünk vele a világban, amit a szerzetes éppen elhagyott? A kérdésre az oblátus élete a válasz.

Az oblátus lelki életében a monasztikus hagyományból táplálkozik: az egyiptomi, a keleti és még inkább a nyugati szerzetesség lelki kincsei meghatározóak olvasmányaiban és imádságában. A monasztikus lelkiségben az ember egyedül vállalja a hit harcát, személyes kapcsolatba kerül Krisztussal. S éppen Benne találkozik más, hasonló úton járó testvérekkel, akikkel közösséget alkot.

Már a Szentírás első könyvében előfordul az obláció szó (Ter 34,16). Itt megegyezésre szóló szóbeli ajánlatot jelent. A Kivonulás könyve arra szólítja fel Izrael fiait, hogy gyűjtsenek adományokat a szentély számára (Kiv 25,1). A Leviták könyve számos alkalommal beszél az áldozat felajánlásáról (3,1, 7,11 stb.). A héber Biblia az obláció tárgyi oldalát hangsúlyozza, az Újszövetség viszont a személyes önfeláldozást emeli ki (Zsid 10,5–7). Jézus szava visszhangzik a hívő emberben: a tárgyi áldozatok mit sem használnak a szív tisztaságához, a feltétel nélküli odaadottsághoz képest, amely a testvérek szolgálatán keresztül nyilvánul meg. Ezt az igazságot a Római levél így fogalmazza meg: ,,Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen ésszerű hódolatotok,,(Róm 12,1).

Ez az ige a keresztény istentisztelet, a liturgia kiindulópontja, hiszen Krisztus is önmagát ajánlotta fel szeplőtelen áldozatul Istennek az örök Lélek által (Zsid 9,14). A liturgia, vagyis Isten és ember ,,közös műve,, ezért olyan fontos minden bencés lelkületű keresztény számára. Hogy Krisztus szeretete elé semmit ne tegyünk (RB 72,11), ésszerű hódolatunk leginkább a liturgiában valósítható meg.

A bencés jelmondatként rögzült Ora et Labora - Imádkozzál és dolgozzál helyes, de nem pontos kifejezés. Lényeges, hogy minden munkát megelőz az imádság, amely elsősorban a zsoltárokra épül, sőt azonnal abba kell hagyni minden tevékenységet, ha megszólal az imádságra hívó harang (RB 43,1). A munka pedig forradalmian új volt Benedek korában, ahogy nemkülönben ma is az. Hiszen a pontos, elsősorban nem a haszonszerzésre irányuló fizikai és szellemi munka a világ építésén túl a szüntelenül munkálkodó Atyáról ad híradást (Jn 5,17). Az ima és munka között ott van a bencés élet harmadik pillére: az olvasás, a Lectio Divina. A Szentírás és más lelki könyvek olvasása és felolvasása egyszerre lehet munka és imádság. A könyvtár a liturgia, a teológia és a profán tudományok között a Szentlélek tanújaként közvetít. A Szentháromság így felbonthatatlan, egymáshoz rendelő pecsétet nyom az ima, az olvasmány és a munka hármasságára.

Mint látjuk, az obláció tartalma hasonlít a szerzetesi fogadalomhoz, megvalósítási módja azonban más. De miben áll a fogadalom és a felajánlás lényege? Három pontban ragadható meg.

Stabilitás, vagyis mindhalálig megmaradunk a monostor lelki közösségében, időnként fizikai valóságában is. Magunkra vállaljuk a monostor sajátos történelmének hozadékát: örömeit, lelki kincseit, de gondjait, fájdalmát is. Converso morum, vagyis állandó megtérés, életünk bűnbánatban való eltöltése, naponkénti odaigazítása az Evangéliumhoz. Obedientia, vagyis engedelmesség. A lelki elöljáró az apát, aki a vezetés egy részét átruházza a közösség rektorára. Segítői a dékánok. A házasságban élők a Regula (RB 72,6) és az Apostol előírása szerint (Ef 5,21) egymásnak ,,versengve,, engedelmeskednek. Az obedientia az önfejűség halálát jelenti, és a Krisztusban újjászülető közösség építését szolgálja.

Szent Pál apostol a leveleit úgy építi fel, hogy a köszöntés után Krisztus misztériumairól ír, s utána fogalmazza meg a Krisztusban elnyert megváltás gyakorlati következményeit. Ugyanezt a struktúrát követi Szent Benedek atyánk regulájában. Az első hét fejezet mintegy megalapozza az őt követők lelki útját, amely a jócselekedetek segítségével (RB 4), az engedelmesség lépcsőin vezetnek fel (RB 7) a mennyei célig. A további fejezetek részletes, számos meglepetést tartalmazó gyakorlati előírások az ünnepek és a hétköznapok megéléséről. Nagy megértést tanúsít az ember természete iránt. Engedékenységről nincs szó, de szabadságról és kiegyensúlyozott magatartásról annál inkább. A családias szellem, amely olyannyira jellemző minden bencés monostorra, és oblátus közösségre, éppen a gyakorlati lépések megtételétől függ.

Ezek után vessünk egy pillantást az obláció mai gyakorlatára. Magyarországon az obláció modern formáját lényegében Szunyogh Xavér Ferenc atya gondolta el. Számos segédkönyvet adott ki, népszerűsítő előadásokat tartott. A Kelenvölgyben lévő Szent Szabina kápolna az ő szolgálatával vált lelki központtá. A múlt század harmincas éveiben a közösség létszáma meghaladta a 300 főt. A második világháború után a kommunista rendszer engedélyezte a pannonhalmi és győri monostor továbbélését, de oblációról szó sem lehetett. Mégis volt néhány testvér, aki a rendszerváltásig szoros lelki kapcsolatban állt a bencés atyákkal. 1990 után nagy lelkesedéssel szerveződött újjá a pannonhalmi obláció, majd Bakonybél és Tiszaalpár monostorához is kapcsolódtak testvérek. Testvéri szeretettel tekintünk a zirci ciszterci oblátusokra/oblátákra. A harmadrendek is közel állnak hozzánk. Ők Assisi Szent Ferenc, Szent Domonkos nyomán más szervezeti és lelki úton járnak. A Kármelhegyi Boldogasszony tiszteletében is osztozunk minden skapulárét viselő kereszténnyel.

Manapság mintegy 130 testvér vállalta a keresztény élet bencés útját. Vannak köztünk volt bencés diákok, egyedülállóak és családosok, diákonusok és papok, fiatalok és idősebbek, fizikai dolgozók és értelmiségiek, egyházközségekben vagy lelkiségi mozgalmakban tevékenykedők az ország minden részéből, sőt a határokon túl is. Néhányan pedig már az örök hazában imádkoznak értünk. A havi találkozón a dékániák tagjai a közös ima mellett megosztják egymással hétköznapi tapasztalataikat és olvasmányélményeiket.

Szent Benedek atyánk nyári ünnepén, július 11-én, Pannonhalmán az éves nagy találkozón történik meg a beöltözés, melyet két év jelöltidő előz meg, és az obláció szertartása. A jelöltidő során egyetlen kérdést kell tisztáznia a jelöltnek és a közösségnek, hogy valóban Istent keresi-e. Beöltözéskor kapja kézbe a jelölt a Regulát, és Szent Benedek atyánk keresztjét, amelyet nyakában viselhet. Az obláció az ünnepi szentmisén természetesen az Evangélium meghirdetése és a homília után történik. A jelölt tiszta szándékát kinyilvánítja, majd írásba foglalva az oltárra helyezi. Életét így egyesíti Krisztus felajánlott életáldozatával Az apát imádsága után háromszor ismétli meg a 118. zsoltár egyik versét: ,,Fogadj el engem Istenem, szent Igéd szerint, hogy Neked éljek, és ne szégyeníts meg engem, mert Tebenned bíztam Uram,, (Zsolt 118,116).

A lelki előrehaladást az ötödik évfolyamában járó Obláció című negyedéves folyóirat, a Pannonhalmi Szemle és a Bencés lelkiségi füzetek segítik, ,,hogy mindenben Isten dicsőíttessék,, (1Pt 4,11 vö. RB 57,9).

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2005.09.7.