TÖRÖK JÓZSEF:

A Szeplőtelen Fogantatás dogmájának története

Székesfehérvári egyházmegyés pap, egyháztörténész, a PPKE Hittudományi Karán tanszékvezető professzor.

Noha a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának tételét IX. Piusz pápa 1854. december 8-án mondotta ki tanítóhivatala péteri magasából kötelező erővel, a dogmának hosszabb előtörténete van, mintsem gondolnánk. A szenthagyományban ez a hittétel is bejárta a dogmafejlődés útját, eleinte feltűnés nélkül, az egyéni jámborság, lelkiélet vidékein; majd amikor fontosabb személyiségek, püspökök, teológusok töprengtek rajta, mind többen érdeklődtek a megtestesülés e távoli előkészítésének misztériuma iránt, de nem kevesen akadtak olyanok is, akik vitatták, tagadták a Szeplőtelen Fogantatást.

Az egyházatyák a bibliai Ádám–Krisztus párhuzam1 alapján megalkották az Éva–Mária párhuzamot, s ezzel az Ószövetség rejtett üzenetei érthetőbbé váltak, Mária és egyszülötte, Krisztus egészen sajátos, szentségi kapcsolatba kerültek. Mária szentségéről az atyák serege értekezik, s az iránta megnyilvánuló hyperduliát személyének a bűn valamennyi fajtájával való összeférhetetlenség hangoztatásával támasztják alá. Szír, görög, latin, örmény egyházatyák beszédeit kell felütni, és a Máriáról szóló szövegek hatalmas csokrában ott találjuk azokat a kijelentéseket, amelyek a dogma korai meglétét bizonyítják. Szent Ágoston a pelágiánusokkal vitázva állítja, hogy a bűn minden ember számára alapadottság, ,,kivéve azonban Szűz Máriát, akiről az Úr Krisztus méltósága miatt egyáltalán hallani sem akarok, ha a bűnről van szó,,.

A hyperdulia meghozta a maga Mária-ünnepeit is, s noha az augusztus 15-i Mária-ünnep ősiségével nem veheti föl a versenyt a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe, a 8. század elejétől kezdve meg lehet lelni a nyomát. Először Euboiai János (†749-ben) beszédében, amelyet december 9-én tartott.2 A Jakab-féle protoevangélium szerint angyal adta hírül a szülőknek a rendkívüli, csodálatos fogantatást.3 A görög kapcsolatokkal rendelkező Nyugat fogadta be elsőnek a 8–9. század során (Ravenna, Nápoly), majd a magyarok dúlta 10. században Gallián, Normandián át Írországig eljutott az egymással kapcsolatban álló szerzetesi közösségek láncolatán keresztül. A magyarok megtértével Európa nyugati fele békésebbé vált, a világi papság is kezdte megismerni ezt a tanítást, ami áttételesen bár, de Krisztusra utal, Krisztus szentségéből fakad; és 1120-ban Szent Anzelm tanítványa, Eadmer,4 valamint clare-i Osbert5 Isten bölcsességéről értekezvén mondták ki Mária bűntelenségét, szentségét magzati léte első pillanatától kezdve. Szent Bernát ezt ellenezte, azonban ha a magzat fogantatásának korabeli biológiai ismereteit figyelembe vesszük, akkor megértjük Bernát ellenkezését.6 A kor értelmezési horizontja fölött azonban éteri magasságban átívelt, mint valami nyugvópont felé tartó csillag, a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának lényege, s fényével megvilágította a középkori, sok arcú és sokszínű Mária-tisztelet útját az újkor felé.

A Bázelben maradt zsinati atyák, a szuprakonciliarizmus kérlelhetetlen hívei 1439-ben, a 36. szesszión (ami már skizmatikusnak számít) ünnepélyes tanítást fogalmaztak meg a Szeplőtelen Fogantatásról, és mert skizmában voltak, végérvényesen kompromittálhatták volna e hittitkot, ha nem szól közbe a Magisztérium. Ugyanis IV. Sixtus pápa - anélkül, hogy a Bázeli zsinat skizmatikus szakaszának jottányi engedményt is tett volna - megtiltotta a december 8-i ünnepnek és tartalmának a támadását.7 Ezzel lehetővé vált eme Mária-misztérium továbbélése; a Trentói zsinat atyái pedig szükségesnek tartották kijelenteni a következőket: ,,Ez a szentséges zsinat kinyilvánítja azt is, hogy nincs szándékában az eredeti bűnről szóló eme határozat megállapításait vonatkoztatni az Isten Anyjára, a Boldogságos és Szeplőtelen Szűz Máriára, hanem ővele kapcsolatban a boldogemlékű IV. Sixtus pápa rendelkezéseit kell követni, mégpedig az azokban foglalt büntetések terhe alatt, amely rendelkezéseket ez a szentséges zsinat ezennel megújítja.,,8

A tilalmat - mint minden egyéb más tilalmat is! - időnként föl kellett újítani. V. Pál ezt 1616-ban tette, XV. Gergely pedig 1622-ben.9 A barokk kor Mária-kultusza a pestis elleni küzdelemben éppen úgy jelen volt, mint a török elleni küzdelemben, s a Beata Virgo dabit auxilium = Buda tovább egyengette a Szeplőtelen Fogantatás hittitka terjedésének és ünnepének az útját, majd XI. Kelemen pápa 1708-ban az egész egyház számára nyilvános ünneppé tette.10 A velencei nyomtatású 1744-es Breviarium Romanum függelékében a Szent Rítus kongregáció 1727. december 15-én hozott döntése alapján Germániában sub ritu duplici mondható valamennyi olyan szombaton, amikor nem kilenc leckés az officium, kivéve: advent, kántorböjt, vigiliák, nagyböjt.11

A francia forradalom eseményei az egyház idősebb leányának életére hatottak, s azon keresztül az egész egyház életére a 18. század végén, amikor körülbelül fél évig a katolikus világ azt hihette, nem lesz több pápa. A katolikus hit üldöztetésére, majd Napóleon által rendőri felügyelet alá helyezett megtűrtségére a válasz hamarosan megérkezett, elsőnek francia földön: az Oltáriszentség, a Jézus Szíve- és a Mária-kultusz föllángolásában, az ultramontán eszmék terjedésében, a papi, szerzetesi, szerzetesnői hivatások százezres nagyságrendű jelentkezésében, a missziós munka hatalmas méretűvé válásában, a keresztény-szociális tanítás lassú bontakozásában.

Az 1846-ban megválasztott IX. Piusz pápa a Qui pluribus kezdetű, 1846. november 9-én kelt körlevelében (magyar fordításban) 24 sort szentelt a pápai tévedhetetlenségnek,12 mintegy előkészítve közelebbről az 1854-es dogma kimondását, távolabbról pedig az I. Vatikáni zsinat Pastor Aeternus kezdetű hittani rendelkezését.13 A februári-márciusi forrongások után IX. Piusz 1848. június 1-jén teológiai bizottságot hozott létre, majd Rómából történt elmenekülése után Gaëtában kibocsátotta az Ubi primum kezdetű körlevelet, amely Szűz Mária tiszteletének fontosságát hangsúlyozva tudakolta a püspökök, teológiai fakultások véleményét a Szeplőtelen Fogantatás dogmakénti kimondása kapcsán. A válaszok összegzése alapján 543 püspök közül 484 akarta, 18 nem a dogma kimondását. 41 püspök vagy közvetett definiciót akart, vagy az időt nem találta arra alkalmasnak.14

A pápa, miután megismerte a világ püspökeinek a véleményét, teológusaival ismételten megtárgyalta a kihirdetendő dogma szövegét, s az ünnepélyes pápai tanítás mikéntjét. A világegyház püspökeit meghívta Rómába ezen alkalomra. A bíborosi testület 1854 novemberében négyszer ülésezett, majd december 1-jén a pápa jelenlétében titkos konzisztóriumot tartottak, amelyen IX. Piusz ismertette a dogma szövegét, előtörténetét, és a bíborosok véleményét kérte a kihirdetés megtételéről. Mivel a válasz kedvező volt, kijelölte a dátumot.

December 8-án a Szent Péter-bazilikában IX. Piusz pápa intonálta térden állva a Veni Creator himnuszt, majd az Ineffabilis Deus kezdetű bullát maga olvasta föl. Végül megindult hangon segítségül hívta a Szentháromságot és az apostolfejedelmeket, s  a definimus, decretamus et comfirmamus szavakkal kezdve kihirdette a kötelező erejű megerősítést. A jelenlévőket a dogma szövegének előszöri hallása lenyűgözte, amint erről a visszaemlékezések egybehangzóan tanúskodnak. Ezt követően, általános megindultság közepette a pápa intonálta a Te Deum himnuszt, megáldott egy aranyból készített, díszes mívű koronát, s azzal a IV. Sixtus kápolnájában álló Szűz Mária-szobrot megkoronázta. Az ünnepnap estéjén egész Róma fényárban úszott.

Végezetül álljon itt a dogma szövege: ,,A kimondhatatlan Isten (...) kezdettől fogva és a századok előtt egyszülött Fiának anyát választott és rendelt, hogy a Fiú testet öltve az idők boldog teljességében tőle megszülessék. Ezt az anyát az összes teremtményekhez képest annyira megajándékozta a szeretetével, hogy egyedül benne lelte a saját akaratához legközelebb álló tetszését. Ezért messze megelőzve az összes Angyali Szellemeket és az összes szenteket, oly csodálatosan elhalmozta Őt minden égi kegyajándék bőségével istenségének kincsesházából, hogy ő maga a bűn minden szennyétől mindig teljesen mentesen és egészen szépen és tökéletesen az ártatlanság és a szentség teljességének azt a példáját adja, amelynél nagyobb az Isten alatti világban nem képzelhető, és el sem lehet gondolni, hogy Istenen kívül bárki elnyerhesse.

Így tehát mindenképpen illő volt, hogy ő mindig a legtökéletesebb szentség díszeivel fölékesítve tündököljön, és teljesen mentes lévén még az áteredő bűn szennyétől is, az őskígyón a legnagyszerűbb győzelmet arassa, ő, az oly tiszteletreméltó anya. Az Atyaisten úgy rendelkezett, hogy egyszülött Fiát - akit úgy szeretett szívből, mint önmagát, hiszen önmagával egyenlőnek nemzette - úgy adja oda anyjának, hogy természet szerint az Atyaistennek és Szűznek egy és ugyanazon közös Fia legyen. Maga a Fiú választotta őt, hogy valóságosan a maga anyjává tegye, és akitől a Szentlélek azt akarta és eszközölte ki, hogy tőle, az anyától fogantassék és szülessék meg, akiből ő származik. (...)

A Szent és Oszthatatlan Háromság tiszteletére a Szűz Istenanya dicsőségére és ékességére, a katolikus hit fölmagasztalására és a keresztény vallás növelésére, Urunk Jézus Krisztusnak, Szent Péter és Pál apostoloknak tekintélyével és a sajátunkkal kijelentjük, kihirdetjük és meghatározzuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatában, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és kiváltságából, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt: Istentől való kinyilatkoztatás, és ezért erősen és állhatatosan kell hinnie minden hívőnek.,,15

  

Jegyzetek

 

1Róm 5,14.

2PG 96, 1485–1500. Egyes szakaszai magyarul: Pénzes Balduin – Barát Oros: Az egyházatyák szentbeszédeiből. VI. ,,Keresztény remekírók,, sorozat (Szerk. Kühár Flóris.) 15. Budapest, 1944, 232–235.

3Vanyó László (szerk.): Apokrifek. Budapest, 1980, 330.

4Jean Leclercq: Initiation aux auteurs monastiques du Moyen Age. Paris, 19632, 209–210.

5Ludovicus Lercher: Institutiones Theologiae dogmaticae. 3. Herder, 19515, 309.
6Jean Leclercq: Saint Bernard. Paris, 1974, 112.
7Fila Béla – Jug László: Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai.  Budapest, 1997, 305–306.

8Uo. 323.

9Schütz Antal: Dogmatika. II. Budapest, 19372, 78.
10Uo.

11Fol. CCLXXXIV – CCXI.

12Fila – Jug: i. m. 497–498.
13Uo. 536–542.

14Bővebben lásd Giacomo Martina S.J.: Pio IX (1846–1850). Roma, 1974.; Uő: Pio IX (1851–1866). Roma, 1986.; Yvan Gobry: Pie IX. Paris, 1999.; Fernand Hayward: Pie IX et son temps. Paris, 1948.

15Fila – Jug: i. m. 499–500. Vö. Heinrich Denzinger – Peter Hönermann: Hitvallások és az egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Bátonyterenye – Budapest, 2004. 554 - 555.

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2005.09.13.