SZENNAY ANDRÁS:

A generációs feszültségekről

1921-ben született Budapesten. Bencés szerzetes, 1973–91 között pannonhalmi főapát. A PPKE Hittudományi Karának ny. professzora. 1971-től 1995-ig a Teológia felelős szerkesztője. Legutóbbi írását 2004. 5. számunkban közöltük.

Elöljáróban engedtessék meg, hogy megemlítsem: egy öreg, életének 84. évében járó pap - az évtizedek során lelkipásztor, gimnáziumi, majd egyetemi tanár, bencés főapát - jegyzi le a témával kapcsolatos néhány gondolatát, tapasztalatát.

Jó néhány éve egy igen mérges ember írta le: A mai fiatalság gyökerében romlott, gonosz, istentelen, lusta. Sohasem válik olyanná, mint a régi idők fiatalsága volt, s ezért képtelen lesz rá, hogy kultúránkat, értékeinket fenntartsa. - E sorokat mintegy 3000 évvel ezelőtt jegyzeték fel egy Babilonban talált cseréptáblára. Semmi sem új a Nap alatt... Lehet-e, kell-e tehát foglalkoznunk a ma élő idősek, öregek és fiatalok között felmerülő problémákkal, a generációs feszültségekkel?

Ha a napjaink generációs feszültségét okozó jelenségeket - bár csak vázlatosan - figyelembe vesszük, tisztább képet nyerhetünk arról, mi állít szembe, mi minden távolít el fiatalokat és időseket egymástól. A kérdéskörnek közismerten jelentős szakirodalmát sorakoztathatnók fel. Most csak néhány szempontot tartunk szem előtt. Így például: régebben ugyan elhagyták a fiatalok lakóhelyüket, családi környezetüket, de nem adták fel alapvető erkölcsi normáikat. Elvonultak ugyan szerencsét próbálni és - talán némi romantikus elképzelést követve - meg akarták hódítani a világot. Ugyanakkor azonban magukkal vitték hívő meggyőződésüket, erkölcsi elveiket, és ezeket az új otthonban, hazában is igyekeztek követni, érvényre juttatni. Manapság aligha van így. ,,Régi világunk,, számos értékétől, kulturális örökségétől elfordulnak, az otthont - szoros és átvitt értelmében is - maguk mögött hagyják.

Mindezt látva, tapasztalva az idősebb generáció kemény kritikát, sőt bírálatot mond, s ha mód van rá, a hatalom birtokában agresszív a fiatalokkal. Fél, idegessé válik ,,az új idők új dalainak,, megnyilatkozásaitól. A józanabbjai inkább azért aggódnak, mert - önvizsgálatot tartva - féltik a fiatalokat, hogy ugyanazokat a hibákat fogják elkövetni, mint ők a maguk idején. (Például a politikai-társadalmi élet dogmatikus, netán primitív szemlélete, a teljes önátadás egy-egy mozgalomnak vagy divatnak, a személytelen sodródás az árral stb.). A fiatalok - joggal - magyarázatot, érveket követelnek, az idősek gyakran feltétlen tekintélyi vezetésre tartanak igényt. Mindkét oldalon könnyen születnek türelmetlenségből, félreértésekből fakadó sértődések, az előítéleteket itt is, ott is képtelenek felszámolni. A feszültségek nyomán egyhamar törés, szakítás támad, megszakad a kommunikáció, megreked a dialógus, sőt megszűnnek még a viták is.

Pszichológusok és pedagógusok ismételten rámutattak, hogy a szellemileg képzettebb, igényesebb idősek különösen nehezen viselik a generációs feszültségeket. Bennük bizonyos - tudatos - konzerváló hajlam működik, félnek minden változástól, ,,gyanús,, újítástól, ellenállnak a ,,kalandosnak,, minősített változásoknak és elutasítanak minden, a jövőt formálni törekvő rizikó-tényezőt.

Aligha csodálkozhatunk, ha a fiatalabbak az idősebbeknek ilyen túlzóan féltő, aggályoskodó, gyanakvó, sőt nem egyszer agresszív magatartását bizalmatlanságnak, sőt elnyomásnak minősítik. Sajnos, a helyzetet feloldó, kivezető utat sokan a végletekben keresik. Nem a ,,lázadókra,, utalnék, hanem inkább az opportunista, megalkuvó, elvtelen alkalmazkodókra. Az idősebb generáció divatos ,,szamárlétra,, elmélete és gyakorlata még napjainkban is sokak számára a biztos felemelkedés útját jelenti. Akadnak olyanok is, akik destruktív ösztönből fakadóan ,,fúrási,, képességeiket érvényesítik, hogy előbbre jussanak.

E vázlatos utalások is igazolják, hogy a generációs feszültségek ma is jelen vannak életünkben. S - emlékeztetve a 3000 évvel ezelőtti sorokra - ez bizonyos mértékig természetes is. Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy napjaink embere rendkívül dinamikus történelmi fázisban él, ha látjuk, hogy a harmadik évezredbe lépő s azt személyesen is formálni igyekvő fiatalok szinte mérhetetlen gyorsaságban és mértékben gyarapodnak ismeretekben, eddig nem látott-hallott tapasztalatokban, akkor könnyebben megértjük és tudomásul vesszük, hogy új szelek fújnak a feltörekvő ifjúság soraiban.

A generációs feszültség ma is - talán fokozott mértékben - tényező életünkben. A kommunikáció csökkenését tapasztalva, az olykor szétválási, máskor szembenállási folyamatot látva - úgy vélem - elsősorban a több élettapasztalattal rendelkező idősebbeknek kellene mérsékeltebbeknek, kevésbé elutasítóknak, sértődötteknek, netán agresszívnak lenniük. Még akkor is meg kell őrizniük nyugalmukat, türelmüket, ha a fiatalabb nemzedék szemrehányásai, provokációi már-már elérik tűrésszintjük határát. Az idősebb generációnak feladata, sőt kötelessége (régen és ma is), hogy bölcsen és élettapasztalata erejében reagáljon. Talán nem tévedek, ha megjegyzem: a generációs feszültségek - az emberiség történetét átívelően - sokszor meghökkentően sztereotip kérdéseket, panaszokat, követeléseket, vágyakat hoznak újra és újra felszínre. Ha az emberiségnek a hosszú évezredek során nem sikerült ezt a mindig aktuális jelenséget maga mögött hagynia, akkor feltételezhetjük, hogy nincs, nem is lesz egyértelmű és végleges megoldás. Együtt éltek régen és együtt kell élnünk ma is e nehézségekkel. Igaz, elhangzanak olykor kijelentések, hogy világunk jelen súlyos helyzetében megoldást kell találnunk. Persze, a nehézség, a veszély ott lappang e felszólítás mögött: vajon - kínálják fel azt az idősek vagy fiatalok - a legjobbnak, leghelyesebbnek vélt megoldás nem válik-e az egyik vagy másik oldalon újabb ellentétek, agressziók forrásává?

A kölcsönös figyelmesség, a kommunikáció állhatatos fenntartása, a nyugalom megőrzése, az önfegyelem, egymás kölcsönös tiszteletben tartása - mindez komoly kihívások és feladatok sorát jelenti idősek és fiatalok számára egyaránt.

 ...és az egyházban?

 Gondolataink elején egy 3000 éve feljegyzett megállapítást idéztünk. Folytatásképp szintén valami ,,régire,, szeretnék emlékeztetni. Igaz, ez ,,csak,, 2000 éves. Az ószövetségi idők végén komoly feszültségek és hamis várakozások zűrzavarában éltek. És akkor prófétája, Malakiás által így szólt az Úr: ,,Újra elküldöm nektek Illés prófétát, mielőtt elérkeznék az én nagy és félelmetes napom. Ő újra fiaik felé fordítja az apák szívét és apáik felé fiaik szívét, nehogy elmenjek és átokkal sújtsam a földet.,, (Mal 3,22–23.) Ismeretes, hogy az új szövetség kezdetén hasonló felszólítás hangzik el. Maga az Úr az, aki közvetítői által békét kíván teremteni az atyák és fiaik között. Az Úr mindig és mindent meg akar újítani. Isten akaratához igazodva, jövőt biztosító ígéretei alapján mondhatjuk: a megújulást előkészítő, azért dolgozó, tervező fiatalok a holnap reménysége, egyházunk jövőjének is reménye.

Minden életkornak megvannak a maga sajátos kegyelmi ajándékai. A különféle karizmákkal megajándékozottaknak, adott esetben korosztályoknak közösen kell az egész ,,test,, javára együttműködniük. Csakis így válhat egészséges testté Krisztus élő teste, az egyház.

A generációs feszültség egyházunkban régen és ma egyaránt jelen volt és hatott. A mai kommunikációs lehetőségek, technikai fejlődés mellett ez - úgy vélem - folyamatosan érzékelhető. A következőkben - bár kellő és illő diszkrécióval - néhány kritikus kérdést kell felvetnem. Vajon megmerevedett formáival és folyamatosan megmerevedő gyakorlatával, nagyszámú idős, sőt öreg vezetőjének a fiatalok problémáit gyakran fel nem ismerő, jogos kérdéseire választ nem adó gyakorlatával visszaszerezheti-e egyházunk a fiatalok érdeklődését, lelkesedését? Jól tudom hogy Európában - sőt világszerte - találkozhatunk számos ifjúsági megmozdulással. Ismerjük Taizé jelentőségét, akadnak szép számmal ifjúsági csoportok, találkozások - és számos, az idős generációhoz sorolható egyházi vezető támogatja mindezeket. De... Azt is szemügyre kell vennünk, vajon vállal-e az egyház a holnap kibontakoztatása érdekében olyan ,,rizikó-tényezőket,, is, melyek a fiatalabb nemzedéket egyre inkább bevetésre, munkára késztetné? Karl Rahnernek egy húsz éve elhangzott gondolatát idézném: ,,Olyan időben élünk, amelyben nagyon is szükségessé vált az a bátorság, melynek erejében az újnak, a még ki nem próbáltnak legvégső határáig el kell mennünk. Az egyház életében ma az egyetlen megengedett biztonság: a merészség nyújtotta, a merészség által megteremtett biztonság.,,1

Van-e egyházunknak ma elég alkotóereje a változó világban, vagy csakis ,,őrizni,, kíván? Tud-e az új problémákra, a jelentkező új kérdésekre - természetesen a kinyilatkoztatás fényénél - az evangéliumi családapához illően a nova et vetera (újat és régit) elvét alkalmazva hiteles válaszokat adni? Számos könyv, tanulmány jelent meg az elmúlt mintegy negyedszázadban ilyen címmel: ,,Új kérdések - régi válaszok?,, Tudjuk jól: az egyház meg nem szűnő feladata az Evangéliumnak felszabadító örömhírét hirdetni. De lehet-e, szabad-e a feladatot örömmel vállaló és végző fiatal nemzedéket - világiakat és papokat - gyámkodó, olykor szelíd, máskor keményebb módon munkájukban fékezni, netán akadályozni? Túlontúl az idősebbek igényei, olykor merevsége határozza meg egyházunk berendezkedését, életstílusát. Nemcsak az idős papok és főpapok, de az egyre inkább ,,lelassuló,, középgárda is részt vesz e fékező törekvésben. Nagyon keményen kell fogalmaznom: az ,,öregek egyháza,, hogyan tud és akar a fiatalabb generáció otthonává válni?

 E néhány - többeknek talán ,,erősnek,, tűnő - megállapítást szeretném egy ,,magas helyről,, elhangzott figyelmeztetéssel alátámasztani. ,,A fiatalok számbeli gyarapodása és növekvő jelenléte a társadalomban, a rájuk törő problémák mindenkiben fel kell hogy ébresszék annak gondját, hogy okosan és lelkesen felajánlják nekik az evangéliumi eszmény megismerését és átélését. Másrészt szükséges, hogy a hit és imádság erejében kellően kialakult fiatalok maguk váljanak egyre inkább az ifjúság apostolává. Az egyház nagyon számít rájuk.,,2

A tapasztalható generációs feszültség az egyház számára feladatokat és nehézségeket egyaránt jelent. Mégis: az időseknek (általában az egyházi vezetőknek, de éppúgy a világiaknak is) nagy szeretettel, segítőkészséggel kell az őket követő fiatalabb generáció(k) segítségére sietniük. A fiatalság minden időben a társadalom, de egyben az egyháznak is jövőt építő reménysége. E megállapítás érvényben volt régen, és ma is. Senkit se zavarjon vagy tévesszen meg, hogy a ma fiataljai semmivel sem rosszabbak, mint a régi idők fiatalsága volt. (Vissza szeretnék utalni a babiloni feljegyzésre.) Egyszerűen más. Más az élettempója. Érdeklődők, sokuknál nagy a tudásvágy, kérdéseket tesznek fel és hiteles válaszokat várnak. Jézus idejében is voltak az otthonból, a rendezett családi körülmények közül eltávolodó, kiszakadó fiatalok. Erre utal minden bizonnyal az életből vett példabeszéde a tékozló fiúról és a megértő, szerető atyáról. S ha kissé alaposabban olvassuk a Jézus korabeli eseményeket, nem lesz nehéz felfedeznünk, hogy voltak álmodozók, pénzsóvárok, voltak radikális ,,jobboldali,, zélóták. De ő ennek ellenére - vagy éppen ezért - szólított fel mindenkit megtérésre és rakta le egyházának alapjait. Jézus ,,építő köveket,, és nem ,,drágaköveket,, használt az építésre. Esetleg egyik-másik idősebb vagy fiatalabb munkatársából maga formált ékes drágakövet.

A generációs feszültségek egyházunkban sem adhatnak okot, még kevésbé ürügyet arra, hogy az apák szívét ne fordítsák fiaik felé és a fiakét apáik felé (Mal 3,22–23). S mi, idősebbek (mint magam, öregek) a feszültségek elviselése, lazítása közben gondoljunk a Szent Benedek által immár 1500 éve leírt Regula egyik bölcs tanácsára: a fiatalokat is meg kell hívni a tanácskozásra, mert Isten gyakran a fiatalabbnak tárja fel, mi a jobb, helyesebb.3 És mi, az idősek, amikor azt tapasztaljuk, hogy az utánunk következő generáció(k) készségesen segítenek, hogy kisebb-nagyobb csoportokban szívesen gyűlnek össze imádságra, hogy sokukban van készség meditatív elmélyülésre, akkor meg kell kérdeznünk önmagunkat: miért nem foglalkozunk többet ezzel a gyakran sok gondot okozó, de még több értéket felmutató, a töprengő, gondolkodó, kérdéseket feltevő fiatalsággal? Megtettünk és megteszünk-e minden tőlünk telhetőt, hogy ezek a fiatalok jól, valóban otthon érezzék magukat a Krisztus-hívők közösségében? Vigyáznunk kell, hogy ne alakuljon ki bennük egyházunkkal kapcsolatban egyfajta sajátos ,,tisztelet,,, mint amilyent mindannyian átélhetünk, ha egy régi katedrális falai között megilletődve, óvatosan mozgunk. Megcsodáljuk a múlt ránk hagyott emlékét, de eszünkbe sem jut, hogy abban az épületben szállást vegyünk.

Nem kis számú fiatal azt veti ma az intézményes ,,öreg,, egyház szemére, hogy nem igazodik elég radikálisan Krisztus tanításához, példájához. Olyan egyházban szeretnének élni, melynek tapasztaltabb, tanultabb idősebb tagjai elbeszélgetnek velük, és - miként a Mester is tette - türelmesen válaszolgatnak kérdéseikre. Érvelni is tudnak, nem csak a törvényre hivatkoznak és szabályokat ismertetnek.

Hogy hány fiatal látogatja templomainkat, vesz részt a szentmisén - erről nincs megbízható statisztikánk. De ha a sok százezerből csak ,,tíz igaz,, fedezi fel, hogy az egyház nemcsak ,,épület,,, nemcsak értékeket őrző ,,múzeum,,, hanem otthon is, melyben idősek és fiatalok, több generáció együtt ünnepli a megváltás titkát, együtt örvendeznek, egymást erősítik, támogatják, vigasztalják, akkor majd egyre többen fognak vállalkozni rá, hogy társaikat is hívják és Krisztus példáját követve elmondják: ,,Jertek és lássátok!,, (Jn 1,39).

Péter apostol pünkösdi beszédében (ApCsel 2,17–21) Joél próféta szavait idézi: Isten lelke a fiatalok számára is ajándék. Ezt azóta is valljuk és hívő meggyőződésünket a bérmálás szentségében juttatjuk kifejezésre. Mégis, hány fiataltól hallottam már: az egyház hangoztatja, hogy e szentségben a Lélek ajándékait, az erősség, a jótanács, Isten munkára küldő, nagykorúsító lelkét kaptuk. Vajon mikor mutatnak készséget a korban előttünk járók, hogy a bennünk élő, működő és általunk is hatékony isteni ajándékot tudomásul vegyék? Vagy tán az lenne kívánatos, hogy e szentség erejében egyszerre ,,öregekké,, váljunk? Talán úgy vélik - pedig ezt már Krisztus is helytelenítette -, hogy az ifjúság ,,új borát,, a régi, elmerevedő, törékennyé váló tömlőkbe töltsék?

A közelmúltban elhunyt, a 20. század egyik kiemelkedő egyházi vezetője, König bíboros életének 80. évében írta le a megdöbbentő diagnózist: ,,Az egyház beteg. Tekintettel a várakozásokra és feladatokra a helyzet rendkívül súlyos. Az egyháznak nagyobb szüksége van az ifjúságra, mint bármikor; az egyháznak szüksége van az ifjúság tehetségére, munkájára, békevágyára és a közösség utáni vágyára, ötleteire és álmaira. Ahol munkához láttak már ifjú emberek, ott megmutatkozik, hogy minden várakozást felülmúlnak. A baj kellős közepén megmozdult már az ifjúság, ezért én várom az ifjúságot és beléje vetem az egyház jövőjével kapcsolatos reményemet.,,4

 

Jegyzetek

1 Vö. Entschluss, 1984. 7–8. 6.

2 VI. Pál: Evangelii nuntiandi, 72.
3 Szent Benedek Regulája. 3. fejezet. (Ford. Söveges Dávid OSB.) Pannonhalma, 2002, 53–55.
 4 Entschluss, 1984. 4–6.; magyar ford.: Mérleg, 1985. 4. 346.

 

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2005.01.13.