GÁRDONYI MÁTÉ

A Magyar Katolikus Egyház önértelmezése a pártállam idején

 

Született 1970-ben. A PPKE Hittudományi Karán és Rómában a Pápai Gergely Egyetem egyháztörténelem fakultásán végzett. A PPKE-n doktorált. Jelenleg Siófok-Kiliti plébánosa. Legutóbbi írását 2003. 9. számunkban közöltük.

1945-ben a magyar katolikus egyház imponálóan erős és társadalmilag befolyásos intézmény képét mutatta 3 000 papjával, 2 500 férfi és 9 000 női szerzetesével, több mint 3 000 oktatási intézményével -  és nem mellékesen 860 ezer kataszteri hold földbirtokával. 1950-re ebből a földosztás, az egyesületek feloszlatása, az iskolák államosítása, a magyar katolikus egyház fejének, Mindszenty József hercegprímásnak bebörtönzése, majd a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása következtében maradt a ,,csontváz,,: a templomok és a szigorúan azok falai között lelkészkedő papság. Az egyház társadalmi befolyásának megtörése után pedig megkezdődött - Bogárdi Szabó István református püspök találó kifejezésével élve - ,,a belső vérzés hosszú korszaka,,, vagyis a vallás elhalását prognosztizáló egyházüldözés egyre kevésbé ,,látványos,,, ám mindvégig igen represszív időszaka.1 Ez a radikálisan új helyzet természetszerűleg visszahatott a magyar egyház önértelmezésére. A világegyháztól 1964-ig teljesen, azt követően pedig részlegesen elzárt, belülről megosztott helyzetben egymástól olykor markánsan eltérő, sőt egymással konkuráló egyházképek alakultak ki, amelyek úgy is felfoghatók, mint különféle túlélési stratégiák a kommunista diktatúrában. Az egyházképek divergenciája egyrészt a tradicionális, majd a II. Vatikáni zsinaton újragondolt ekkléziológiához2 való különböző viszonyulás következménye, másrészt a pártállami körülményekre adott válaszoké, amelyek a totális szembenállástól a status quo csendes elfogadásán át a nyílt vagy titkos kollaborációig terjedtek. Az alábbiakban arra keressük a választ, hogy e tényezők hatására miként formálódott - vagy éppen deformálódott - a magyar katolikus egyház önértelmezése a ,,negyven éves pusztai vándorlás,, során.

Mindszenty bíboros útmutatása

1945-től 1948-as letartóztatásáig Mindszenty József bíboros testesítette meg a kiépülő kommunista diktatúrával szemben a katolikus alternatívát. Nemcsak személyes magatartása volt iránymutató, hanem tanítása is, melynek sarokkövei koncentráltan jelennek meg az 1947-48-ra meghirdetett Boldogasszony-év ünnepségein hatalmas tömegek (néha százezer ember!) előtt elmondott szentbeszédeiben.3 A bíboros tisztában volt vele, hogy a ,,fordulat évében,,, az egyre agresszívebb egyházellenes kampány és az iskolaállamosítás feszült légkörében szavai túlmutatnak a konkrét vallási tartalmakon, és társadalmi üzenetet hordoznak. Ez logikusan következett abból, hogy Mindszenty az egyházat és a társadalmat egységben szemlélte. Ehhez a megállapításhoz azonban hozzá kell tennünk, hogy a bíboros, bár ellenfelei következetesen ,,reakciósnak,, titulálták, korántsem a Horthy-rendszert sírta vissza; avval mindvégig szemben állt, nemcsak legitimizmusa okán, hanem azért is, mert a megvalósult keresztény-nemzeti kurzushoz képest másként képzelte el az egyház közéleti szerepvállalását (például a keresztény pártok esetében, vagy a helyhatóságokban). Bár a háború után alakult Demokrata Néppárt politikájával nem értett egyet, mégis felfedezhetjük nála a keresztény indíttatású demokrácia magvát, amely ,,az embereknek Isten előtti egyenlőségét hirdeti,,, s amelyben az emberi méltóság és az egyház szabadsága egymást feltételező fogalmak. Mindszenty mind a deportált zsidók és malenkij robotra hurcoltak, mind a kitelepített svábok és felvidéki magyarok, mind az internáltak és bebörtönzöttek érdekében szót emelt. Nézetei elemzéséből az is kiderül, hogy nem közismerten hajlíthatatlan természete tette őt ,,párbeszéd-képtelenné,, a kommunistákkal szemben, hanem az a felismerés, hogy a diktatúra természetéből adódóan az egyház csak elvtelen, erkölcstelen és megalázó kompromisszumot tudott volna kötni, ennek pedig a bíboros sziklaszilárdan ellenállt.

A Mária-év beszédsorozatának két alappillére a tényszerű helyzetértékelés és a hívő ember reményének meghirdetése a szorongató valóság ellenében. Minél inkább erősödtek a személye elleni támadások, a bíboros annál határozottabban fogalmazta meg a kiépülő pártállami diktatúra kritikáját, és tiltakozását az egyházellenes intézkedések miatt, míg végül letartóztatása előtti utolsó két üzenetében már a demokrácia végét konstatálta. Ugyanakkor szinte minden beszédben felhangzik a hívő ember reménye is, hiszen ,,mi Isten ujját látjuk a történelmi eseményekben, és ezért minden vész és vihar közepette sem szűnünk meg remélni,,. A Mária-év alapvető célkitűzése, vagyis hogy a Magyarok Nagyasszonya-kultusz tradíciójára támaszkodva megerősítse a katolikus öntudatot és a katolikusok egységét, elsődlegesen az évezredes múltra való emlékezés révén valósult meg. Ebben az összefüggésben a bíboros a katolikus egyházat a magyar társadalom egyetlen hiteles vezető erejének tekintette, s a Szent István-i állameszmére hivatkozott. A nemzet és az egyház aktuális helyzetét a bíboros a 150 éves török megszállás és a hitetlenség elleni harc felidézésével értelmezte, hallgatósága előtt pedig világos volt, hogy kiket kell megszállókon és hitetleneken érteni. A vallás és a materializmus küzdelme a hercegprímás szerint egészen konkrét formát öltött az iskolák államosításában, amelyet jogtiprásként és az ifjúság erőszakos kisajátításaként ítélt el. A bíboros a hívek figyelmét a család kitüntetett szerepére irányította, hiszen az intézményi háttér hiányában a szülőkre hárul a hitvallásos nevelés feladata: ,,A hit létéről vagy nem-létéről van szó, legalábbis gyermekeitek életében. A kereszténységet át kell mentenünk a jövő nemzedék életébe tanítással és példával.,, Papjaihoz intézett utolsó üzenetében pedig ezt a programot adta: ,,Világító oszlopok legyünk!,,

A békepapi ideológia

A kommunista diktatúrához való viszonyulás másik pólusát a békepapi ideológia képviselte.4 Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy a katolikus békepapság pusztán a gyakorlati kollaborálásban járt-e az élen, vagy meghúzódott-e e mögött egy sajátos egyházkép is. Az bizonyos, hogy nem beszélhetünk olyan értelemben katolikus ,,béke-teológiáról,,, mint ahogy a református és evangélikus egyház esetében sor került a szolgáló egyház-, illetve a diakónia teológiájának, mint sajátos magyar teológiai produktumnak hivatalossá tételére.5 Ennek oka nemcsak az, hogy a vezető békepapokból mindvégig hiányzott a teoretizáló hajlam, hanem az is, hogy azok a magyar teológusok, akik pozíciójuk révén valamilyen mértékig elköteleződtek a rendszernek, kellően bölcsek voltak ahhoz, hogy ne adják nevüket a békepapi ideológiához.

A békepapi mozgalom bibliai megalapozása lényegében a ,,béke a Szentírásban,, téma állandó előráncigálására korlátozódott, szemben a jóval sokrétűbb protestáns törekvésekkel (szolgálat, két ítélet, Isten ,,döntése,,, keskeny út). A tanítóhivatali megnyilatkozások közül is pusztán XXIII. János Pacem in terris (1963) és VI. Pál Populorum progressio (1967) enciklikájára hivatkoztak, s mélyen hallgattak az egyház hiteles szociális tanításáról. Az ötvenes években ezt egyébként a mozgalom vezéregyénisége, Beresztóczy Miklós is szóvá tette: ,,A Kereszt (a mozgalom hetilapja) legutóbbi számai szinte már csak kényszeredetten foglalkoznak néhány vallásosnak látszó témával, teljesen a politika tölti ki őket (...) vagy szégyenletes személyi támadásokban merülnek ki (...) A Kereszt egyik fele revolver, a másik fele politika, amely megjelenhetne akár a Szabad Népben is.,, A hetvenes években a mozgalom ,,teológiai munkacsoportja,, kitűzte ugyan a célt: ,,a békemozgalomnak korszerű társadalomteológiát kell az egyház számára kiépítenie,,, azonban ebből semmi sem lett.

A békepapok írásaiban - ide sorolhatjuk az ötvenes évek püspökkari körleveleit is -, a bibliai idézetek csak illusztrációkként jelennek meg, néha oly szégyenletesen kiforgatva, mint a padláslesöprések igazolásakor: ,,egymás terhét hordozzátok,,. A békemozgalmi célok teljesen evilágiak: aktív tevékenység a közjó érdekében, beilleszkedés az ,,új világba,,, a ,,szociális erények,, hangoztatása, végül ,,a földi szükségletek szolgálata a lelkipásztori munka kiegészítésére,,. A békepapok gyakran hangoztatták - a rendszer hivatalos megnyilatkozásaival összhangban - demokratikus elkötelezettségüket. Ez azonban az ötvenes években kimerült a ,,reakciós,, püspökök tekintélyének aláásásában, amelyet aztán a főpapok a maguk szempontjából sikeresen pacifikáltak a mozgalomba való belépésükkel. A békepapság ideológiáját egyébként a demokratikus szólamok ellenére totális klerikalizmus jellemezte. Másik, számtalanszor hangoztatott vonás a békepapok hazafiassága volt, ez azonban kimerült a ,,szocialista társadalmi rendszer támogatásában,, a Hazafias Népfront keretén belül. A békepapi ideológia lényegét a legplasztikusabban Ijjas József érsek szavai világítják meg: ,,Hamvas érsek elment Rómába és elment Moszkvába. A tézis és antitézisben meglátta a szintézist, és szolgálatába állott annak.,,

Az 1964-es részleges megállapodás és a ,,vatikáni egyházkép,,

Az 1964-es részleges megállapodással kapcsolatban a kortársakban már önmagában az komoly megütközést keltett, hogy a Vatikán ,,szóba állt,, egy kommunista kormánnyal, amelynek kezéhez vér tapadt, s amelynek börtöneiben papok és hívő világiak is nagy számban ültek, de az még inkább, hogy a Szentszék hajlandó volt a püspökkinevezésekért és a helyi egyházzal való korlátozott kapcsolattartásért cserébe minden más sérelmet ad acta tenni (anyagi és intézményi háttér hiánya, szerzetesek, hitoktatás, hitükért bebörtönzött papok és világiak ügye, Mindszenty-kérdés). A pápai diplomácia törekvései mögött egy sajátos ,,vatikáni egyházképet,, fedezhetünk fel, amely a hagyományos ekkléziológia gyakorlati következményeként is felfogható. A klasszikus egyháztani megfogalmazás szerint az egyház feladata a lelkek üdvének (salus animarum) szolgálata, az üdvösség pedig a szentségek révén érhető el. Ebből a teológiai premisszából következik, hogy a kulcsfontosságúnak tekintett szentségkiszolgáltatás fennmaradásához papokra, végső soron pedig papokat szentelő püspökökre van szükség. E gondolatmenet igazolására érdemes idézni Agostino Casarolinak, ,,az Ostpolitik építőmesterének,, memoárjából: ,,Előfordult, hogy a Szentszéket azzal vádolták, keleti politikája kizárólag a püspökök kinevezésére szorítkozik. Ez nem igaz. Sok más kérdést, sőt az Egyház számára valamennyi életbevágóan fontos kérdést igyekezett folyamatosan a tárgyalások napirendjén tartani. Igaz azonban, hogy kötelessége is volt szinte a lehetetlenségig megsokszorozni erőfeszítéseit, hogy az egyházmegyék ne maradjanak legitim főpásztor nélkül, hiszen az egyház felépítéséből következően ennek az isteni-emberi építménynek - melynek évszázadok során az Evangélium és a keresztény élet hirdetését kell biztosítania a világban - a legfőbb tartóoszlopai a püspökök. A történelem azt mutatja, hogy a világ számos helyén, ha túl sokáig hiányoztak a püspökök, az az egyház gyöngülését, végül pedig eltűnését eredményezte, s ez nemcsak az úgynevezett intézményes egyház esetében volt így. Az a számtalan akadály, amelyet az ellenfelek ezen a területen elénk állítottak, már önmagában is azt mutatja, hogy a püspökök alapvetően fontosak.,,6 Casaroli némiképp önigazoló szavai lényegében megerősítik: a hagyományos katolikus egyházmodellhez való ragaszkodás következményének tekinthető, hogy a Szentszék a korlátozottan szabad püspökkinevezések érdekében a magyar egyház minden más sérelmét másodlagosnak, s ezért ideiglenesen feladhatónak ítélte.

Érdemes azonban egy pillantást vetni az elért eredményekre is. A püspöki kar teljessé válása, majd a Lékai László bíboros nevével fémjelzett ,,kis lépések politikája,,, illetve a Cserháti József püspök által szorgalmazott marxista-keresztény párbeszéd lehetőséget adott arra az értelmezésre, miszerint az állam és az egyház között valamifajta partneri viszony áll fenn. Valójában azonban mind a békepapok, mind a püspökök - de bizonyos mértékig a vatikáni diplomaták is - nem partnerei, hanem eszközei voltak a kommunista valláspolitikának, hiszen az elért eredmények mindig csak arra korlátozódtak, amit a Párt jóváhagyott.

A II. Vatikáni zsinat recepciója a magyar egyházban

Az aktuális egyházi helyzetről folyó vitákban ma is felbukkan az a nézet, hogy a II. Vatikáni zsinaton újrafogalmazott egyházkép a magyar egyházat csak részlegesen és felszínesen hatotta át. Kozma György, aki az Esztergomi Érsekség által a hatvanas-hetvenes években kibocsátott körleveleket a zsinati egyháztan szempontjából analizálta, annak idején arra a megállapításra jutott, hogy a főpapok egyházképe a szólamok ellenére továbbra is klerikális és statikus maradt, az egyházi struktúra fennmaradásáért lemondva az Isten országa meghirdetéséről. A lesújtó ítélet egyrészt jogosan hivatkozik arra, hogy a hivatalos megnyilatkozásokban a püspöki és papi szolgálatra, a püspöki döntések tematikájára és stílusára, a püspök és papjai viszonyára, továbbá a laikusok szerepére vonatkozóan igen kevéssé tükröződik a zsinat szándéka, másrészt azonban figyelembe kell vennünk a vizsgált anyag alapvetően jogi természetét, illetve a főpásztorok kiszolgáltatott helyzetét is.7

Célszerű a kérdést arról az oldalról is megközelíteni, hogy milyen hatások érhették a magyar egyházat az intézményes kereteken túlmenően. Talán megkockáztathatjuk azt a kijelentést - amit persze empirikusan nehéz igazolni -, hogy a papságot és a hívek öntudatos részét bizonnyal átformálta az a zsinati szellem, amelyet Nyíri Tamás, Gál Ferenc, Cserháti József és Szennay András könyvei közvetítettek magyar nyelven, s amely sokakhoz eljutott az éppen e célból (részben külföldön) alapított teológiai folyóiratok, a Mérleg, a Szolgálat és a Teológia révén. Arra nézve, hogy a magyar papság pasztorális gyakorlatában és életstílusában magáévá tette-e - amennyire a körülmények engedték - a zsinat által új alapokra helyezett egyháztant, érdemes Fila Bélát idézni, aki a Vigiliának a zsinat magyarországi recepcióját firtató körkérdésére így válaszolt: ,,A II. Vatikáni zsinat konkréten és mélyen érintett.,, Majd személyes élményeinek elősorolása, illetve a zsinati ekkléziológia rövid felvázolása után véleményét ekként summázta: ,,A magyar egyház a zsinat elején dermedt, nyomorúságos, mesterségesen eltorzított állapotban volt. Csak felemás és eltorzított módon fogadta be és valósíthatta meg a zsinat eredményeit. De még ebben a helyzetben is igen jó hatása volt a zsinatnak. A magyar egyház - bár szerényen és erősen korlátozott módon - kapcsolatba kerülhetett Rómával, a világegyház valódi problémáival és megoldási lehetőségeivel. Nagy figyelemmel és örömmel vettük tudomásul az egyház mai problémáit és azt, hogyan kísérli meg a katolikus egyház végrehajtani belső megújulását, hogyan hirdeti egy közömbös vagy ellenséges világban az Evangéliumot.,,8

Fila professzor szavai minden bizonnyal egy egész papi nemzedék tapasztalatát és lelkipásztori törekvéseit fejezik ki. Ha részleteiben vizsgáljuk a zsinati egyháztan hazai recepcióját, megállapíthatjuk, hogy annak kulcselemei, vagyis az Isten népe teológia, az egyház mint misztérium gondolata, az egyházi hagyomány egészének és a mai világ kihívásainak összehangolása, az ökumené, a papság mint szolgálat, illetve a papi közösség eszménye átkerültek a köztudatba. A gyakorlatban sor került az istentisztelet és az igehirdetés megújítására, mindaz azonban, amivel az örömhír hirdetése kiléphetett volna a templomfalakon kívülre, a sekrestyébe szorított egyház viszonyai között szükségszerűen elmaradt, s ez elsősorban a szeretetszolgálatra, illetve a világiak szerepének átértékelésére vonatkozik. Ugyanígy elsorvadt a küldetés a világ felé, hiszen az a papi nemzedék, amely majd a rendszerváltozás után annyiféle kihívással fog szembesülni, éppen ekkor, legaktívabb éveiben volt tevékenységében súlyosan korlátozva. Ami a híveket illeti, kár lenne tagadnunk, hogy a magyar katolikus közegben - a tömegegyház nagymértékű eróziója ellenére - a masszív népegyházi jelleg érintetlen maradt, s szinte csak a felszínt változtatta meg a liturgia-reform, a mögöttes tudattartalmat nem. Az igazi problémát tehát nem a zsinati szellem teljes hiánya jelenti, hanem az, hogy amint sok régi templomban az új liturgikus tér nem szervesült a régibe, úgy - a teológiai fejlődés és a hitélet erőszakos megakasztása miatt - a magyar egyház egésze sem tudta az új teológiai impulzusokat a megmaradt régi struktúrába integrálni.

A közösségi egyházmodell változatai

Az a teológiai fejlődés, amely a II. Vatikáni zsinat nyomán a világegyházban a közösségi egyházmodell kibontakozásához vezetett, Magyarországon kezdetben nem a hivatalos, hanem az üldözött, másként földalatti egyházban talált visszhangra. Azok a csoportok voltak a legnyitottabbak erre az inspirációra, amelyek vállalták az 1948 előtti ifjúsági munka továbbvitelét a radikálisan megváltozott körülmények ellenére. A kisközösségek vagy bázisközösségek zsinat utáni történetét tanulmányozva megállapítható, hogy szemléletükben és praxisukban leginkább az irritálta a hatalmat, ami a zsinati egyházképből következett, vagyis az egyház új módon történő megélése.9 A közösségi egyházmodell teóriájának és gyakorlatának hazai meggyökereztetéséért két ilyen szerveződés, a Bokor és a Regnum Marianum tett a legtöbbet, de ide sorolhatjuk Tomka Ferenc egyházszociológiai elemzéseit is.10

A Bokor alapítójának, Bulányi Györgynek az évtizedek során rendszerré fejlesztett teológiájában az ekkléziológia központi jelentőségű. Egyháztanát a Keressétek Isten Országát című munkájának az Egyház közössége fejezetében, illetve az Egyházrendben lelhetjük fel.11 Az itt vizionált egyház kizárólag kisközösségekből épül fel, s ez lehetővé teszi, hogy elsőrendűek legyenek benne az interperszonális kapcsolatok. Az egyház Bulányinál ,,hivatal nélkül funkcionál,,, nem ,,papok uralmára,,, hanem a szolgálatra épül, s csakis a rátermettség lehet a közösségvezetés kritériuma. Az egyház szerkezete abszolút demokratikus, az ,,állandó zsinatban élés,, jellemzi. A modern ember alapvető igényét jeleníti meg az a követelmény, hogy az egyház tartsa szem előtt a lelkiismeret méltóságát és a szabadságjogokat, tehát ,,nem manipulálhat,,, és biztosítsa a személyiség szabad kibontakozását. Ez az egyházkép kétségkívül nagyon modern és nagyon radikális. Bulányi páter Magyarországon talán egyedüliként merte következetesen végigvinni a hívek nagykorúsításának programját, s mint Máté-Tóth András meggyőzően kimutatta, a Bokor teológiájának alapkijelentései egybevágnak a II. Vatikáni zsinat egyházképének súlypontjaival.12 Ugyanakkor ennek az ekkléziológiának jellemző vonása a hagyománytól való eloldódás, amennyiben az érvelés alapja a Szentírás (a jézusi szándék) egyfelől, a modern antropológia, lélektan és szociológia másfelől. Ez az eloldódás abban a vonatkozásban szembeszökő, hogy Bulányi az egyházreform kivitelezésében egyáltalán nem számol a fennálló masszív népegyházisággal, az ,,átlag-katolikus,, átlag-igényeivel. Ez nemcsak a plébánia-struktúra és a kisközösségek elméleti és gyakorlati különválasztásában érhető tetten, hanem a hagyományos, szentségkiszolgáltatásra szűkülő pasztoráció meghaladásában is: a páter jellemző kijelentése szerint ,,nincsenek külön szentségek és külön Lélek-keresztség. Csak Lélek-keresztség van: megtapasztalt találkozás az Istennel!,,

A Bokor-teológiában a tradicionális formák és a bázisközösségi lét között szakadék tátong, a Regnum egyházképében viszont a hagyományos struktúrába oltott mozgalmi jelleg dominál. A Regnum nyolcvanas évekbeli ,,alkotmányának,, tekinthető Tételeink és Jellemző törekvéseink13 - nyilván már a ,,bulányista krízisre,, reagálva - rögtön az első két pontban leszögezi, hogy ,,a Regnum Marianum az egyház része,,, és hogy ,,a Regnum Marianum hite a Római Katolikus Anyaszentegyház hitével azonos, szentségeivel él, a hierarchiával egységben. Nem készít külön dogmatikát, morálist, liturgiát vagy jogot.,, A teljes azonosulást azonban - az adott egyházpolitikai helyzetben érthetően - árnyalja az a kitétel, miszerint ,,józan tiszteletet tanúsítunk az egyházi elöljárók iránt,,, és ,,más keresztény közösségekkel átgondoltan szolidárisak vagyunk,,. Az egyház hierarchikus struktúrájának és hivatalos teológiájának elfogadásából a hagyományos népegyházi keretek tiszteletben tartása következett, ám egyúttal azok meghaladása is: ,,a nevelés és a közös élet kiscsoportos formában valósul meg,, - olvashatjuk. A Regnumra mint bázisközösségre továbbá jellemző a demokrácia a döntéshozatalban, a tagok teológiai képzésének hangsúlyozása, a csoporton belüli nagyfokú szolidaritás, valamint az egész egyházért érzett felelősség, sajátosságként pedig hangsúlyt kap a nemzeti kultúra ápolása. Valószínűleg az egyházi közelmúlt vállalható, illetve terhes örökségéhez való strukturáltabb viszony is hozzájárult ahhoz, hogy a Regnum sokkal inkább megtalálta helyét a rendszerváltozás utáni magyar egyházi valóságban, mint teológiailag progresszívebb társa, a Bokor.

A fentiekben számba vett ,,egyházképek,, a vizsgált időszakban nyilvánvalóan nem egyidejűleg és nem azonos mélységben hatották át a magyar egyházat. Mindszenty bíboros kezdetben meghatározó iránymutatásának emléke (a pártállami szakzsargonban: ,,a Mindszenty-vonal,,) a főpapra államilag kirótt damnatio memoriae révén elhalványult, sőt az Ostpolitik szempontjából a hivatalos egyház részéről is meghaladottá vált. A békepapok, akiknek nézetei az egész korszakban a legnagyobb publicitást élvezték, maguk is arról panaszkodtak, hogy sem a papság általában, sem a hívek nem fogadják el őket. A II. Vatikáni zsinat tanítása - bár, mint jeleztük, töredékesen és korlátozottan - lassanként mégiscsak kifejtette hatását. A közösségi egyházmodell képviselői, akik a nagy nyilvánosságtól mindvégig elzárva tevékenykedtek, az újabb papi nemzedékek és az elkötelezett világiak szemében nagy tekintélynek örvendtek. Hasonlóan különbözött ezen ,,túlélési stratégiák,, kidolgozottsága is: ennek minősége nyilvánvalóan más volt a teljesen gyakorlatias megfontolások (,,kis lépések politikája,,) vagy a felszínes ideológia (békepapság) esetében, mint a tudatos teológiai reflexióknál. Talán mégsem haszontalan e majd’ fél évszázad egyháztörténetének - egyfelől az eseménytörténetet meghaladó, másfelől csupán az írott forrásokra korlátozódó - ekkléziológiai indítású vizsgálata, hiszen a magyar egyházról mind a katolikus közegben, mind az azon kívül élő mai képet ez az örökség is nagymértékben befolyásolja.

 

Jegyzetek

 1A kommunista egyházüldözésről és a Szentszék erőfeszítéseiről lásd Hansjakob Stehle: Geheimdiplomatie im Vatikan. Die Päpste und die Kommunisten. Zürich, 1993.; Andrea Riccardi: Il Vaticano e Mosca 1940-1990. Roma-Bari, 1993. A magyar helyzetről: Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház tizenhét esztendeje (1948-1964). München, 1988.; Szántó Konrád: A kommunizmusnak sem sikerült. A magyar katolikus egyház története 1945-1991. Miskolc, 1992.; Mészáros István: ...Kimaradt tananyag... A diktatúra és az egyház 1945-1990. 5 k. Budapest, 1993-1995.; Havasy Gyula: A magyar katolikusok szenvedései 1944-1989. Budapest, 1990.; Hetényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában I-III. Abaliget, 1993-1996.

2A katolikus ekkléziológia fejlődésének és a II. Vatikáni zsinat egyháztanának bemutatásáról lásd Gánóczy Sándor: Az Egyház. Róma, 1980. (Ugyanez a tanulmány in: Teológiai Vázlatok. Budapest, 1983. IV. 252-344.); Előd István: Vallás és Egyház - katolikus szemmel. Budapest, 1981.; A dogmatika kézikönyve. (Szerk. Theodor Schneider.) Budapest, 1997, II. 49-159.; Avery Dulles: Az egyház modelljei. Budapest, 2003.

3 Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei III. (Szerk. Beke Margit.) Budapest, 1997.; Mindszenty József: Emlékirataim. Budapest, 1989, 194-209.; Mindszenty József emlékezete. (Szerk. Török József.) Budapest, 1994.; Balogh Margit: Mindszenty József (1892-1975). Budapest, 2002.

4Pál József: Békepapok. Katolikus békepapok Magyarországon 1950-1989. Budapest, 1995.; Orbán József Gyula: Friedenspriesterbewegung katholischer Priester in Ungarn 1950-1956.  Budapest, 1996.

5Bogárdi Szabó István: Egyházvezetés és teológia a magyarországi református egyházban 1948 és 1989 között. Debrecen, 1995.; Vályi Nagy Ervin: Isten vagy történelem. A mai református egyházkormányzat premisszáiról. In: Uő. Minden idők peremén. Válogatott írások. (Szerk. Vályi Nagy Ágnes.) Basel-Budapest, 1993. (A kritikai hangvételű tanulmány 1955-ben készült.)

6Agostino Casaroli: A türelem vértanúsága. A Szentszék és a  kommunista államok 1963-1989. Budapest, 2001, 130-131.

7Kozma György: Das Kirchenbild der ungarischen Bischöfe im Spiegel der bischöflichen Rundschreiben. Wien, 1979, 120-124.

8Vigilia 60 (1995), 936-939.

9Emődi László: A Regnum Marianum története. Bécs, 1989.; Kamarás István: Lelkierőmű Nagymaroson. Budapest, 1989.; Kamarás István: Búvópatakok. Budapest, 1992.; Kamarás István: Bensőséges bázisok. Budapest, 1994.

10Tomka Ferenc: Az egyházban levő változásokról. Vigilia 37 (1972), 505-510.; Tomka Ferenc: Intézmény és karizma az egyházban. Vázlatok a katolikus egyház szociológiájához. Budapest, 1991. (A könyv 1973-ban íródott és főiskolai jegyzetként, illetve kéziratként jutott el sokakhoz.)

11Bulányi György: Keressétek Isten Országát. Kézirat. 1968-71, 534-568.; Bulányi György: Egyházrend - Erény-e az engedelmesség? Luzern, 1989.

12András Máté-Tóth: Bulányi und die Bokor-Bewegung. Wien, 1996, 274.

13Dobszay János: Mozaikok a Regnum életéből. Budapest, 1996, 92-94.

 

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2004.01.13.