DÁVID  KATALIN

A kereszt mint jel és ereklye

 

Az Árpád-kori Magyarországon (részlet)

A szerző Széchenyi- és Magyar Örökség-díjas művészettörténész, az idei Stephanus-díj kitüntetettje. Alábbi tanulmánya teljes terjedelmében olvasható a Szent István Társulat Haza a magasban című füzetsorozatában.

Több mint fél évszázados kutatásaim folyamán két olyan témám volt, amelyek látványosan tükrözték a magyarság és a kereszténység kapcsolatát. Az egyik a középkori elpusztult templomok rekonstrukciója, amelyre azért volt szükség, mert a múltnak sehol nem történt olyan mértékű megcsonkítása, mint itt, a Kárpát-medencében. Tehát ha tudni akarjuk, hogy egykor mi volt itt, szerény maradványokból, egy-két eredeti formájában megmaradt emlékből, gyér írásos anyagból és nem utolsósorban a népi emlékezetre épülő hagyományokból kell rekonstruálnunk művészet- és művelődéstörténetünket.

A másik témám a keresztény ikonográfia kutatása, és ezen belül érthető ambícióm volt, hogy keressem azokat a sajátos megoldásokat, amelyekkel mi gazdagítottuk a keresztény ikonográfiát. Ennek rezüméje: nem tudom, van-e még egy olyan nép, amely úgy lett kereszténnyé, hogy értékeit nem tagadta meg, hanem átemelte a kereszténységbe. Úgy szeretem fogalmazni, hogy értékeit megkeresztelte.

Először néhány mondatot a rekonstrukcióról. Munkám eredménye azt mutatja, hogy a ma ismert középkori templomoknak eredetileg hét-nyolcszorosa állott. Ezzel kapcsolatban nem szabad elfelejtenünk, hogy a templomépítés nemcsak architektúra, hanem komplex művészet, a művészetek több ágát igényli. Ötvösség, textília, kő- és fafaragás, plasztika, festészet, könyvművészet mind szükséges ahhoz, hogy működni tudjon az egyház, a liturgia feltételezi e sokféleséget. Elképzelhetjük, milyen nagyszerű műhelyek szolgálták ki a templomokat.

Két Árpád-kori vármegyét rekonstruáltam: Csanád és Zala vármegyét. Itt természetesen nem az újabb kori, hanem a történelmi Magyarország méreteire kell gondolnunk. Csanád vármegyét publikáltam, Zala vármegyéről a rekonstrukciós térkép készült el. Ez utóbbinál harmincöt, valamilyen formában - eredeti formában, átépítve vagy romokban -megmaradt középkori templomot ismerünk.

A rekonstrukció megközelítőleg kettőszáz templom egykori létét tudta bizonyítani. Gondoljuk meg, micsoda kulturális gazdagságra utal ez a beépítettség. (Részletesebben erről a Zalai Gyűjtemény 6. számában írtam: Adatok Zala megye középkori művelődéstörténetéhez címmel.) A rekonstrukciós munka megkívánta, hogy összeállítsam lehető teljességgel a legkorábbi időktől templomaink patrónusainak jegyzékét. Amit témánkkal kapcsolatban ebből hangsúlyozni szeretnék: a titulusok azt bizonyítják, hogy az ideérkező magyarság nem pusztította el az itt talált szakrális közösségeket és intézményeket. A honfoglalás előtt, a frank uralom idején a Dunántúlról készült 9. századi salzburgi Conversio részletesen ír a salzburgi püspökség által itt felszentelt templomokról. Mindegyiknek megemlíti a patrónusát, jelezve, hogy az adott szent ereklyéje is itt van. Mármost a magyar templomok patrónusairól készült jegyzőkönyv azt bizonyítja, hogy a 11. században, tehát a hivatalosan is keresztény Magyarországon minden, a 9. században megemlített templom létezett, ami azt jelenti, hogy ezek átélték a pogány 10. századot, átélték a honfoglalás korát. Fennmaradásuk egyben azt is bizonyítja, hogy az ereklyék érintetlenek maradtak, semmi támadás nem érte ezeket. Ismert példája ennek a zalavári, a frank uralom idején mosaburgi Szent Adorján-templom, amelyet salzburgi építők Salzburgból hozott kövekből emeltek a 9. század derekán. Ezt a templomot renováltatja István király a 11. század elején, és a máig megmaradt, Salzburgból származó köveken sem égésnek, sem másféle rombolásnak nyoma nincs.

A patrónusok jegyzéke, sok más mellett, még egy fontos adathoz vezetett. Ez a terület sajátos szerepet kapott az európai kultúra történetében. Amikor a római és bizánci kereszténység között a szakadás elmélyül, úgy mondjuk, hogy a skizma teljes lesz -ez a 12. század vége, a 13. század eleje -, a történelmi Magyarország lesz Lengyelországgal és Horvátországgal együtt a nyugati kereszténység határa kelet felé. Havasalföld, Kijev, Szerbia már a túloldalra esik. Ez egy hihetetlenül erős művelődéstörténeti határt jelent. A művelődéstörténeti határnak pedig az a jellemzője, hogy bár semmiféle politikai erő nem védi, nincsenek aknamezői és dróthálói, sem útlevélvizsgálat, sem vám, de semmivel sem sérthető meg. Ezt a láthatatlan erejét jól mutatja, hogy az ebben az időben megszülető gótika mintha falba ütközne, nem tudja átlépni ezt a határt. Nincs gótika a túloldalon. Az a néhány gótikus elem, amellyel Erdélyen túl találkozunk, Mátyás király által importált emlék. Ha ezt a művelődéstörténeti határt megsértik erőszakkal -ez politikai erőszak kell legyen -, akkor nem sok idő kell hozzá, a tragédiák sorát indítja el. Alapvető kifogásom Trianon ellen éppen ez. Az a műveletlenség, amellyel ott figyelembe sem vették ezt a kilencszáz éves művelődéstörténeti határt, enyhén szólva érthetetlen. Következménye világosan megmutatkozik Jugoszlávia elmúlt évtizedében. És ugyanezt bizonyítja az a politikai erőszak, amely megsemmisíteni akarta az erdélyi, Rómával egyesült görög katolikus egyházat. Ezt a keleti-nyugati művelődéstörténeti határt tehát politikai határokkal nem lehet érinteni, szétszakítani. Egyetlen magatartás vele szemben, ha minden politikai határt eltüntetünk a közeléből. Abban a pillanatban megnyugszik a keresztény kultúra, és egymás értékeivel átjárja egyik a másikat. Ennek reményét elhozhatja az Európai Unió.

Másik kutatási területem, ahogy említettem, az ikonográfiai kutatás volt, azzal a célkitűzéssel, hogy keressem azokat a sajátságokat, amelyekkel a magyarság gazdagította az egyetemes keresztény művészetet. (E kérdéssel foglalkozom: ,,A magyar ikonográfiai kutatás problémái.,, In: Ipolyi Emlékkönyv, 1989). Most a témát két példával kívánom jelezni. Az egyik példám Szent György ikonográfiájához kapcsolódik. A Nagyobb Gellért-legenda leírja a Csanád vezér és Ajtony csapatai közötti ütközetet. Az első nap egyik fél számára sem hozott győzelmet, így a csapatok éjszakai pihenőre visszavonultak. Csanádnak ezen az éjszakán oroszlán alakjában megjelent Szent György, és biztatta, hogy azonnal, még az éjszaka folyamán támadjon ellenségére, és győzni fog. (Mellékesen jegyzem meg, hogy itt a legenda írója egy magyar haditechnikát őrzött meg. Ugyanis mindkét csapat, könnyűlovasság lévén, éjszakára pihenni kiköti a lovakat, és természetesen azé a győzelem, amelyik éjszaka támadva, az ellenség lovait szétkergeti. Így azok, lovak hiányában, sem támadni, sem menekülni nem tudnak.) A legenda elmondja, hogy Csanád megfogadta a szent utasítását, rátámadt Ajtony csapatára, és győzött. Ikonográfiailag az álomlátás érdekessége, hogy Szent Györgyöt az oroszlánhoz kapcsolja, pedig e szent kísérője a sárkány. A keresztény ikonográfiában sehol nem is találunk analógiát ehhez a megfogalmazáshoz, de annál inkább megtaláljuk a forrását a magyar mitológiában. Ugyanis mitológiánk a sárkányölőt oroszlánként írja le. Oroszlán alakjában jelenik meg a hős, s hajnal előtt támad a sárkányra, mert a Nap a sárkánynak erőt ad. A legendának ez a része még a 11. században íródott, amikor még elevenen élt a sárkányt legyőző oroszlánhős pogány hagyománya, és ez módosította ilyen sajátosan a sárkányt legyőző Szent György alakját. Hogy ez mennyire mélyen belegyökerezett a magyar mesevilágba, mutatja a száz évvel később, a 12. század végén íródott Szent László-legenda. Ebben a pogány kunok ellen harcoló Szent Lászlót is oroszlánhoz hasonlítja az életrajz írója: ,,Erat enim manu fortis et visu desiderabilis et secundum phisonomiam leonis magnas habens extremitates atatura quippe procerus ceterisque hominibus ab humero supra preeminens ita…,,

A másik egy 16. századi Napbaöltözött Asszony szobrához kötődő népi hiedelem. Ez a csodálatos szobor Dozmaton, Vas megyében látható. A Napbaöltözött Assszony ikonográfiájának egész Európában megtalálható típusát őrzi: Mária karján tartja a Gyermeket, hátul, hosszú leomló haján a napkorong ragyog. Ezzel kapcsolatosan egy idős, a 19. század végén született asszonytól hallottam a következőket, amelyet neki még nagymamája mondott el: a Nap úrfit kergeti a sárkány, s bár az menekül előle, a sárkány utoléri, rátelepszik, a világ elsötétül és a sárkány romlást hozó vizelete elönti a földet. Döghalál pusztítja az embert. A Nap úrfi anyja azonban megkeresi gyermekét, kiszabadítja és hosszú hajával megszárítja. A Nap újra ragyogni kezd és gyógyulást. hoz a világnak. Tudjuk, hogy itt egy ősi magyar mitológiai elem keveredik a Napbaöltözött Asszony alakjával, amit az adott ikonográfiai típus ihletett. A dozmati szobor rúdon áll, tehát hordozható. És valóban, járványok idején, a pestis, a kolera pusztítása ellen végigvitték a településeken.

A magyarság által sajátosan formált ikonográfiai példákat tovább sorolhatnám. Kevesen tudják, hogy az úgynevezett Nagy Szent Rokonság ábrázolása hazánkban száz évvel megelőzte nyugatot. Ennek az ábrázolásnak az az ősi legenda az alapja, miszerint Annának három férjétől, Joachimtól, Kleofástól és Salomástól három Mária lánya született. Az első lett Jézus anyja, a második, aki Alfeushoz ment feleségül, négy gyermeket hozott a világra, ifj. Jakabot, Jozefus Justust, Simont és Júdást. A harmadik lány férje Zebedeus, és gyermekeik id. Jakab és János voltak. Ezek együttes ábrázolása kedvelt témája a 15. század végétől a nyugati művészetnek, míg Magyarországon már a 14. században megjelenik a képtípus. (Részletesen írok erről: Az Árpád-kori Csanád Vármegye Művészeti Topográfiája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974. című munkámban.)

 A kereszt mint a kereszténység szent jele áthatotta tehát a magyarságot. De Szent Pál óta a kereszt egyben azonos a Golgota szent megváltó fájával. Így már nemcsak jel, hanem konkrét tárgy: ereklye.

A magyar kereszténység történetében ez az értelmezés, a kereszt ilyen tárgyiasulása Szent István személyéhez fűződik. Eredete összefügg első királyunk görög és szentföldi kapcsolataival. István Nagylegendájából tudjuk, hogy a király szerzetesházat építtetett Jeruzsálemben, és ezt megelőzően megnyitotta Európa számára a hazánkon átvezető szentföldi zarándokutat. Ez már az 1020-as években teljesen kiépült és egy 1031-ben készült itineráriumban részletes leírását kapjuk. Innen tudjuk, hogy az út tizenkilenc napot vett igénybe, a következő pihenőhelyekkel: Dévény, Győr, Fehérvár, Tolnavár, Baranyavár, Eszék, Valkóvár, majd átkelve a Száván, Belgrád következett. Innen már nem magyar földön mentek a zarándokok, ezért István a Szentföldre vezető út legjelesebb központjában, Konstantinápolyban szálló házat építtetett.

A szentkereszt ereklye Jeruzsálemből és Konstantinápolyból került Nyugatra. Jeruzsálemi Szent Cirill 347-ben, a katekumeneknek tartott egyik beszédében említi, hogy a Konstantinosz idején feltalált keresztnek egyes részecskéi elterjedtek a keresztény világban. Cirill erről részletesen tudhatott, a Szent Ilonát kísérő Makariosz püspöknek ő volt a második utóda, és feltehető, hogy a császárné ott tartózkodásakor Makariosz kíséretében ő is jelen volt. A bennünket érintő évszázadokban hiteles darabokat őrzött közvetlen jeruzsálemi és bizánci kapcsolatok útján Róma, Aachen, Párizs, Bamberg, Regensburg. És e hiteles ereklyék egyikét kapta István is.

Mielőtt a szentkereszt ereklye hazai meglétének bizonyítékaira rátérnék, röviden az ereklye őrzési formájáról a legáltalánosabbakat el kell mondanom. A kereszt darabkáját kétféle módon őrizték. Az egyik a bizánci gyakorlat volt: tábla alakú nyitható tartó, amelyben láthatóan helyezték el a kereszt darabkáját, és körülötte több szentnek ereklyéjét. Sok esetben a táblát a kereszthez ikonográfiailag kapcsolódó ábrázolásokkal díszítették. Ezek között szinte mindig jelen van Ilona és Konstantinosz, az a két személy, akiknek köszönhető a kereszt megtalálása. Gyakori a passió, vagy a keresztlegenda, illetve az arma Christi darabjainak, tehát Krisztus szenvedése eszközeinek ábrázolása. Ezek közül a kereszt, a lándzsa és a töviskorona uralkodói jelvényként láthatók, mellettük az ecetes szivacs, a szégyenoszlop, az ostor, bilincs, kalapács, a három szög, létra, harapófogó, a három szerencsekocka, amelyekkel sorsot vetettek köntösére, a kard a füllel, a kakas, a kézmosáshoz szükséges kanna, Veronika kendője stb. A tábla neve sztaurotéka, vagyis a kereszt görög nevéből, a sztauroszból képezi a kereszt tartóját, a tékát. Gyönyörű ötvösművészeti remekek ezek. Csodálatos darabját őrzi az esztergomi Főszékesegyházi Kincstár.

A keresztereklye őrzésének másik módja a nyugati ereklyék típusát jelenti. Ezek mindig kettős kereszt formájú tartók, amelyekben kapszulákban őrizték a szent részecskét. Ha kettős kereszttel találkozunk, bizonyosak lehetünk abban, hogy keresztereklye tartója volt.

A szentkereszt ereklye ittlétének legkorábbi időpontjáról, tehát István idejéről egy 1400-ban írt lengyel krónika tudósít. A krónika írója Johannes Dlugoss krakkói kanonok volt, akinek munkásságával sokat foglalkozhattam, amikor a lengyel-magyar kapcsolatok középkori történetét kutattam. Dlugoss jól ismerte egyházmegyéjét, és külön is foglalkozott az ott fekvő Lysa Gora-i szentkereszt kolostorral. Ezzel kapcsolatban ír István fiának, Imrének nagybátyjánál, Vitéz Boleszlávnál tett látogatásáról. Leírja, hogy Imre elzarándokolt Szent Adalbert sírjához, majd felséges rokona meghívására vadászaton vett részt. Ekkor olyan romokra bukkant, amelyek még alkalmasnak látszottak, hogy csekély újjáépítéssel emberi szállássá alakítsák ki. Imre kérésére Boleszláv kolostort alapított itt a szentkereszt tiszteletére. Ugyanis Imre a felépülő kolostornak ajándékozta azt a kettős keresztet, amely az ,,Úr keresztfájának nevezetes darabját őrizte ezüst foglalatban, s amelyet atyjának, István királynak a görög császár Konstantinápolyból nagy ajándékként küldött,,.

Dlugoss leírja azt is, hogy ezt az ereklyét, melyet Imre apjától kapott, a mellén hordta. Tudjuk, hogy Dlugoss látta az ereklyét, alaposan megvizsgálta az eredetét igazoló feljegyzéssel együtt. Ennek tartalmát, amely a származását és az ajándékozást mondta el, részletesen rögzítette a maga számára.

E késői adat mellett további bizonyítékokat kereshetünk a keresztereklye István-kori jelenlétére. Megbízható bizonyíték, ha találunk a korból kettőskereszt emblémát. Ugyanis általános szokás volt címereken, pénzeken, zászlókon feltüntetni, ha neves szent ereklye volt a címer tulajdonosának birtokában. Így került a skótok címerébe az András-kereszt, amelyet máig hirdet a brit lobogó.

A kettőskereszt embléma tárgyszerűen utal az ereklye ittlétére, hiszen a kettőskereszt a középkorban kizárólagosan foglalt volt a vera crux számára. Jóval későbbi az, amikor az apostoli keresztet téves megfigyelés alapján azonosították a kettőskereszttel. Tehát feladata volt a kutatásnak a kettőskereszt korabeli jelentkezésének vizsgálata. Györffy György István király és kora című nagyszerű monográfiájában részletesen kitér erre a kérdésre, és ismerteti István egyik obulusának ebből a szempontból döntő ikonográfiáját. Ezen az obuluson kirajzolódik a kettőskereszt, úgy, hogy a ,,Stephanus rex Regia civitas,, körbefutó felirat kezdetét és végét egy, az érme közepéből induló kettőskereszt választja el.

István után először csak a 12. század második felében, III. Béla pénzein találkozunk újra a kettőskereszttel, majd ezt követően III. Béla unokájánál, a tatárjárást elszenvedő IV. Béla címerében jelenik meg újra, és ettől az időtől állandósul mint a magyar hatalmi jelvény tartozéka. IV. Bélánál a kettőskeresztnek csapvégződése van, ami arra utal, hogy hordozható nyéllel ellátott ereklyét ábrázol a címer. Az ő korából három keresztereklyéről tudunk. Az egyik Anna lányához kapcsolódik, aki titokban Prágába visz egy mellkereszt-ereklyét, amely Györffy kutatása szerint még István ereklyéjéből maradt meg. Emellett tudunk egy sztaurotékáról, amelyet drágakövek díszítettek, s amelynek megszerzése érdekében IV. Béla birtokot adományozott a sztaurotéka tulajdonosának. És végül a harmadikról Szent Margit legendájában olvasunk. Idézem Ráskay Lea a 16. században másolt szöveg idevonatkozó részét, amely szerint egy beteg soror részére Margit orvosságot készít, de az orvosság bevétele után a beteg ,,elvesztette nyelvét és okosságát, eszét. Ezt látván Szent Margit asszony igen megijede, hogy ne lenne a soror halálának oka. Ezért nagy hamarsággal elkülde egy sorort és hagyá elhozni az ő aranyból csinált tábláját, amely táblán vannak sok szenteknek ereklyéjük és az eleven Szent Keresztfa,,. Egyértelmű a leírás, Margit tulajdonában volt egy sztaurotéka. Tudjuk, hogy Ráskay Lea pontosan ismerte Margit hagyatékát, hiszen még azt is leltárszerűen megadja, mi volt a szobájában lévő lezárt ládában, amelynek kulcsát haldoklásakor átadta a priorisszának.

Még egy adattal ki kell egészítenünk a szentkereszt ereklye Árpád-kori ittlétét. A 13. század második felében, IV. Béla fiának, V. Istvánnak a korában motívumváltozásra figyelhetünk fel. Megjelenik a címer kettőskeresztjének harántszárán egy átfűzött karika. Felirata adja meg a magyarázatot, amit a király pecsétjén olvashatunk: ,,corona et crux sit virtus sigilli,,. Az a korona, amely a kettőskereszthez kapcsolódik, mindig a corona spinea, a töviskorona jele.

Mit tudunk erről az ereklyéről? Eredetileg ennek is Bizánc az őrzőhelye, azonban elzálogosítják Velencének. Innen 1238-ban Szent Lajos francia király váltja ki és viszi Párizsba. Őrzésére építteti fel a Sainte-Chapelle-t. Szent Lajos unokaöccse, Károly, Szicília, Nápoly, Jeruzsálem királya. Feleségül vette V. István királyunk leányát, Máriát, unokahúgát, Izabellát pedig V. István fia, a későbbi IV. László király vette feleségül. E kettős házasság alkalmával, megtisztelő szakrális ajándékként került a töviskoronából egy ereklyerészecske a magyar királyi család tulajdonába. Ezért látjuk a két király címerének kettőskeresztjén az átfűzött karikát.

Ennyit röviden a felvetett témáról. Zárógondolatként azonban még valamit. A kereszt mint jelkép meghatározója az európai kultúrának. Olyan valami, ami elkötelezi az egyént, a közösséget, egy népet a művelődés meghatározó tartalma felé. És ez a kultúra a Kárpát-medence alapvető sajátossága volt és maradt. Úgy kell tekintenünk a magyar államiság kezdetét és történelmét, mint részét az egyetemes keresztény kultúrának. És ne felejtsük el, hogy a magyarság missziós munkája fejezte be Európa kereszténnyé válását. Utolsóként ugyanis Litvánia keresztelkedett meg, és térítője a mi Nagy Lajosunk leánya, Szent Hedvig volt.

Nagyon otthon kell éreznünk magunkat Európában.

Már csak azért is, mert címere minden tudatosság nélkül a Napbaöltözött Asszonynak, Máriának az Apokalipszisben megfogalmazott tizenkét csillagos koronája. Véletlenül alakult így, hiszen éppen tizenkét állam alkotta a szövetséget akkor, amikor Európai Unióként nevezték meg magukat. Ezért rögzült a tizenkét csillag, és nem kívánták követni az amerikai gyakorlatot, amelynek címerét annyi csillag díszíti, ahány állam alkotja az Uniót.

Ha tudatosan alakul Európa címere Mária-jelképpé, akkor is nagyon jó. De ha ez akaratlanul vált ilyenné, akkor tudjuk, hogy a kegyelem érintette meg a kontinenst, és helyezte Mária védnöksége alá.

Nagyon otthon kell éreznünk magunkat Európában.

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2003.08.13.