HEIDL GYÖRGY

A keresztény és a szirének

A szerző eszmetörténész, tanszékvezető egyetemi docens a Pécsi Tudományegyetem Esztétika Tanszékén. Legutóbbi írását 2003. 8. számunkban közöltük.

Az Odysseia egyik legismertebb epizódja szerint Odysseus, Kirké tanácsát megfogadva, úgy hallgatta meg a titokzatos szirének máskülönben ellenállhatatlanul halálba csábító énekét, hogy közben haja szála sem görbült. Amint ugyanis társaival együtt megérkezett a veszedelmes szirtfok közelébe, ahol váratlanul elállt a szél - minthogy a tenger ,,hullámait elfektette a daimón,, -, s ezért a hajósok bevonták a vitorlát, és nekifeküdtek az evezőknek, a társak fülét viasszal tömte be, önmagát pedig szorosan odakötöztette a hajó lecsupaszított árbocához. A szirének ,,mézes dalai,, tudással kecsegtették (,,mert mi tudunk mindent,,, ,,mit a tágterü trójai síkon / tűrtek az argoszi és trósz küzdők isteni szóra, / és mindent, mi az életadó földön megesik még,,), és bár nagyon vágyott közelről hallani a dalt, amikor intett, hogy oldozzák el, két társa még szorosabbra fűzte kötelékeit (vö. Od. XII. 39-54. és 165-200).

Nem csoda, hogy e megigéző jelenetnek a Kr. e. 5. századi vázafestményektől kezdve számos képi ábrázolása tűnik fel. Dacára annak, hogy az eposz szövege semmit nem árul el a varázslatos hangú szirének külsejéről (számukra is csak a plurális mellett előforduló, archaikus kettős szám használatából következtethetünk), a költeményhez képest jóval későbbi keltezésű képeken rendszerint madártestű nőkként, hármasával ábrázolják őket.1 Odysseus szilárdan az árbochoz kötözve figyeli e szörnyalakokat, miközben társai kitartóan eveznek, vagy elszántan küzdenek velük.

A szirén-epizód és annak allegorikus értelmezése mindazonáltal nem csupán pogány környezetben tett szert kivételes népszerűségre.2 A Kr. u. 3. század elejéről már régészeti leletek igazolják a történet keresztény átértelmezésének meglétét, a 4. századra pedig a keresztény szarkofágok domborműveinek egyik kedvelt motívumává lesz a jelenet. Fölmerül tehát a kérdés: milyen jelentéssel ruházták fel a keresztények ezt a közismert történetet, hogy az hitükkel összehangzó legyen? Hogy e kérdésre legalább részben választ kapjunk, röviden áttekintjük az Odysseia e híres történetének kora-keresztény értelmezési hagyományát,3 és fordításban közöljük a szirén-epizód legátfogóbb keresztény értelmezését, amely egy hosszú és változatos hagyomány kiforrott összegzésének tekinthető, s minden elemzésnél világosabb és ékesszólóbb választ ad a minket foglalkoztató kérdésre.

Kelemennek, a 2-3. század fordulóján alkotó, széles látókörű alexandriai írónak néhány megjegyzése alapozza meg a szirén-történet keresztény értelmezési hagyományát. E hagyományon belül két jelentős vonulatot lehet elkülöníteni, de mindkettő Kelemenig vezethető vissza. Az egyik tradícióban a szirének éneke vagy egészében a pogány műveltséget (filozófia, tudomány és költészet), vagy annak azon összetevőit jelképezi, amelyek egy keresztény számára veszedelmesek, s ezért kerülendők. Ide sorolhatjuk az olyan értelmezéseket is, amelyek az eretnekek tanítását tekintik veszedelmes szirén-éneknek, különösen, mivel az egyházatyák az eretnekségeket egyszerűen a pogány filozófiai tanítások kereszténységbe való beszüremkedésének tartják. A másik értelmezési hagyományban a szirén-epizód a keresztény ember egzisztenciális alaphelyzetének jelképévé lesz. Nem csupán a szirének alakja és éneke kap átvitt jelentést, de allegorikus értelmezést nyer a történet minden eleme: a tenger, a zátonyok, a hajó, az árboc, a viasz, a kötelékek, és a szülőföld is, ahová Odysseus és társai igyekeznek. A történet ily módon szinte már nem is csak illusztrálja a kereszténység legfőbb üzenetét, a megváltás örömhírét, hanem mintegy előre jelzi azt. A pogány görög mese látszólag üdvtörténeti szerepet kap, hasonlítani kezd az ószövetségi próféciákhoz: homályosan megelőlegezi vagy előképként jelzi a majdan, Krisztus eljövetelekor beteljesülő igazságot. A két értelmezési vonulat azonban ezen a ponton összeér. Az egyházatyák ugyanis óvakodnak attól, hogy egy pogány mítoszt azzal a jelentőséggel ruházzanak fel, amellyel a kinyilatkoztatott ószövetségi elbeszélések bírnak. Mint Milánói Ambrus és Turini Maximus műveiből egészen világosan látni fogjuk, a két ,,előkép,, közötti különbség lényegében a ficta és a facta, vagyis a költött mesék és a történelmi tények különbségével azonos, hiszen az egyházatyáknál a pogány fabula a szentírási próféciákkal való összehasonlításban természetesen mindig alulmarad. Most vizsgáljuk meg közelebbről is a szóban forgó értelmezéseket!

A komoly filozófiai iskolázottsággal rendelkező Alexandriai Kelemen tapasztalatai szerint a pogány hellén bölcselet sokszor olyan, mint a szirének éneke, mivel megakadályozza a keresztény hitjelöltek eljutását a hithez. Ezért be kell dugaszolni a katekumenek fülét, mondja, mint Odysseus társaiét, hiszen ha egyszer meghallgatják a hellén tanításokat, soha többé nem térnek vissza. A hitoktatónak azonban, aki e pogány műveltséganyagból válogat, nincs szüksége arra, hogy befogja a fülét. Ő a gyengébbek számára összegyűjti a görög tudományból mindazt, ami hasznos, és az egészet visszavezeti Krisztus igazi filozófiájához (Stromata VI. 11. 89).

Ugyancsak a pogány filozófiai műveltséggel azonosítja a szirének énekét a Cohortatio ad graecos című munka ismeretlen szerzője (36, 3. 29-31.), akiből azonban hiányzik az az engedékenység, amely Kelemenben még megvolt. Római Hippolytos (kb. 170-235) példázatként idézi a híres jelenetet, mégpedig - feltűnő nyelvi jelek erre utalnak - Kelemen nyomán és nem közvetlenül az eposzra támaszkodva.4 Hippolytos szerint az eretnekek tanításai hasonlók a zátonyokkal teli, hullámzó tengerhez, amelyben különféle szörnyek tanyáznak. Ezek között olyan ügyesen kell elhajóznunk, mint Odysseus tette. Ha gyengék vagyunk, tömjünk viaszt a fülünkbe, és ne olvassuk az eretnekek munkáit, ne hallgassuk meg tanításaikat, mert megigéznek, mint a szirének. Akinek azonban erős a hite, vagyis szorosan az árbochoz, Krisztus keresztjéhez kötözi magát, az egyenesen áll, és bár hallja őket, zavartalanul hajózik el tőlük. (Refutatio VII 13,1-3).

A 3. század végén Olymposi Methodios a szabad akaratról szóló dialógusának legelején hivatkozik az ,,ithakai öreg,, (eredetileg Kelemen által használt kifejezés!) történetére, ,,aki daluk csodálatos szépsége miatt hallani akarta a szirének halált hozó énekét,,. A dialógus ortodox szereplője, Methodios nézeteink tolmácsa, minderről mély megvetéssel beszél. Ő inkább azért imádkozik, mondja, hogy isteni hangokat halljon, amelyek isteni misztériumokat tanítanak, és nem halált hoznak, hanem az örök élet üdvösségét. Az ilyen dalt nem a gyilkos szirének zengik, hanem a próféták szent kórusa, és nincs szükség arra, hogy társaink fülét betömjük, vagy önmagunkat megkötözzük, mert nem kell félnünk attól, hogy meghalunk, sőt inkább kiválóbb életet fogunk élni (vö. De autexusio I, 1-5).

Noha az említett szerzők mindegyikénél tetten érhető Kelemen hatása, az alexandriai teológus valódi szellemi örökösének Nagy Szent Basileios (330-379), a kappadokiai Kaisareia püspöke tekinthető. A szigorúan megrostált hellén műveltség szerinte is hasznos a keresztény ifjak számára. Ami a pogány költők műveit illeti, azt tanácsolja az ifjaknak, hogy a derék emberek cselekedeteit és szavait fogadják el, sőt maguk is kövessék, a gonoszok tetteit azonban ,,fülünket befogva el kell kerülni, ahogyan állítólag Odysseus kerülte el a szirének énekét. Az alantas beszéd megszokása ugyanis egyenes úton vezet az alantas tettekhez,, (Ad adolescentes 4.). Ez az utalás a szirén-kalandra kissé meglepő, hiszen az eredeti történet lényegéhez tartozik az, hogy Odysseus meghallgatja a szirének dalát. E furcsasággal kapcsolatban Somos Róbert, a szakirodalommal vitázva, felhívja a figyelmet Platón Lakoma című dialógusának egyik szakaszára. A Lakomában ugyanis Alkibiadés éppen a szirén-történetre céloz, amikor Sókratés bölcsességének vonzerejét érzékelteti: ,,Még most is tisztában vagyok vele, hogy ha átengedném fülemet az ő beszédének, nem lenne erőm ellenállni; s ugyanazt élném át megint. (…) Ezért erőszakkal fogom be fülemet, mint a szirének énekére, és futva menekülök előle, mert különben mellette ülve érne utol az öregség,, (216a, Telegdi Zsigmond fordítása.). Somos Róbert szerint tehát Basileios megjegyzésének nem az eposz lehet a közvetlen alapja, hanem a dialógus idézett szófordulata, amit Basileios talán figyelmetlenségből egészített ki hibásan.5 A magunk részéről mégis inkább Kelemenhez kapcsolnánk a kaisareiai püspök idézett megjegyzését, mégpedig két okból. Egyrészt a ,,fülbefogás,, motívuma, mint láttuk, azonos tartalmi összefüggésben fordul elő a két szerzőnél, amennyiben mindketten a pogány műveltség árnyoldalaitól óvják a tapasztalatlan keresztényeket. Másrészt, Basileios szerint azért nem szabad meghallgatni az erkölcstelen történeteket, mert előbb-utóbb természetesnek tekintjük őket, és a megszokás (synétheia) erkölcstelen tettekhez vezet. Hamarosan látni fogjuk, hogy Kelemen egyik különösen tanulságos szövegében a szirének dalát szintén a megszokással azonosítja. Mindenesetre a 4. század végén a keresztény szerzők már közhelyszerű retorikai fogásként alkalmazzák a szirén-jelenetet a pogány filozófiával és költészettel szembeni bírálataik megfogalmazásakor. Jó példa erre Nolai Paulinus (353-431) egyik levele, amelyben a szirének éneke úgy jelenik meg, mint a pogány filozófusok meddő tanítása, amelytől menekülni kell, sőt, általában jelképezi a vágyak csábítását, a bűnök ingerlését, a legszélesebb értelemben véve pedig minden mulandó dolgot (Ep. 16,7).

Mint említettük, Alexandriai Kelemen más összefüggésben is felidézi Odysseus és a szirének történetét, s ezzel egy olyan exegetikai hagyománynak is elindítója lesz, amely kifejlett formájában az eredeti történet minden egyes elemének igyekszik valamilyen képletes jelentést tulajdonítani. Kelemen szerint ugyanis a szirének a megszokást (synétheia) - vagyis a pogány életmódban való megrögzülést - és a gyönyör csábításait jelképezik, Odysseus a keresztény, aki az árbochoz, azaz a keresztfához kötözi magát, miközben bárkáját égi Szél, a Szentlélek repíti, és az Ige kormányozza a mennyei kikötőbe:

,,Meneküljünk a megszokástól, meneküljünk, mintha veszélyes szirt, Kharybdis fenyegetése, vagy a mesebeli szirén lenne. A megszokás megfojtja az embert, elfordítja az igazságtól, eltéríti az élettől: kelepce ez, mélység, árok, leskelődő gonosz. 'Ott ama hullámtól meg a füsttől tartsd a hajónkat távol.'6 Meneküljünk hát, hajóstársaim, meneküljünk e hullámveréstől. Erről tüzet okád valami, amott egy átkozott sziget fekszik, amelyen halomban hevernek a csontok és tetemek, és egy ragyogó szépségű szajha, a gyönyör énekel, élvezve a közönséges dalt: 'Jer, te dicső Odüsszeusz, jer, akhájok nagynevü dísze, állítsd csak meg a bárkádat, hogy halljad a hangunk.'7 Dicsér téged, hajós, elbeszéli nagy híredet, megkaparintaná e szajha a görögök dicsőségét. Hagyd, egye csak a hulláit, égi Szél siet a segítségedre! Hajózz el a gyönyörtől, mert félrevezet: 'Tőrbe ne csaljon az asszony sem ringó derekával, s hízelgő fecsegéssel, gazdag csűrt szimatolva.'8 Hajózz el e dal elől, halált hoz rád. Csak akard, s már le is győzted a pusztítást. A Fához kötözve minden romlástól megmenekülsz: Isten Igéje lesz kormányosod, és a Szentlélek befuttat a mennyek kikötőjébe. Akkor Istenemet fogod szemlélni, beavatást nyersz e szent misztériumokba, élvezni fogod mindazt, ami az égben rejtve van, s ami rám vár: 'amit fül nem hallott, és ami emberi szívbe föl nem hatolt' (1Kor 2,9).,,9

Az árboc és a keresztfa megfeleltetése, láttuk, Római Hippolytos eretnek-ellenes munkájának hivatkozott szakaszában is megtalálható. Az analógia a 3. századi keresztények számára magától értetődő volt, hiszen már a 165-ben vértanúhalált halt Justinos is e szavakkal figyelmeztette a pogányokat a kereszt egyetemes szimbolikájára: ,,Vegyétek csak szemügyre mindazt, ami a világban van; ezen jel nélkül nem áll fenn és nem kapcsolódik össze semmi. A tengert nem hasítja ketté más, mint ez a győzelmi jel, amit itt vitorlának neveznek, mely a hajón biztosan áll.,,10 Ez a jelkép fölfedezhető a világmindenség khi alakjában, amelyről Platón beszél a Timaeusban (36b-c), továbbá az eke és egyéb szerszámok formájában, az emberi testalkatban, a győzelmi zászlókon és jelvényeken is.11 Ettől kezdve tehát természetes lesz a világ-tenger, hajó-egyház, árbocfa-keresztfa párhuzam. Ez a jelképrendszer tűnik fel Hippolytos egy másik művében is, ahol kifejti, hogy az egyház hajóján Krisztus a kormányos, a fedélzet közepén áll az árboc, mint győzelmi jel, vagyis Urunk keresztje, mely diadalmaskodott a halálon. A keresztárbochoz felvezető lépcső jelképezi Krisztus szenvedéseit, amelyek a hívőket a hazautazás során a mennybe vezetik (De Antichristo 59.) Nolai Paulinus pedig ezzel összhangban a Jessze gyökeréből sarjadt ággal azonosítja azt a fát, amely irányítja testünket, a ,,négyevezős hajót,,, és amelyhez akaratunk kötelékeivel fűzzük magunkat. Szívünk füleit hittel tömjük be, teszi hozzá Paulinus, hogy biztonságban elkerüljük e világ különféle csábításait (Ep. 23,30, vö. Ambrus Explanatio Psalmorum 47,13,2).

A Kelemen által kijelölt értelmezési keretet a 4. század végén Szent Ambrus tölti meg friss tartalommal. Milánó püspöke úgy ad a történetnek ízig-vérig keresztény értelmezést, hogy közben az eredeti elbeszélést, mint költői fikciót, határozottan elutasítja. Methodioshoz hasonlóan élesen szembeállítja a kitalált mesével a valóságos üdvtörténeti eseményeket, Krisztus misztériumait. Értelmezésébe beolvasztja a korábbi magyarázatok szinte minden elemét: a tenger a világ (saeculum); a szirének a gyönyör csábításai, az érzéki élvezetek, melyek elbűvölik és eltompítják az elmét; a zátonyok üdvösségünk sziklaszirtjei; a léleknek szellemi kötelékekkel kell a keresztfához köttetnie, hogy ne a buja vágyak irányítsák:

,,Ha tehát Odysseust tízéves távollét után, amíg Trójában harcolt, és tíz esztendei bolyongása során, amíg szülőföldjére sietett, feltartóztatták a lótuszevők mézédes növényei,12 késleltethette Alkinous kertje,13 s végezetül, zátonyra futtatták volna a szirének, énekléssel csalogatva őt, hacsak a csábos dal zengése ellen nem zárja be társai fülét viasszal, nos, akkor mennyivel illőbb az, hogy a vallásos férfiakat eltöltse a mennyei események csodálata. És itt már nem mézédes növényeket kell magunkhoz venni, hanem azt a kenyeret, amely a mennyből szállt alá; nem Alkinous zöldségeit kell szemlélnünk, hanem Krisztus misztériumait, hiszen a gyenge eszik zöldséget.14 Fülünket tehát nem bezárni kell, hanem megnyitni, hogy meghallhassuk Krisztus hangját, mert aki ezt befogadja, nem fél a hajótöréstől. És nem testi kötelékkel kell az árbocfához köttetni magunkat, mint Odysseus tette, hanem lelkünket kell szellemi bilincsekkel odaláncolni a keresztfához, hogy ne hasson rá a bujaságok csábítása, s ne térjen le természetes útjáról a gyönyörök veszedelme felé. E mesét ugyanis költői koholmányokkal kiszínezik, és úgy adják elő, mintha a sziklás tengerparton leányok élnének, akik, ha kellemes hangjukkal rábírnak valakit arra, hogy az énekhallgatás gyönyörűsége kedvéért útjáról letérjen, akkor a rejtett zátonyok közé vezetik, csalfa révbe irányítják, hogy nyomorult hajótörést szenvedjen, majd pedig elemésztik őt. Feldíszítették, és hatásvadász eszközökkel kiszínezték ezt a történetet, hogy elképzeljük a tengert, a női hangot és a zátonyos partot. No de nem szilajabb a tengernél a világ, mely olyannyira bizonytalan, ingatag, mély, s viharos a tisztátalan szellemek szélfúvásaitól? S mi mást jelképeznek ezek a lányok, mint az elpuhult gyönyör csábítását, mely elsorvasztja az elme szilárdságát? És mit jelent a sziklás partszegély, ha nem üdvösségünk zátonyait? Hiszen semmi sem olyan rejtett, mint az evilági élvezet veszedelme, amely elandalítja a lelket, elnyomja az életet, és mintegy testi sziklákon szétzúzza az értelmi belátást.,,15

E nagyszerű prédikátori teljesítményhez képest mind tartalmában, mind nyelvezetében sekélyesnek tűnik az a magyarázat, amelyet az 5. században alkotó Fulgentius (talán azonos az augusztinista Ruspe-i Fulgentiusszal) azon munkájában olvasunk, melyben elmesél és allegorizálva értelmez 50 népszerű mitológiai történetet. A szirén-epizódhoz, szokásához híven, moralizáló értelmezést fűz, mégpedig a főszereplők nevének naiv etimologizálása alapján.

,,Odysseus és a szirének meséje. A 'szirének' elnevezés görögül azt jelenti: 'Elvonók'. A szerelem csábereje ugyanis három módon ragadja meg az embert: ének, megjelenés, viselkedés révén. Mert egyeseket […],16 másokat megjelenésük szépsége miatt, s megint másokat szelíd viselkedésükért szeretünk. Odysseus társai bedugaszolt fülekkel mennek el a szirének mellett, ő maga pedig megkötözve. Az Odysseus név ugyanis görögül nagyjából azt jelenti: olonxenos, vagyis mindentől idegen. És mivel a bölcsesség a világ minden dolgától idegen, ezért találóan nevezték Odysseusnak. A sziréneket, vagyis a gyönyörök csábításait hallotta is, látta is, azaz felismerte és megítélte, és mégis elment mellettük. S mert meghallgattattak, meghaltak, hiszen a bölcs érzékelésében minden szenvedély elhal. Azért szárnyasak, mert a szeretők elméjét gyorsan átjárják: tyúklábuk van, mivel a kéjvágy szenvedélye mindenét szétszórja, hiszen végül is ezért nevezik őket sziréneknek. A görög sirene [syrein] ugyanis azt jelenti: elvon.,,17

Ennél az iskolás összefoglalásnál jóval izgalmasabb Fulgentius idősebb kortársának, Maximusnak (megh. 408 és 432 között), Turin püspökének egyik beszéde, amelyet joggal tekinthetünk a szirén-mítosz keresztény értelmezéstörténete csúcspontjának. A Szent Ambrus munkáiból máskor is jelentős mértékben merítő püspököt bizonyára éppen Ambrus Lukács-kommentárjának fentebb idézett szavai késztették arra, hogy 37. beszédébe beépítse a mítosz átfogó magyarázatát. A pogány mese fiktív jellegével szemben mesteréhez hasonlóan Maximus is kiemeli a krisztusi megváltás történeti igazságát. Noha az értelmezés minden eleme megtalálható a fentebb ismertetett szerzőknél, a magyarázat a maga egészében eredeti és izgalmas. Röviden: a tenger a világ, a szirének a kéjvágyat és az érzéki gyönyöröket jelentik. A hajó az egyház, az árboc a keresztfa, amely elvezet hazánkba, a Paradicsomba. Az árbochoz kötözött Odysseus egyrészt a megfeszített Krisztust jelképezi, másrészt a keresztény embert. Az egyházban a hívek ugyanis részint a keresztfához kötözik magukat, részint a Szentírással tömik be fülüket, hogy elkerüljék üdvösségük hajótörését.

A beszéd olvastán könnyen támadhat olyan érzésünk, mintha Maximus egyfajta előképet látna az Odysseia szirén-epizódjában, Krisztus és az egyház misztériumának homályos megelőlegezését. Meglehet, valahogy így tekintettek a történetre azok a keresztények is, akik sírjaikat ezzel a jelenettel díszíttették, s akik a pogány mesterek által készített szobrokat, domborműveket megőrizve sokszor nem is tettek mást, mint egyszerűen új, spirituális jelentéssel ruházták fel a készen kapott ábrát.

De vajon nem túlzás-e, s nem vezet-e parttalan allegorizáláshoz a pogány mítoszok ilyesfajta megkeresztelése? Egyáltalán milyen elv mentén lehetséges a szirén-epizód keresztényi átértelmezése, mi az a benső összefüggés, mely egy pogány mesét ilyen erőteljesen rokonít a keresztény misztériummal? Mondhatnánk, hogy az Odysseus-történet az emberiség egyik alapmítosza, amely szerencsésen fogalmazza meg az őt körülvevő világot ellenségesnek, idegennek tekintő ember helyzetét és vágyát a megnyugvásra, egy olyan boldogságra, melyről valamilyen halvány kép, talán emlékkép mélyen a lelkében él, s amelyet földi élete során folytonosan keres. Tény, hogy e nagyszerű történet kiválóan alkalmas arra, hogy egymástól egyébként lényeges kérdésekben eltérő bölcseleti, vallási hagyományhoz tartozó szerzők általa szemléltessék a maguk gondolati- és hitrendszerét. Az újplatonikusok szerint például az emberi lélek, mely eredendően az intelligíbilis világhoz tartozik, valamilyen bukás következtében alászállt a testbe, a keletkezés világába, ahonnan visszakívánkozik szülőföldjére. A lélek Odysseiája ezért nem más, mint felemelkedés a testi-érzéki dolgoktól a szellemiekhez.18 Az is igaz, hogy a keresztény Odysseus-exegézis, mely az újplatonikusnál kimunkáltabb és azzal időben párhuzamosan bontakozott ki, sok szempontból hasonló ehhez: az ember kiűzetett a paradicsomból a csalóka, mulandó világba, de ha a kereszt jelét követi, visszajuthat eredeti állapotába. Azonban a két alapséma, és ezért az Odysseus-értelmezések is, sarkalatos pontokon eltérnek egymástól. Nem csupán az a különbség, hogy a keresztény interpretációnak középponti eleme a hivatkozás Krisztusra, vagy hogy az egyházatyák döntő többsége kifejezetten elveti a lélek preexistens létezésének gondolatát. Ennél lényegesebb szempont az, hogy - Kelemen szóhasználatával élve - ,,Krisztus igazi filozófiája,, valójában a mítosszal áll szemben. Ez a filozófia a kereszt filozófiája, amelyet tehát egy a tér és az idő koordinátái között lezajlott esemény hitelesít. Maximus püspök egyértelművé teszi ezt az ellentétet: ,,Ha tehát a mesebeszéd szerint Odysseus az árbocfához kötözve megmenekült a vészből, akkor mennyivel inkább hirdetni kell azt, ami valóban megtörtént, tudniillik, hogy a keresztfa immár minden embert kimentett a halálveszélyből!,, Ha mármost valódi történeti eseményről van szó, akkor annak igazi előképét is valamilyen történeti eseményben lelhetjük fel: ,,De hogy Odysseus meséjét, ezt a költött, s nem megtörtént esetet most már elhagyjuk, lássuk, találhatunk-e a Szentírásban hasonló példát, olyasmit, amit Urunk saját személyében beteljesített azután, hogy előbb prófétái által megígérte!,, Maximus e szavakkal tér át a hagyományos tipológiai értelmezésre, mely szerint Krisztus keresztjének egyik történeti előképe a pusztában felállított rézkígyó volt, amely meggyógyította az Egyiptomból az Ígéret földjére vándorló zsidókat. Az Odysseia szirén-története tehát abban a pillanatban gyökeresen átértelmeződött, és kilépett a mítoszok világából, amikor Odysseus bárkájának árbocában az első keresztények felfedezték Krisztus keresztjét. Külsőleg semmit nem kellett átalakítaniuk az elbeszélt történeten és annak képi ábrázolásain, és mégis mindent megváltoztattak azzal, hogy egy pontosan meghatározható történelmi eseményt rendeltek a pogány mítoszhoz. A kereszt ugyanis valóban állt, és azon valóban megfeszítettek valakit.

 

Jegyzetek

 1Az archaikus szirén-képzetekről és későbbi alakulásukról lásd Marót Károly: A görög irodalom kezdetei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956, 100-149.

2Érintőlegesen sem térünk ki itt a cinikus, sztoikus, platonikus Odysseia-értelmezések történetére, amiről lásd W. B. Stanford: The Ulysses Theme. A Study in the Adaptability of a Traditional Hero. Ann Arbor Paperbacks, The University of Michigan Press, 1978. (2. kiadás) Első megjelenés: 1954.

3Ami a jól feldolgozott téma szakirodalmát illeti, elsősorban a következő, általunk nagy haszonnal forgatott munkákra hívjuk fel az olvasó figyelmét: Pierre Courcelle: Quelques symboles funéraires du néo-platonisme Latin. Le vol de Dédale, Ulysse et le Sirènes. Revue des études anciennes 46 (1944), 73-91.; Hugo Rahner: Griechische Mythen in christlicher Deutung. Rhein-Verlag, Zürich, 1966 (3. kiadás), különösen 281-328. (,,Odysseus am Mastbaum,,);  Jean Pépin: The Platonic and Christian Ulysses. In: Dominic J. O’Meara (szerk.): Neoplatonism and Christian Thought. International Sociaty of Neoplatonic Studies. Norfolk, Virginia, 1982, 3-18. és 234-239.

4Erről lásd Pépin: art. cit. 13. és 15.

5Órigenész és a görög filozófia. Filozófiai jegyek Órigenész munkásságában. Pécs, 1995, 115.

6 Od. XII. 219-20. Az Odysseiát mindenütt Devecseri Gábor fordításában idézzük.
 7Od. XII. 184-5.

8Hésiodos, Munkák és napok 373-4. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.

9Protrepticus XII. 118, 1-4. Ha másként nem jelezzük, saját fordításunkban idézünk.

10 I. Apologia 55,2-3. Vanyó László fordítása. In: A II. századi görög apologéták. Ókeresztény írók 8. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1984, 108.

11Vö. uo. 60.1-7; 55.3-5. L. még Tertullianus: Adversus Marcionem III,18; Ad nationes I,12. Minucius Felix Octavius 29.8. Az ókeresztény hajó-motívumról alapos áttekintést nyújt H. Rahner: i. m. 291.kk. és Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai. Szent István Társulat, Budapest, 1988, 136-141.

12Vö. Od. IX. 82-102.
 13Vö. Od. VII. 112-132.
14Vö. Jn 6,50k. és Róm 14,2.
15Expositio Evangelii secundum Lucam 4,2-3.

16Hiányos mondat.

17Mitologiae 2. 8.

18Az újplatonikus Odysseia-magyarázatokról lásd Pépin fentebb hivatkozott tanulmányát, továbbá Robert Lamberton: Homer the Theologian. Neoplatonist Allegorical Reading and the Growth of the Epic Tradition. University of California Press,Berkeley, Los Angeles, London, 1986.

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2003.11.13.