JÓZSA MÁRTA
A romák a többségi társadalom csapdájában
 

A szerző újságíró, szerkesztő, a Magyar Televízió és a Rádió C munkatársa. Szerkesztőségünk köszönetét fejezi ki a szerzőnek tematikus számunk összeállításában nyújtott segítségéért.
 
 

Magyarország legnagyobb kisebbsége a roma népcsoport. Ennél többet azonban igen kevesen tudnak a romákról, a cigányokról, különösen nem a romungrokról, oláh cigányokról, beásokról, azaz igen kevesen rendelkeznek árnyaltabb ismeretekkel akkor, amikor arról beszélnek: „a cigányok”. Sztereotípiák természetesen voltak és vannak Magyarország több százezres roma lakosságáról, ám a sztereotípiák természeténél fogva mindez nem nevezhető ismeretnek. Egy valami azonban tény: a magyarországi (és egész közép-európai) közgondolkodásban a legkevésbé ismert, ámde a legtöbb előítélettel sújtott csoportról van szó. Tudjuk: az előítéletek nem elhanyagolható forrása az ismerethiány. Nyilvánvaló az is: a romák túlnyomó része az ellenük irányuló előítéletek és annak következményei miatt rosszul érzi magát hazájában. Összeállításunk célja ismeretek közzéadása kevéssé ismert embertársaink történetéről, kultúrájáról.

Cigány vagy roma?

A cigányok európai megjelenése körül több a homály, mint a tény. Írott és feldolgozott történelem, tudomány és szépirodalom, kanonizált vallás és egyebek hiánya miatt a romák történelmét jórészt előítéletek és babonák történetéből lehet levezetni - s mint tudjuk, mindkettő nélkülözi a tudományosság minimális kritériumait. Mindennek az oka elsősorban az, hogy a romák vándorlásuk és megtelepedéseik során nem hagytak maguk után írott történelmet - következtetésképp amit tudunk róluk, azt másoktól tudjuk. Másrészt a romák történetének nyomon követésében az sem mellékes zavaró tényező, hogy mindmáig viták tárgyát képezi: ki is a cigány? Vagy ki is a roma?

A nemzetként történő önmeghatározás hiánya

Az identitás-kereséshez aránylag kevés fogódzót nyújtanak azok az öndefinícióhoz használatos fogalmak, amelyek legkésőbb a tizenkilencedik században hozzásegítették a népként-nemzetként eszmélő népeket a csoporttudatuk minél precízebb meghatározásához. Arról nem is beszélve, hogy (az európai kultúra és az európai nemzetfogalom tekintetében legalábbis) ezek a „közös nevezők“ jellemző módon kapcsolódtak össze a nemzetállamiság megteremtésével, vagy annak a célul való kitűzésével, avagy legalábbis a területi autonómia célként való tételezésével. Tudjuk: ezek a közös szempontok lehettek nyelviek, vallásiak, kulturálisak, regionálisak vagy éppen hatalmi szempontúak. A körülbelül ezer éve Európában vándorló cigányság számára azonban valamennyi tényező hiányzik, beleértve jó ideig az öndefiníció deklarált igényét is. Ennek következtében a cigányság külső és belső definíciója sem teremtődött meg úgy, ahogy azt „rendes“, százötven-kétszáz évvel ezelőtt kelt meghatározások szerint a köztudat elvárná, miközben ennek hiányában is tudjuk: cigányok - vita ide vagy oda - márpedig vannak.

A cigány kifejezést eredetileg a nem roma társadalom használta a romákra. Az írásbeliség hiányának a számlájára írandó, hogy nem lehet bizonyosan tudni: ők maguk mit használtak magukra a történelem során. A második világháború üldöztetései után először a nyugat-európai romák fogalmazták meg azt az igényt, hogy nem akarnak többé cigányok lenni. A németországi cigányok például „roma és szinti”-nek nevezik magukat, egyes álláspontok szerint azért is, hogy megkülönböztessék magukat az eltérő kultúrájú kelet-európai romáktól. Magyarországon a „roma” és a „cigány” kifejezés egyaránt használatos, és többé-kevésbé közmegegyezés van arról, hogy mindkettőt lehet korrekt vagy pejoratív hangon, illetve kontextusban használni. Az mindenesetre megfigyelhető, hogy az emancipálódó, városlakó, elsősorban fővárosi cigány értelmiség ragaszkodik a belső népnévnek tartott, cigány nyelven embert jelentő „roma” népmeghatározás használatához, míg a falusi, de különösen a beás népesség mondvacsinált, „urizáló” kifejezésnek tartja azt.

A legnagyobb hazai kisebbség

Európában Románia, Bulgária és Spanyolország után a legtöbb cigány Magyarországon él, és nálunk emellett a cigányság a legnagyobb kisebbség. Az 1990-es népszámlálás során 142 ezer magyar állampolgár vallotta magát cigány nemzetiségűnek. Becslések szerint számuk jelenleg 4–600 ezer fő, de sokan - főként kisebbségi szervezetek - 7–800 ezres lélekszámot is valószínűsítenek. Magyarország 3 200 települése közül mintegy 2000-ben élnek; a három északi megyében legnagyobb a népességük. Budapesten a romák száma 90 ezerre tehető.

Migrációtörténet

Jelenlegi ismereteink szerint a cigányok több hullámban, vélhetően az ázsiai nagybirodalmak kialakulása és az iszlám terjeszkedés elől menekülve hagyták el észak-nyugat Indiát. A roma exodus pontos iránya nem ismert. Valószínűleg egyes törzsek Egyiptomon, mások pedig Kis-Ázsián keresztül érkeztek a balkáni térségbe. A Kárpát-medencébe mindenestre nem egyszerre érkeztek, első szórványos megjelenésük az Árpád-házi királyok uralmának idejére tehető, tizennyolcadik századi történetírók szerint valószínűleg II. András Szentföldről visszatérő seregeihez csatlakozva jutottak el a térségbe. Okmányok tanúsága szerint Czigány nevű település volt már Magyarországon 1327-ben, 1381-ben és 1409-ben is Zemplén és Szabolcs vármegyékben. A Cigány (illetve Zigány, Zigan, Czigány) nemzetséget egy 1373-ból származó oklevél említi elsőként.

Megtelepedésük a Kárpát-medencében

Nagyobb létszámban a 15. század elején érkeztek, ekkortól keletről jött szegény vándorokként jelzik érkeztüket városi jegyzőkönyvek segélyezésről szóló feljegyzései. A Mohácsi vész után kialakult társadalmi-politikai zűrzavarban, amikor a magyar lakosság egy része maga is vándorlóvá vált, hol a török, hol egyéb - például fosztogató hajdúk és kószáló katonák, prédaleső szabadcsapatok - elől menekülve a cigányok migrációja egyéb népcsoportokhoz hasonlóan nyomon követhetetlen. Korántsem voltak azonban jelentéktelen szerepben: a törökök ellen küzdő csapatok gyakran használták az ellenőrizetlenül közlekedő, jelentéktelennek tartott cigánykompániákat hírszerzésre, a törököktől és a törökökről való információk begyűjtésére (bár az is előfordult, hogy a törökök kémeinek tartották őket, és ezért gyanakvással tekintettek rájuk). Később, a Rákóczi-szabadságharcban zömmel a fejedelem zászlaja alá álltak, több híres prímás is lelkesítette a sereget. Ebben az időben egyes csoportjaik letelepedtek. 1848–49-ben is a forradalom mellé álltak a cigányok, ők voltak például a legjelesebb fegyverkovácsok.

Nyugat-Európa felé vándorló romák

A Nyugat-Európa felé vándorló romák többnyire áthaladtak a magyar királyság területén, megjelenésükről, útirányukról többnyire menlevelek tanúskodnak. Zsigmond német-római császár például már állított ki cigánykaravánok részére oltalomleveleket, ezek átjárhatóságot biztosítottak számukra Európában. „Megparancsoljuk, hogy ezen László vajdát és az alája tartozó cigányokat kifogás és bármiféle zavar nélkül befogadjátok és megtartóztassátok, sőt mindenféle bántalmazástól megvédelmezzétek. Ha pedig közöttük támadna bármiféle civódás vagy zavar, abban nem ti, sem pedig közületek bárki, hanem egyedül László vajda tehet ítéletet vagy adhat felmentést. (...) Kelt Szepesen, 1422-ben, a Szent György napja előtti vasárnapon” (Heiczinger János fordítása). E menlevél után nem meglepő, hogy a cigányok hamarosan felbukkantak német területen, Párizsba a 15. század húszas éveiben, Spanyolországig pedig 1477-ben érkeztek el. A 16–17. században a menlevelek biztosították ugyan számukra a szabad mozgást, de beilleszkedésüket senki sem szorgalmazta.

A cigányokra vonatkozó első törvények

A török uralom végnapjainak idején nagyobb, úgynevezett oláh cigány népcsoportok érkeztek Havasalföldről, Moldvából, ők az elnéptelenedett vidékeken telepedtek le. Bár már korábban több országgyűlésen szerepelt a cigányügy, cigányokra vonatkozó törvényeket Mária Terézia, majd II. József idején alkottak először. Céljuk elsősorban a vándorló kóbor cigányok összeírása és letelepítése volt, eszközökben pedig nem válogattak: II. József 1783-ban kelt rendelkezése például többek között előírja: „Hogy gyermekeiket vegyék el tőlük kétéves koruktól fogva és helyezzék el a megye szomszédos helységeiben, minek folytán az így szétszóródott család eltérül a kóborlástól (...)”. Emellett megtiltja öltözetük, nyelvük használatát, a szabad költözködést, és jó néhány vétség esetére súlyos testi büntetést, megveretést ír elő. Mindemellett a kutatók álláspontja nagyrészt megegyezik abban, hogy 13–14. századi megjelenésüktől kezdve a felvilágosult abszolutizmus 18. századi megjelenéséig a Kárpát-medencében élő cigányok az európai átlaghoz képest aránylag nyugodt életet éltek.

Diszkrimináció-történet

A cigányság történetéhez a diszkrimináció alapvetően hozzátartozik. Például Itáliában már felbukkanásukkor, a 15. századik közepén üldözni kezdték őket, a polgárosodó és centralizálódó társadalmak nem tűrték a hatalomhoz való eltérő viszonyukat. Így nem csoda, hogy ott telepedtek meg nagyobb létszámban, ahol több kibúvó, lazább társadalmi kötöttségi rendszer mutatkozott, ahol Nyugat-Európához képest késlekedett a központosított hatalom megjelenése: a Kárpát-medencében, ahol kisebb volt a cigány létforma és az olykor anarchikus feudalizmus közötti fejlettség különbsége, mint Nyugaton. Eltérő életmódjuk és nyelvük, szokásaik miatt többnyire megvetették őket - e tekintetben sorsuk gyakran igencsak hasonlított a zsidókéhoz. A velük szemben való gyakori agresszív fellépés gyakran vezetett népirtásig. I. Friedrich Wilhelm porosz király például 1725-ben rendelkezett arról, hogy minden 18 év feletti cigányt szabadon meg lehet gyilkolni. 

A cigányokkal foglalkozó első hivatalok

A modern ipari társadalomban a cigányok igyekeztek eltűnni a hatóságok, az adminisztráció látóköréből. 1899-ben Bajorországban létrehoztak egy speciális, cigányokkal foglalkozó kormányhivatalt - ez az intézmény volt az elődje a náci periódus cigányellenes intézkedéseinek. A következő hasonló intézményt 1929-ben Münchenben, majd nem sokkal később Bécsben alapították meg. 1929-ben született az a rendelet is, hogy az állandó munkahellyel nem rendelkező cigányokat kényszermunkára lehet kötelezni és hurcolni. A rendelkezés szellemében számos európai ország is hasonlóképpen rendelkezett.

A náci fajelmélet a cigányokról

A romák a náci birodalom idejében külön fejezetet kaptak a náci fajelméletek között. Egy Heinrich Himmler számára 1941-ben készült jelentés szerint 28 ezer roma élt Németországban és 11 ezer Ausztriában. Többségük a szinti törzs tagja volt, „más vérű” emberek volt a rájuk vonatkozó hivatalos terminológia (Anderblutige). Az 1935-ös nürnbergi törvények azonos elbírálásban részesítették a cigányokat és a zsidókat. Az első cigány deportálások 1936-ban történtek, akkor internáltak több cigány csoportot Dachauba. A náci fajelméletnek meg kellett birkóznia azzal a ténnyel, hogy a szanszkrit nyelvű cigányok elvileg árjának számítanának. Végül úgy ítélték meg, hogy vándorlásuk során a romák keveredtek más népekkel, így nem tekinthetők tiszta árja származásúaknak. Ugyanakkor a törvények - a zsidóktól eltérően - nem mondják ki egyértelműen, hogy a cigányság kiirtandó faj, a tiszta, tehát nem keveredett cigányokat elviekben tiszta vérűeknek ítélték. Csakhogy Himmler 1937-ben lehetővé tette, hogy bűncselekményt el nem követett embereket preventív céllal őrizetbe lehessen venni. Ettől a pillanattól kezdve lehetővé vált a cigányok (és a prostituáltak) antiszociális viselkedés címén történő letartóztatása és deportálása is.

Az 1939. szeptemberi lengyelországi invázió után a cigányok többségét nem Németországba, hanem a határon túlra deportálták. 1940 áprilisának végén 25 ezer cigányt deportáltak Németországból és Ausztriából. Sokakat nem eleve koncentrációs táborokba, hanem gettókba telepítettek, például Lodzba. Az akkoriban deportált cigányok közül gyakorlatilag senki sem élte túl a háborút, elsősorban azért, mert a leggyakoribb alanyai voltak a náci orvosi kísérleteknek. A Cseh-Morva protektorátus területén 13 ezer roma élt, csaknem a fele Szlovákiába menekült a náci deportálások elől. A Csehországban maradt hét-nyolcezer roma közül néhány százan élték túl a háborút. A Szlovákiába menekültek közül sokan estek pogromok áldozatául, de szervezetten nem kerültek lágerekbe. Romániában is osztoztak a cigányok a zsidók sorsában: nem kerültek német lágerekbe, hanem Transzdnyisztriába szállították, majd kivégezték őket. Csak Bukarestből több mint húszezer romát hurcoltak el.

Porrajmos - roma Holocaust

A számítások szerint Európa-szerte több mint 200 ezer cigány áldozata volt a náci rendszernek. Bulgária, Dánia, Finnország és Görögország kivételével csaknem mindenütt kiirtották őket. A francia hatóságok Algériában is összegyűjtötték és németországi táborokba szállították a romákat. Az olaszok pedig Jugoszlávia és Albánia megtisztításáról gondoskodtak. Innen többnyire Buchenwaldba és Mauthausenba vitték a cigányokat. 1944. augusztus 2-án - egyetlen éjszaka alatt - négyezer romát gyilkoltak meg Auschwitzban, amikor felszámolták a tábor cigány részlegét. Ez a cigány nevén Porrajmos néven ismert roma Holocaust.

Magyarországon már 1941-ben tervek születtek a romák deportálására, de végül nem hajtották végre azokat. 1944 októbere, a nyilas hatalomátvétel után azonban tömegesen deportálták a zsidókkal együtt a romákat is. Néhány hónap alatt 31 ezer romát küldtek lágerekbe. A Porrajmos történelmi feldolgozása,1 egyáltalán a köztudatba való bekerülése csak az utóbbi néhány évben történt meg Magyarországon. Ugyancsak a közelmúltban juthatott kárpótláshoz a Porrajmos áldozatainak töredéke.

A második világháború utáni helyzet

A diszkrimináció azonban korántsem ért véget a második világháborúval: például a földosztásból a cigányok csaknem teljes egészében kimaradtak. Ez döntően meghatározta a roma lakosság mobilitási lehetőségeit: lakóhelyüktől távol kényszerültek dolgozni, nagyon sokan ingázó életformát éltek évtizedekig. A hátrányos helyzetű térségekben élő nem cigány lakossághoz hasonlóan az ő munkaerejükre épült például a Kádár-kori magyar építőipar - így annak összeomlása után ők voltak az elsők, akik a rendszerváltás idején elveszítették munkahelyüket és gyakran lakóhelyüket is (munkásszállás). Eközben társadalmi gyökereiket eredeti lakóhelyükön elveszítették. Az 1960-as évek végén kezdődött cigánytelep-felszámolási program következtében felbomlottak az egymást segítő közösségi szálak is, alacsony szakképzettségük pedig reménytelenné tette munkavállalási pozícióikat a rendszerváltás-kori Magyarországon. A munkahelyek megszűntével nemcsak jövedelmüket, családfenntartó képességüket, így társadalmi presztízsüket veszítették el, hanem a többségi társadalommal való napi kommunikációs lehetőségüket is. Az elmúlt több mint egy évtizedben a romák szociális helyzetének drámai romlásával párhuzamosan a velük kapcsolatos előítéletek erősödését figyelhetjük meg.

Nyelv és kultúra

A magyarországi romák nyelvi, kulturális, történeti szempontból több csoportra oszlanak. Az úgynevezett romungro csoportba tartozik az itt élő romák 70 százaléka. Miként az elnevezésükből következik, anyanyelvük magyar, jórészt közülük kerülnek ki a magyaros cigánymuzsikát játszó zenészek, éppen emiatt muzsikusnak is szokták nevezni őket. A szanszkrit alapú romani nyelvet (melynek kanonizált, írásbeliséggel is rendelkező egyik hazai nyelvjárása a lovári nyelv) a 20 százalék körüli arányú oláh cigányok beszélik Magyarországon. Az ország délnyugati részén élő, 10 százaléknyi beás cigány kisebbség pedig a balkáni migrációban délszláv jövevényszavakkal gazdagodott archaikus román nyelvet beszéli. Ismertek még a szinti nyelvet beszélő vend cigányok (többnyire vásári árusok, mutatványosok), valamint a Kárpátaljáról származó úgynevezett kárpáti cigányok is. 

Legfontosabb mesterségeik

Mesterségeik a vándorlás során folyamatosan változtak, ennek oka mindenekelőtt a piaci kereslet változékonysága volt: folyamatosan idomultak annak az országnak az elvárásaihoz, ahol éppen átmenetileg menedékre leltek. Valószínűleg lovakkal - már csak a vándorlás okán is - mindig foglalkoztak, gyakran voltak kovácsok, a vas- és pléhmunka jelentős részét ők végezték a városokban, arany- és ezüstművesek, fegyverművesek, valamint zenészek. Adatok szerint az útépítés és az utak felügyelete, a csatornák tisztítása, a sátorvetés, a borbély, a fegyőr, a hóhér és a futármesterség tudói is gyakran cigányok voltak. Letelepedésüket általában a városok szélén, a falakon kívül engedélyezték, aminek alapvetően az volt az oka, hogy a városok polgárai fenntartották maguknak a jogot arra, hogy bármikor elűzhessék őket, házaikat pedig könnyedén lerombolhassák. Erre rendszerint akkor került sor, amikor a gazdasági fejlődés következtében valamely cigány mesterség (például a szögkovácsé) fölöslegessé vált, vagy még inkább akkor, amikor valamely mesterség űzőiből túlkínálat mutatkozott, és a céhek megvédték érdekeiket a „jövevényekkel” szemben. 

Romák a jelenkori Magyarországon

Az 1993-as magyar kisebbségi törvény nemzetiségi és etnikai kisebbségekről beszél. Az etnikai kisebbség kifejezés a romákra vonatkozik, ami világosan jelzi, hogy a törvényhozás szintjén sem sikerült választ találni arra a kérdésre, hogy minek tekinthetők a romák - hogy közös kultúra, közös csoporttudat, netán közös nyelv alapján határozható-e meg a kisebbség fogalma. Természetesen nem ez az egyetlen probléma a többség-kisebbség viszonylatában: ma túlzás nélkül elmondható, hogy mind a roma kisebbség, mind a nem roma többség kapcsolatait a félelem és annak következményei - előítéletek, erőszak, felszínes kommunikáció - határozza meg. Ez nem új keletű jelenség: Lázár Guy 1989-ben közölt egy alapos tanulmányt,2  amelyben megállapítja: a nem romák veszélyeztetettnek érzik magukat a cigányok jelenléte miatt.

A nem roma többség képe a roma kisebbségről

A szerző kutatásai szerint a többség jellemző módon a valóságosnál nagyobbnak látja a kisebbség számarányát. Ezt a magyarországi cigánysággal kapcsolatban is megfigyelhettük. 1987-ben a megkérdezettek 62 százaléka becsülte túl a cigányság létszámát, közülük 8 százalék pedig legalább a tízszeresére tippelte a reális számot. Ebben természetesen az is szerepet játszik, hogy valamennyi más kisebbségtől eltérően a cigányok antropológiai jegyeiknél fogva jobban kitűnnek. De az ok elsősorban az, hogy a közvélemény legnagyobb része úgy látja: a cigányokat fontosabb, sőt jóval fontosabb jellegzetességek is megkülönböztetik a társadalom többi részétől, és ezek túlnyomó többsége negatívan. Ugyanebben a kutatásban, amikor arra kérték az embereket, hogy a saját szavaikkal jellemezzék a cigányokat, a válaszadók 47 százaléka csak negatív tulajdonságokkal jellemezte őket, 42 százalék negatív és pozitív tulajdonságokkal egyaránt, 5 százalék csak pozitív tulajdonságokkal, és 4 százalék adott róluk értékmentes jellemzést. Az egykori MSZMP tagjai között meglepően magas volt az elutasítás, ami azért tűnik jelentősnek másfél évtized távlatából, mert cáfolja azt az elterjedt vélekedést, hogy a pártállam cigányokat támogató politikája - a túltámogatottság mítosza - okozta a rendszerváltás utáni problémákat.

Mai többségi sztereotípiák

A mai többségi sztereotípiák között kiemelkedő szerepet foglalnak el a romák egykori és mai túltámogatottságáról („az állandó segélyezés szoktatta le őket a munkáról”) szóló vélemények, miközben nem ismeretesek például azok a tények, hogy 1989-ben a munkaképes cigány férfi lakosság foglalkoztatottsága alig egy-két százalékkal volt kevesebb, mint a nem cigány munkavállalók esetében, és ez az egy-két százalék sem tükröz mást, mint a két népességcsoport eltérő egészségügyi statisztikáit: az életkörülmények miatt a romák életkilátásai jóval rosszabbak, mint a magyaroké. 

Lakáskérdés

Másrészt az sem került be a köztudatba sem a rendszerváltás előtt, sem pedig utána, hogy az 1961-es párthatározat utáni cigánytelep-felszámolások és egyéb, elvileg a szocializációt elősegíteni hivatott programok eszköze gyakorlatilag az erőszak volt, miközben azok a körülmények, amelyek közé a telepeken egykor a szegénység ellenére organikus közösségekben élő cigányokat telepítették, nélkülözték mindazokat a szolgáltatásokat, amelyek elősegíthették volna beilleszkedésüket. Nem igazolódott az az elv, hogy a csökkentett komfortfokozatú, fürdőszoba nélküli, rendszerint a települések szélén épített úgynevezett „C”-lakások jobbak, mint a társadalomtól távol létező telepek. A cigányok a természetes közegükből kikerülve csak a megalázottságot észlelték: azt, hogy nekik más lakás jár, mint a magyaroknak, és azt, hogy amit ott addig megvalósítottak maguknak - otthont teremteni a családjaiknak -, most mások értéktelennek tartják.

Foglalkoztatottság

Ugyanez vonatkozik a munkahelyekre: azt ugyan sikerült elérni, hogy eljárjanak dolgozni a romák, de azt nem, hogy méltóságot is kapjanak attól, hogy bekerültek a munka világába: a legrosszabb és legkevésbé fizetett munkát végezték, az esetek jelentős részben továbbképzésre való ösztönzés és mobilitási lehetőség nélkül. Mindez annak a koncepciónak, illetve inkább koncepció-hiánynak a következménye, hogy a roma társadalmat a hatalom mindig megoldandó - hol szociális, hol kulturális, hol etnikai, nemritkán bűnügyi - problémaként kezelte, ahelyett, hogy a romákkal való együttélés módozatainak kidolgozásán fáradozott volna. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az évszázadok óta üldözött és a társadalom perifériájára szorult cigányok esélyeinek kiegyenlítésére ne kellene nagyon sok pénzt és energiát áldozni - egyszerűen arról van szól, hogy nem lehet őket „felemelni”, nélkülük dönteni. Ugyanis annak nincs semmilyen eredménye, csak konfliktust és megaláztatást szül.

Lázár Guy idézett tanulmánya arra is rámutat, hogy a cigányokról kialakult pozitív sztereotípiák azonosak azzal, amelyeket a mindenkori középosztályok fogalmaznak meg az általuk alsóbb néposztálynak nevezett csoportokkal kapcsolatban: ezek zömmel a cigányromantikára, a családszeretetükre és arra vonatkoznak, hogy népi kultúrájuk gazdagítja a magyar kultúrát. A hatalom és a középosztály romantikus elképzelései az esélyegyenlőségről és a felzárkózásról ma is egyre több helyen megnyilvánulnak: elég, ha a különböző intézményekbe, kuratóriumokra, akár a parlamentbe ültetett, a romák által „dísz-cigányoknak“ nevezett emberekre gondolunk: ottlétük a hatalom lelkiismeretének megnyugtatásán kívül gyakorlatilag semmit sem old meg.

Többségi rasszista megnyilvánulások

Mindehhez adódik a társadalom többségének nagyfokú ellenszenve és a probléma ismeretének hiánya, továbbá a romák félelme és gyanakvása. A 90-es évek elejétől-közepétől megszaporodó rasszista indíttatású támadások, egyre nyíltabban felbukkanó fajgyűlölő hangok, jogsérelmek - például vendéglátóipari egységekből való kitiltás stb. - következtében a romák önszerveződési folyamatainak ma már gyakran kimondottan a jogvédelem, implicite az önvédelem a célja. Hagyományaik, kulturális örökségük védelme közben is gyakran „kriminalizálódik”, vagy legalábbis hátrányba kerülhet a roma ember: például akkor, amikor az oláh cigánylányok azért maradnak ki az iskolákból, mert szokásaik tiltják számukra a tornaórákhoz való levetkőzést, az iskola pedig ezt nem tolerálja, vagy akkor, amikor közegészségügyi előírások miatt nem temethetik el méltó módon halottaikat.

A rendszerváltás vesztesei

A romákkal nem túlságosan árnyaltan foglalkozó körökben is szokás elismerni, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztesei a cigányok voltak. Gyakorlatilag a teljes foglalkoztatottság állapotából a teljes munkanélküliség alakult ki hónapok alatt, s míg az ország jelentős részén az egyidejűleg tömegesen megjelenő munkanélküliség lassan a múlté, a cigányok jelentős többsége ma ott is munkanélküli, ahol kifejezetten jók ezek az adatok. Mi ennek az oka? Egyrészt az, hogy a rendszerváltás idején a romák rendelkeztek a legkevesebb anyagi-szellemiségi-családi tőkével, vállalkozói indíttatással, képzettséggel ahhoz, hogy átvészeljék a legnehezebb éveket. Másrészt a piac szabályainak megjelenésével a munkaadók nem mertek kockáztatni és felvenni olyan munkavállalókat, akik származásuk miatt eleve konfliktusforrásnak tűnnek a többi dolgozó, a megrendelők stb. szemében. Így elindul a spirál: a cigányok nem dolgoznak, mert nincs munkahelyük, ezért a többség naplopóknak tartja őket, és mivel annak tartja, nem ad nekik munkát. Harmadrészt - és nem utolsósorban - a munka világához éppen hogy szocializálódott romák kiestek a munka világából, és különösen a középnemzedék nem találja a visszafelé vezető utat. A fiatalabb nemzedék pedig az iskolapadban nem tud megkapaszkodni - de hogy miért, az már egy másik írás témája.
 

Jegyzetek

1 Lásd pl. Porrajmos. Roma Sajtóközpont, Budapest, 2000.
2 Magyarságtudat és nemzetiségek. Világosság, 1989. 11. sz. 857

 

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2002.09.13.