JULIA SCHIFF

Minden nyelven újból...

Bánáti származású német költő, író, műfordító. Az alábbi írását kivételesen magyarul írta.
,,Vállald a szót" (Áprily Lajos)

Az egykori Osztrák-Magyar Monarchiának vegyes lakosságú kisvárosában, Dettán születtem. Életem későbbi színtere Temesvár volt. Ebben a tartományban, a Bánságban élők érzése szerint a mai törekvések, a közös Európához való tartozás korai modellje valósult meg. Itt ugyanis a váltakozó nemzeti elsőbbségi igény időnként kiéleződő korszakaitól eltekintve békés egymásmellettiségben éltek magyarok, németek, románok, zsidók, szerbek, bolgárok. Nem az egymáshoz való odafordulás, hanem az egymás melletti, afféle egymásnak hátat fordító, egymás köreit nem zavaró viszonyulás jellemezte őket. Részben külön felekezethez tartoztak, saját elhatárolt vallásos és kulturális intézményeik voltak. A falon túlpillantani nem volt szokásos. Ellenben ez az együttélési forma óriási nyelvi gazdagságot jelentett minden itt élő számára, majdnem mindenki többnyelvűnek számított: az utcán szinte észrevétlenül felszippantott háromnyelvűség - a helyi román, magyar és német ajkú többség nyelvének használata - volt a szabvány. Ez persze általában véve a közhasználatot szolgáló köznyelvre korlátozódott, és csak kivételes esetben érte el az irodalmi többnyelvűség szintjét. Életem váltakozó fordulatai nélkül talán jómagam is az egymással való érintkezést szolgáló nyelvi szinten maradtam volna meg.

A szülői otthon és a gyermekkor

Szülői otthonomban kizárólag a magyar nyelv használatára és magyar olvasmányokra szorítkoztunk. Gyerekkoromban még igen csekély német szókincsemet fiatalkori barátoknak, utcai érintkezéseknek köszönhettem, a kötelező román nyelvvel az elemi iskolában ismerkedtem meg. 1951-ben a jugoszláviai határmenti lakosság jelentős részének sorsa lett az én családom osztályrésze is: a Sztálin által Tito ellen tervezett hadjárat jegyében kitelepítettek szüleimmel együtt az ország keleti részébe, a bárágani síkságra. Tizenegy éves voltam akkor, és egyik napról a másikra román tannyelvű iskolába kerültem. Magyar nyelvű oktatásban nem is részesültem többé; középiskolai éveimben magánszorgalomból átrágtam magam édesapám magyar irodalom tankönyvein, és természetesen - ha csak tehettem - továbbra is lelkesen olvastam a magyar irodalmat. Az akkor még nagyon csenevész román nyelvismeretemet óriási energiabefektetéssel sikerült az első tanév végére annyira tökéletesítenem, hogy megnyertem egy Román Írószövetség által hirdetett irodalmi pályázatot (csakhogy miután kitelepített voltom kiderült, a díj vigaszdíjjá töpörödött). Rendes tanulóként nem járhattam középiskolába, a líceumot magánúton végeztem, mialatt napközben szüleimnek segédkeztem a kényszermunkában. Idegen nyelvűként csekély segítséggel franciául és oroszul tanultam.

Tanítói pályafutás

Miután öt év után visszanyertük szabadságunkat, tanítónő lettem, hogy szüleim anyagi helyzetén mielőbb könnyíthessek. Így tizennyolc évesen megkezdtem tanítónői pályafutásomat, előbb Majlátfalván, egy akkor még színtiszta magyar községben, azután pedig Vojteken, ahol a magyar tannyelvű iskolának utolsó tanítónője voltam, míg be nem olvasztották a román általánosba. Akkor én is áttértem a román tannyelvű oktatásra. Idővel kiváltam a tanügyből, és a temesvári egyetemen dolgoztam titkárnőként. Ezekben az években ,,teljesíthettem" régi vágyamat: két kislányom tipegett már mellettem, magánúton elvégeztem a temesvári egyetem filológia szakát, továbbá román és francia nyelvű képesítést szereztem.

Az első műfordítások

Akkoriban kezdtem látogatni, egyelőre csak tájékozódás céljából a temesvári Ady Endre (később Franyó Zoltán) irodalmi kört, valamint a helyi román irodalmi kört. Megvilágosodott előttem, hogy a kulturális értékeket szeretném egymás számára érthetővé és elérhetővé tenni. Bukarestben szépirodalmi fordítói oklevelet szereztem és nagy buzgalommal elkezdtem a műfordítást: magyarból és németből románra, románból magyarra. A románt - tulajdonképpeni műveltségem nyelvét - csak a fordítás célnyelveként használtam, első saját verseimet kizárólag magyarul írtam. Nem tudnám megmondani, miért volt ez így. A nyelvi illetve regiszterváltás afféle ,,kezdeti gyújtás", tudatalatti, spontán döntés alapján történt. Ennek így kellett lennie és nem másként. A helyi Orizont című irodalmi lap jóindulattal volt törekvésem iránt, a Szabad Szó is leközölte egy-két fordításomat. Több kortárs magyarországi (Déry Tibor, Szakonyi Károly, Sánta Ferenc stb.) és romániai magyar írót (Gozsdu Elek, Mandics György, Visky András, Licker M. Zsuzsanna, Bárányi Ildikó stb.) mutathattam be a román közönségnek, és elégtétellel töltött el, mennyire felfigyeltek a román irodalmi körben Bodor Pál regényszemelvényére. Revideálnunk kell eddigi véleményünket a hazai magyar irodalomról, hangoztatták, hisz itt európai színvonalú íróval állunk szemben... Quod demonstrandum erat, mondtam magamban és szárnyaim nőttek - mindaddig, míg be nem láttam, hogy a fordítás egyirányú közlekedési útvonalnak bizonyul Romániában: könyv formájában csak a román többség nyelvét célzó fordításnak van esélye. Sok mindent át kellett gondolnom azidőtájt - pontosabban a nemzeti egység mítoszában tetszelgő Romániára korlátozott szellemi életről való elképzeléseimet. Ceauescu egyre szélsőségesebb diktatúrájában nem érvényesülhetett a szabad alkotás elve. A cenzúra minden írásba belenyúlt, és ami a legrosszabb volt, az írónak öncenzúrát kellett gyakorolnia ahhoz, hogy művei megjelenhessenek. Akkoriban vonták meg a magyar és német múltat felderítő kulturtörténész édesapámtól, dr. Büchl Antaltól a kutatói igazolványt.

 Kitelepülése Németországba

A döntés apránként megérlelődött bennünk. Azokban az években lehetetlennek látszott a Magyarországra való áttelepülés gondolata. Így német származásunkra hivatkozva előbb szüleim, majd saját családom is kérvényezte a kitelepülést Németországba. A kényszerű várakozás évei alatt két műszakban dolgoztam egy gyár kazánházában (egyéb munkát nem végezhettem már), és a paradox módon magyar Mandics György tollából a román Ion Barbu költőről szóló vaskos irodalomkritikai kötet magyarról románra való fordítása adott életemnek értelmet.(1)

Német nyelvű műfordítások

Csak íróasztalom fiókjának szántam első német-magyar 
fordításaimat - mindaddig csak néhány német-román fordítással próbálkoztam. Ma sem tudom, miért nem románra fordítottam Irene Mokka verseit, talán tudat alatt azért is, mert a románt mint célnyelvet akkor már ,,feladtam". Ezt a jelentős temesvári költőnőt választottam próbálkozásul, akinek versei a '60-as évek közepétől megújhodó bánsági német költészet korai mérföldkövét jelentik. Irene Mokka verseiben a ,,kizökkent idő elől" csendes visszavonulásban önmagába menekült, és verseiben a csönd művészetének tudójaként az emberi lét minden kozmikus dimenzióját megszólaltatta. Magamévá tettem sorstársam, a ,,vesztesek, elveszettek és elveszejtettek" költészetének minden versét, kitapintottam ,,gazdagságát, melegségét / színezetét / míg át nem ölelt / míg hozzá nem simultam / míg fel nem oldódtam benne". A hozzáhasonulás lehetőségének azonnali intuitív megérzése vált később is irányadóvá fordításaim tárgyainak kiválasztásában. Ha nem éreztem volna rokonlelkeknek Zalán Tibort vagy Kalász Mártont, ha nem azonosítottam volna magam mondanivalójukkal, talán sose került volna sor versesköteteik németre való fordítására és kiadására. Ugyanígy nem jelenhettek volna meg ciklusonként kortárs versfordításaim Csoóri Sándortól Pilinszkyig, Parancstól Vasadiig, Gergely Ágnestől Tóth Erzsébetig. Irene Mokka nyelvi redukción és ,,az egyetlen lélegzetre szabott költői megvilágosodáson" alapuló rövid verseinek nyelvi átültetésén zavartalanul töprenghettem munkahelyemen, a villamoson, házimunkák végzése közben, a magam körül mind szűkebbre vont világ bármelyik sarkában. Ezek a fordítások 1996-ban a Kriterion Kiadó kétnyelvű kiadásában jelenhettek meg a Keine Blüte Kein Weg (Se virág se út) című kötetben. Irene Mokka elviselhetőbbé tette számomra a hároméves várakozás idejét: megtanultam tőle a természetre való figyelést és annak gyógyító hatását, az értékek átcsoportosítását, a szerénységben rejlő gazdagságot.

A kitelepülés gondolata páni, afféle egzisztenciális félelemmel töltött el. Nem a másfajta, esetleg fizikai munka vállalásától tartottam új hazámban. A német nyelv állt életkörülményeim miatt mindaddig a legtávolabb tőlem. Tudtam, éreztem, hogy feladom a talajt, anyanyelvem és kultúrnyelvem biztos fedezékét, feladom belső igazolásomat, azaz önmagamat. Soha olyan üresnek, kifosztottnak nem éreztem magam, mint azokban a fájdalmasan búcsúzó, vereségemet beismerő években. ,,A minden közelnél megbízhatóbb távolba / mit viszek magammal?" - kérdeztem szorongva egyik első német versemben. A válasz benne foglaltatott a válaszolatlanul maradt kérdésben: semmit.

Írói többnyelvűség

Ha életrajzi adataim alapján próbálom magam betájolni az irodalmi többnyelvűség tipológiájába, úgy nyilván azok közé tartozom, akik többnyelvűségüket a megváltozott nyelvi környezetnek köszönhetik (munkavállalás miatti migráció, politikai menekülés illetve deportáció, vándorlás - ezekhez sorolható a román Panait Istrati vagy a magyar Koestler Artúr, de Kristóf Ágota, Milan Kundera, Vladimir Nabokov, Csingiz Ajtmatov is, akik időrendi sorrendben két egymásra következő nyelven írtak. Hasonlóképpen párhuzamosan két vagy - ritkábban - több publikációs nyelven közölt Samuel Beckett, Jorge Semprun, Iwan és Claire Goll). A magyar irodalom jeles kortárs tolmácsolója, Zsuzsanna Gahse, akárcsak jómagam, új hazájában tanulta meg a német nyelvet. Az én esetemben a nyelvi váltás, a német nyelv - mint annak idején a román nyelv - irodalmi szinten való elsajátítása óriási erőfeszítésembe került. Ám Németországban kishitűségem, reménytelenségem rövidesen elmúlt, és újabb készséggel vetettem magam újabb feladatba. Német nyelvkurzusokat végeztem, olvasmányaimat évekre csak a német nyelvterületre korlátoztam. Tudtam, hogy csak a teljes rárögzítés vezethet eredményhez. A kitelepülés traumája rövidesen az első német versekben csapódott le. Szebbek, mélyebbek, átszenvedettebbek és nyelvileg újítóbbak voltak, mint addigi magyar verseim. A német nyelvet újszerűen csillogtatták meg. Irodalmi díjat kaptam értük, rövidesen folyóiratok közölték, rádióadások sugározták őket. Máig sincs önálló verseskötetem. Valahogy nem törekedtem rá. Azután sikerült a müncheni egyetem romanisztikai szakán tanszéki titkárnőként elhelyezkednem, ahol fordítások révén részben addigi nyelvismereteimet alkalmazhattam, részben újabb újlatin nyelveket tanulhattam. Az elmúlt húsz évben keményen dolgoztam. Évekig szükségem volt még lektorra. Ezt a szerepkört német anyanyelvű, szintén író férjem, Robert Schiff látta el. Fordításaim célnyelve most már a német lett, románból és magyarból egyaránt fordítok. Emellett magam is közvetlenül németül írok immár két évtizede: több elbeszélésem és tavaly első regényem jelent meg német kiadásban. Esszéimet, tudományos tárgyú írásaimat is csak németül írom (jelen sorokat kivételesen magyarul).

Nyelvi váltás szépíróként

Valamikor felfedeztem, hogy le tudom fordítani németre saját magyar verseimet is, anélkül, hogy mondanivalójukból, kifejezési sajátosságukból veszítenének. Lenyűgözött, hogy más nyelven új életre kelthetem őket. Egy nem diakronikus, hanem szinkronikus újjászületés volt ez. Rájöttem, hogy nehézség nélkül egyik nyelvből a másikba tudok siklani, és idegen szövegeket új identitással ruházhatok fel. Sőt: én magam is új, kettős, illetve háromszoros identitást nyerek, ha alkotó árulásomban az alkotó mozzanat dominál. Mindenesetre az tény, hogy a szabad, korlátok nélküli írói-fordítói tevékenység lehetőségének köszönhetem háromnyelvűségem alkotó felvirágzását. Ezért hálával tartozom a sorsnak.

Többnyelvűség és Európa jövője

Akárcsak a műfordítás esetében, a többnyelvűség is több, nem pedig kevesebb életet jelent, és ez nemcsak az egyénre, hanem a társadalomra, az egész népre vonatkozik. Az olyan kulturális többnyelvűség, mint a közép-kelet-európai, egy multikulturális, illetve európai identitásra vall. A többnyelvűségnek nem kell elnémulással vagy az azonosság elvesztésével párosulnia. Ellenkezőleg, úgy esztétikai, mint politikai vonatkozásban az élet megkettőzését, vagy megháromszorozódását jelentheti. Senkinek sem kell feladnia önmagát, se egyénként, se nemzetként. Mint a fordításban, a mellettünk élő rokon másszerűsége is elgondolkoztat önmagunk fölött, és dialógusra ösztönöz. Ennek előfeltétele az, hogy előítéleteinket leépítsük és kifejlesszük önmagunkban a másikra való odafigyelést. Nem egymásnak hátat fordítva kell élnünk, hanem egymással. A román anyanyelvűnek éppen úgy tudnia kellene Petőfiről, mint ahogy a Romániában élő kisebbségi magyar ismeri Eminescut. Joggal várható el, hogy a román éppen úgy megszólaljon magyarul, mint ahogy a magyar is meg tudja magát értetni románul. A többnyelvű kompetencia előfeltétele a közös Európának. Már a nem helyhez kötött, korlátlan munkavállalási lehetőség is szükségessé teszi ezt a fajta rugalmasságot. Közös törekvésünk legyen, hogy egymás nemzeti nagyjait, történelmét, hagyományait megismerjük és tiszteljük. Nincsenek elsőrangú illetve fejlettebb, nagyobb múltú vagy nagyobb kommunikációs hatótávolságú nyelvek. A nagy nemzeteknek éppúgy el kell fogadniuk a kisebbeket, illetve a nemzeti kisebbségeket, mint ahogy azok szükségszerűen már régen leépítették magukban viszonylagos nyelvi, irodalmi és kulturális idegenségüket. A német népnek a szorbokat és dánokat, a spanyolnak a baszkokat, a szlováknak a magyarokat kell egyenlő félként kezelniük. Ebben a perspektívában talán a műfordítók szerepe is megváltozik, mivel egymás megismerésének szükségessége hatványozódni fog. De addig még sokhelyütt - és talán éppen a közös Európába annyira igyekvő közép-kelet-európai nyelvterületeken - az emberek gondolkozásmódjában nagy átalakulásra lesz szükség.
 

Jegyzetek

[1] Megjelent a szerző kiállásának köszönhetően kitelepülésünk után, 1984-ben lánynevem alatt a bukaresti Eminescu Kiadó gondozásában, sajnos az irányelveknek megfelelő kihagyásokkal.

 

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2002.02.27.