JOSEPH RATZINGER

Meddig terjed az egyetértés a megigazulás tanában?

Bíboros, 1927-ben Marktl am Innben született. Münchenben, Freisingben, Bonnban, Münsterben, Tübingenben és Regensburgban tanított dogmatikát. 1977-ben felszentelték München és Freising érsekének és kinevezték bíborosnak. 1981 óta a Hittani Kongregáció prefektusa. Ez az írás a Communio 2000 szeptember-októberi számában megjelent tanulmány részlete.

A megigazulás tanának alapkérdéseiben megszületett katolikus-lutheránus megállapodás aláírását sokféle polémia, vita, vádaskodás, aláírásgyűjtő akció előzte meg, amelyben világosan megmutatkozott, milyen nehéz összetalálkozni ilyen, évszázadokig tartó szembenállás után. Amikor 1999. október 31-én mindkét fél aláírta a dokumentumot, mindenkit eltöltött az öröm, mennyire valóságos az egység akarása! És most azt is éreztük, nem megalapozatlan ez a vágy. Ha a folyamat tartalmát nem értettük is pontosan, mégis egész egyszerűen fellélegeztünk: az egység növekszik, a szakadás terhe pedig csökken. Maga az esemény bátorítón hatott; az, hogy valójában mit is jelent, természetesen magyarázatra szorul.

Napjaink tudatából hiányzik a megigazulás témája

Az Augsburgi Közös Nyilatkozat problémája valójában abban rejlik, hogy alig néhányan tudják, miről is van szó. Az egyetlen, ami a szélesebb nyilvánosságot érdekli, az úrvacsora/szentáldozás közösségének kérdése. Itt konkrétan tetten érhető a szakadás, és itt tudatosul bennünk, hogy ez utóbbi megszüntethető lenne, ha lenne olyan úrvacsora, amely egyet jelent az egyház közösségével. Ha nem jutottunk el idáig, akkor tulajdonképpen mi történt Augsburgban, kérdezik sokan. Ebből eredően mostanában egyre határozottabban azt mondják nekünk, hogy az augsburgi aláírás óta már semmiféle ok sincs arra, hogy ne vehessük kölcsönösen magunkhoz az úrvacsorát (katolikusoknál az Eucharisztiát). A szakadást előidéző, központi kérdésben megszületett megállapodás szerintük tárgytalanná tett minden mást, ami elválaszt.

Várva várjuk, hogy megszülessen a közösség az egyház életének e központi istentiszteletében. Ez önmagában véve szép és jó - egyszerűen az egység vágyának kifejeződése. Ám ha a hittudat egészét csupán a szentáldozásra szűkítjük le, akkor természetesen van okunk az aggodalomra. Akkor attól kell tartanunk, hogy az Eucharisztiát magát sem igazi belső jelentőségében látjuk, hanem leegyszerűsítjük egyfajta egyházközségi társasági eseménnyé. A nagy kérdések, amelyeket Luther bolygatott meg, és amelyek őt radikálisan a "bálványimádó" katolikus szentmise ellen fordították, másrészt viszont nem kevésbé radikálisan szembeállították Kálvin és Zwingli nézeteivel: ezek elkerülték a szentáldozás közösségét kereső átlag hívő tudatát. Nem Krisztus valóságos jelenléte, nem a lényegi átváltozás kérdése, nem az áldozat és lakoma kérdése, nem az eucharisztikus imádat kérdése, nem a papság és eucharisztia kérdése számít, hanem az összetartozás rituális bemutatása. A szentáldozás közössége egészen egyszerűen azt látszik kifejezni, hogy mi mindannyian végül is ugyanazt akarjuk, és hogy Jézuson át egymással összetartozónak érezzük magunkat, hiszen, benne az élő Isten megtapasztalásának valamennyiünket egyesítő alakját tiszteljük. Ki értheti, hogy a jelek ellene mondanak ennek az összetartásnak? De ha továbbra is leszűkítjük az eucharisztia (úrvacsora) felfogását erre az értelmezésre, mi marad meg akkor keresztényi mivoltunkból? A felekezetek így elgondolt közös áldozása, interkommuniója nem visz sehová. Sokkal többről van szó.

A Közös Nyilatkozat fogadtatása

Ezzel megint a megigazulásról szóló megállapodáshoz jutottunk el. Mit jelent valójában? Ha már Urunk teste és vére szentségének felfogása ennyire leszűkült, akkor a megigazulás jelentősége még sokkal jobban elhalványodott a keresztények tudatában - akár katolikusok, akár evangélikusok. Aki utánajár annak, hogyan ismertette a média az augsburgi eseményt, jól érzékelheti, milyen tanácstalanok a kortársak e fogalom hallatán. Gyakran lehet találkozni semmitmondó üres formulákkal. Mit jelent a ma emberének tényleges kérdéseivel szemben, ha közöljük vele: mostantól fogva közösen érvényes ránk, hogy egyedül a hit által üdvözülünk? Melyik hit által? És tulajdonképpen kinek van hite? És milyen megváltást ígérnek itt most nekünk? Semmi esetre sem olyasmit, ami valami kézzelfoghatót kínálna, vagy ami megérintené a szívünket. Nagyon gyakran kellemesen hangzó badarságot kínálnak, mint például az egyik újságcikk címe, amely szerint mostantól fogva minden egyháznak egyetlen kegyelmes Istene van. Isten döntéseit az egyház határozatai szabják meg? És mit jelent az, hogy kegyelem? Jóval magasabb színvonalon mozog Heike Schmoll, aki igen elismerésre méltón megpróbálta saját maga megtenni azt, amit a Nyilatkozat az ökumené jövőbeni feladatának nevez: az egykor megfogalmazottakat lefordítani a ma nyelvére, és így azt számunkra újra érthetővé tenni. Egyre újabb és újabb változatokban magyarázza nekünk, mit jelent véleménye szerint a megigazulás: a személy fontosabb, mint tettei és művei; lehet és kell vállalnunk feladatokat; vihetjük valamire, de magunkat személlyé tenni nem tudjuk, azt csak előzetes ajándékként kaphatjuk meg.

A megigazulás tana egy mai értelmezésben

A megigazulásról szóló örömhír valamennyi olyan törekvés ellen irányul, amely "az ember méltóságát maga akarja megteremteni és vagy akár azt másoktól elvitatja". Véleménye szerint ez Luther nagy felismerése. Ezt a személyről tett alapkijelentését Luther tudatosan nem korlátozta a kereszténységre, hanem azt tanította, hogy minden embert a megigazulás ajándéka határoz meg. Gyengeségében és korlátozottságában minden ember igazi személy, és ezért megvan az elidegeníthetetlen méltósága. [1]

Amit Heike Schmoll a személyről és a személy méltóságáról mond, az mélységesen igaz; ezt hangsúlyozni rendkívül időszerű napjainkban. Csak éppen a megigazulás tanához nincsen semmi köze, hanem ez az embernek a teremtéshitben jelenlevő metafizikája, méltóságának a létéből fakadó megindoklása. Ez pedig független a hittől és a hitetlenségtől, a vallásfelekezettől és az életállapottól, mert egyszerűen a Teremtőtől származik, és az embert fölébe helyezi minden tettének és teljesítményének. Az ember közös méltóságának elismerésében nem lehet semmiféle különbség a felekezetek között, és benne a nem keresztényekkel is messzemenő egyetértésre lehet jutni. II. János Pál pápa Az élet evangéliumáról, Az igazság ragyogásáról, A hitről és értelemről szóló enciklikáiban újra és újra nyomatékosan kiemelte a keresztény hitnek ezt a teremtésből fakadó megalapozását, amely összekapcsol minket a "helyes értelem" tágas terével.

Még egyszer, amit itt Schmoll asszony mond nekünk, igaz és helyes. Mégis kudarcot vall az a kísérlete, hogy a megigazulást így belátott igazságként újra becsempéssze az emberek tudatába, mert egyáltalán nem ez a megigazulás tanának tartalma. Nem megigazulástan az, amiben a bűn és az ítélet, az ítélet és a kegyelem, Krisztus keresztje és a hit nem fordul elő.

Ha ilyen elkötelezett és teológiailag képzett protestáns, mint Heike Schmoll a megigazulás tanának értelmezésében ennyire melléfog (nevezetesen valami egészen másról beszél), akkor ez számomra rendkívül erősen bizonyítja, hogy a megigazulás tana a valóságban mennyire nincs jelen a mai kor tudatában. Eddig senkinek sem sikerült igazán időszerűsíteni a megigazulás tanát; ez arról tanúskodik, hogy a történelmi viták elavultak. Aktuális kifejezéssel élve azt mondhatnánk: paradigmaváltozás történt; a valóság koordinátarendszerében elfoglalt helyünk egészen más látószögbe helyezett minket. Innen kitekintve újra kell rendeznünk felismeréseinket és tapasztalatainkat. Az ökumené éppen ezt a lehetőséget adja meg nekünk. Az, hogy ma feloldhatjuk a bennünket akkor szakadékként elválasztó ellentéteinket, nem abból ered, hogy bölcsebbek vagy jámborabbak lennénk (vagy jobban tudnánk olvasni a Bibliát, jobban értenénk a hermeneutikához stb.), hanem egész egyszerűen abból, hogy valóságban elfoglalt helyünk más szemszögből láttatja velünk ennek egészét. A klasszikus vitákat már csak a tudósok értik, akik természetesen annál jobban ragaszkodnak a mások számára idegen, önmaguknak kisajátított világukhoz.

Luther vallási tapasztalata

Luther drámai élménye, amely évszázadában földcsuszamlást váltott ki, az a fenyegető megrendülése volt, hogy bűneivel kiváltotta Isten haragját. Az egyház minden üdvösségszerző eszköze, amely az embert ettől megóvhatná és a fenyegetettségtől megszabadíthatná, tapasztalata szerint olyan feltételekhez kapcsolódik, amelyeket teljesíthetetlennek látott. Ezek nem csillapították a félelmet, hanem még inkább elmélyítették a fenyegetettséget, sőt, az ítélet tűzének lángját táplálták.

A megváltó felismerés Szent Pál Rómaiakhoz írt levelének olvasása közben érte: Isten mindezt nem így akarja. Nem neked magadnak kell megigazulttá tenned magad. Ne akarj mindenféle igyekezettel olyanná lenni, amilyen nem is lehetsz. Ez az egész kínzó, egyházi "fecsegés" csak "törvény", Isten azonban egész egyszerűen egyedül a hit által üdvözít téged. Ez az "egyedül" volt az, ami az üdvösség bizonyosságát és ezzel a békét megadta neki.

"Egyedül a hitből"

Isten haragjának megtapasztalásával szemben az "egyedül a hit" által Luther számára a felszabadulást hozta meg. Azért, hogy el tudja viselni a bűn tudatának terhét, szüksége volt annak bizonyosságára, hogy mindezek ellenére Isten elfogadja, megmenti és hogy ez a befogadottsága megingathatatlan. Szüksége volt az "üdvösség bizonyosságára". Ez a bizonyosság jelentette számára a megváltás valós tapasztalását. Ezt kereste és találta meg úgy, hogy újra és újra megbizonyosodott az "egyedül a hitből" tételében. Empirikus énjének nyomasztó tapasztalatával folyvást szembeállította az "egyedül a hitből" egyensúlyát. Így ebben találta meg a kereszténység egész lényegét, ahonnan kiindulva mindent újra gondolt és újra rendezett. A hit jelenthette már nem csupán azt a bizonyosságot, hogy Isten az egész világnak üdvösséget ad; hitbeli bizonyosság lényege, hogy engem megmentett. Akkoriban sokan példaszerűnek és a maguk számára megnyugtatónak érezték Luthernek ezt a felismerését, főként, mert a katolikus oldalon a kegyelem nagyságát valóban gyakran teljesen elfedték a külsőséges gyakorlatok és elvárások, és ezért sokan már fel sem ismerték. Ennyiben Luther teológiájának lényege egész személyes tapasztalatból formálódott; ebben rejlik jelentősége és ebből adódnak korlátai. Mert ez a tapasztalat, ez a belső küzdelem kétségkívül az emberi istentapasztalás lényegéből fakad, és ezért a kereső embert mindig újra megérinti. Másrészt viszont mégis csak olyan partikuláris, egészen meghatározott és személyes körülményekhez kapcsolódó tapasztalat, amely nem tarthat igényt arra, hogy általánosan érvényesnek fogadjuk el. [2] Istenhez, felebarátainkhoz és saját magunkhoz fűződő viszonyunk nyomasztó volta ma túlnyomórészt alapvetően más formákat öltött.

A mára megváltozott felfogás

Ezt a tökéletesen megváltozott környezetet egy aktuális példán mutatom be. A Stimmen der Zeit 1999. szeptemberi számában Albert Keller jezsuita Isten megsértése címmel írt cikket, amelyben megvilágítja nekünk, hogy Isten megsértéséről egyáltalán nem beszélhetünk. Felvilágosult felismeréseit a Katolikus egyház katekizmusa sötétre festett hátterében adja elő, amelyre még az ilyen elavult nézetek nyomják rá bélyegüket, és így megnehezítik a keresztény emberek életét. Hiszen Isten megváltoztathatatlan, mutat rá Keller, semmiképpen nem lehet kívülről befolyásolni. "Következésképpen sem lehet tehát sem megsértve, vagy akár becsületében megbántva sem". Keller emberi példán is megmagyarázza ezt nekünk: "Ha egy gyerek vagy kissé ütődött embertársunk szidalmaz valakit, és a szidalmazott sértve érzi magát, akkor korlátozott az ítélőképessége. Isten azonban mérhetetlenül fölöttünk áll. "Nagyzási hóbortról árulkodik" azt feltételezni, hogy megsérthettük. Majd így folytatja: aki így gondolkodik, az Istent a saját képéhez igazította. "Kiskaliberű embernek kiskaliberű lesz az istenképe is." Isten nem adott parancsokat sem, hanem az istenképiséggel útravalónkul adta az élet értelmét és célját. Ezért szívünk mélyén mindannyian ugyanazt akarjuk: szeretni Istent és az embereket. "Nem kell semmi mást tennünk, mint azt, amit legbensőnkből tenni akarunk." Isten haragjának ebben a világképben nincs helye - fölöttébb méltatlan, sőt képtelenség is egy olyan Istenre nézve, aki megváltoztathatatlan és "kívülről" nem befolyásolható. [3] Ha jobban odafigyelünk, rá kell eszmélnünk, hogy deista istenképpel van dolgunk: túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy Isten egyáltalán érdeklődjön irántunk. Csak saját akaratukat kell számba vennünk, és már minden rendben van. Ha így áll a dolog, akkor egyáltalán nincs közvetlen személyes istenkapcsolat. Ha nincs harag, nincs szükség kegyelemre sem. Ez az Isten olyasmi, mint egy szabályozó eszme, de nem bíró és nem is megmentő.

Ha egy tudós jezsuita teológus ilyesmit mond, föl kell rá figyelnünk. Mert ez azt mutatja, hogy az a felfogás Istenről és emberről a felvilágosodás kora óta egyre szélesebb körben elterjedt, most behatolt az egyház köreibe is. Ami korábban a hit racionalista maradványának látszott, azt most a hit igazi és helyes magyarázatának állítják be. Ezzel szemben nemcsak a katolikus egyház katekizmusát, hanem Luther istentapasztalását is középkori tévedésnek kell tekintenünk, ami Luthernek a maga korában nyilván megengedhető volt, de hozzánk már nem illik.

A bűn tapasztalatának hiánya korunkban

A mi problémánk már nem bűneink terhének megtapasztalása, hanem a bűn tapasztalásának hiánya. Ennek alapja viszont Isten távolléte és irántunk való közömbössége. Mivel az istenkép alapjaiban megváltozott, elveszítette tartalmát, a bűn olyan idegen szóvá lett, amilyet inkább nem használunk. [4] A kérdésünk ennél fogva nem az: hogyan találok megbocsátásra, hogyan találok irgalmas Istenre, hanem: hogyan boldogulok magammal és a világgal? Mert Isten már nem cselekvő, velem személy szerint kapcsolatban álló Isten, hanem szabályozó eszme; a bűn kérdésével így a kegyelem kérdése is tárgytalan lett. Emiatt a teológiában egyre jobban terjed az a vélemény, hogy értelmetlen Krisztus haláláról beszélni, olyan elégtételről, amit értünk tett és amit nekünk engesztelő megigazulásul beszámítanak. Halála már csak a szeretet utolsó tette, nem több és nem kevesebb. A pro nobis ("érettünk") elveszítette értelmét, mert egyébként sincs szükségünk vezeklésre, mert Isten becsülete sohasem sérült, mivel az ember egyáltalán nem sértheti meg. Kérdésünk tehát - még egyszer - már nem így hangzik: hogyan lesz nekem irgalmas Istenem, hanem: mi köze van az életemnek Istenhez? És azután természetesen felmerül az a kérdés is: hogyan lehet legyőzni a bűnt, hogyan szabadulhatok meg bűneim terhétől? Miként juthatok el odáig, hogy magamat és a másikat, a világot és magát Isten elfogadjam? Azt az Isten, aki tűrte, hogy megtörténjen Auschwitz, és aki minden jel szerint magamra hagy szenvedéseimben? Egyáltalán képes engem üdvözíteni? Akar üdvözíteni?

Az istenkép torzulása

Mert Istent egyfajta deista burokba száműzték, mert Krisztusból a szeretetreméltó, de mégiscsak kudarcot vallott Jézus lett, aki legfeljebb irányt mutat, de nem többet, ezért a megváltás új útjait keresik, mégpedig a kizárólag empirikus értelemben vett megváltást, úgy ahogyan a pszichoterapeuták nap mint nap találkoznak vele: korlátainkat legyőzni, magunkat, és a másikat elfogadni, életünket elviselni. Ez az a mód, ahogyan ma felmerül az emberben a megváltás problematikája, amiről a megigazulás tana szól.

Még jámbor, hívők számára is mitikus képek gyűjteményének látszik a tanítás az áteredő bűnről, Krisztus megváltó tettéről a kereszten, ennek a megváltásnak elsajátításáról a hit által és az egyház közösségében. Belőlük legfeljebb olyan recept szűrhető ki, hogyan bánjunk helyesebben önmagunkkal (Drewermann). Amiről Keller atya beszél nekünk, az hibátlan teremtett világban játszódik le; a a megváltás egészen konkrét, mindennapi problematikáját nem érinti. Pedig az emberek életében jelen van, és mivel nem találnak érthető keresztény válaszra, másutt keresik: elsősorban a tudománynál (pszichoterápia és pszichiátria), olyan idegen vallások tapasztalataiban, amelyek végül is úgy kínálkoznak fel, mint önmagunk terhétől való szabadulás útjai, illetve mint az eggyéválás útjai önmagunkkal és a világmindenséggel.

A mai ember kérdései

A ma embere már nem örök üdvösségének bizonyosságát kutatja: vagy egyáltalán nem gondol a túlvilágra - amire nemrég Schnädelbach figyelmeztetett minket [5] -, vagy feltételezi, hogy Isten végül is senkit sem ítélhet kárhozatra, és hogy amúgy is mindenkinek jól megy majd a dolga, ha van túlvilág. Az aggódás másvilági üdvösségünkért messzemenően eltűnt, még a hívő keresztények tudatából is. Egyre sürgetőbb viszont a válasz arra a kérdésre, van-e egyáltalán valami célja életemnek? Az ember semminek kitett léte miatti frusztráció, a létezés üressége miatt érzett megrendülés egyre inkább képtelenné tesz arra, hogy éljünk és szeressünk, és arra kényszerít, hogy egyre vadabbul kábítsuk magunkat. Nem Isten haragja rendít meg, hanem a távolléte. Természetes hát, hogy az üdvösségnek és üdvözítésnek egészen új bizonyossága szükséges: erre kell válaszolnunk.

Ebben a helyzetben nem teljesíti kötelességét a keresztény teológia, ha egyre körmönfontabb megkülönböztetéseivel belekapaszkodik a 16. század vitás fogalmaiba. Tudatosan meg kell őriznie a lényegét adó bibliai alapját és egyházi örökségét, és ragaszkodnia kell a megváltásban adott esélyhez, de közérthetővé kell tennie ezt a lehetőséget a megváltás mai elképzeléseivel szemben. Ha megtesszük ezt, hamarosan meglátjuk, hogy a 16. század viszályai ebben már nem választanak el bennünket.

Újra meg kell tanulnunk megérteni Istent, azt, aki örök és mégis éppen így mindenestül kapcsolat. Istent, aki ismer minket, és aki belénk ültette a végtelen iránti vágyat. Istent, aki maga olyan kicsi (olyan balga) akart lenni, hogy komolyan vegye az embert; tudjon és akarjon érte megbántódni, bánkódni és szenvedni. Újra meg kell ismernünk Krisztust, aki megszemélyesíti Isten velünk-szenvedését. És újra megtapasztaljuk majd, hogy az Éntől való szabadulásunk vagy az elfogadásához kapott útmutatások nagy segítséget jelenthetnek ugyan, de az ember elsősorban arra termett, hogy segítséget kap, hogy szeretetben részesül, s hogy kívülről tud eljutni önmagához és magán túlra. Így kell újra megértenünk a bűnt, az ítéletet és kegyelmet. Az a dolgunk, hogy megőrizzük, megtisztogassuk és újra felragyogtassuk az elveszett szavakat. Nyilvánvalóan nem nyelvi problémáról van szó, hanem olyan új tapasztalatról és olyan új gondolkodásról, amely azután maga megteremti a saját nyelvezetét.

Mindent egybevetve a megigazulás tanáról született megállapodás feladatot és kezdetet jelent: újra meg kell magyaráznunk, mit jelent a megváltás, kicsoda Isten, ki Krisztus, és kik vagyunk mi magunk. Nem kevesebb forog kockán. Minél becsületesebben és egyúttal alázatosabban és szenvedélyesebben közelítjük meg ezeket a kérdéseket, annál inkább megmutatkozik majd, hogy a hitért megküzdve, utat találunk egymáshoz.

Szabó Katalin fordítása

Jegyzetek


[1] Mint ismeretes, Schmoll a megigazulás témájáról többször nyilatkozott az FAZ-ban (Frankfurter Allgemeine Zeitung). Az idézetek a Fauler Frieden in Augsburg című cikkéből származnak: FAZ Nr. 253/43 D, 30, 10, September, 1.
[2] Luther életrajzi összefüggéseinek jobb megértéséhez nyújt segítséget B. Lohes: Martin Luther. Eine Einführung in sein Leben und Werk München, 1981; P. Hacker: Das Ich im Glauben bei Martin Luther. Graz, 1966.
[3] A. Keller: Beleidigung Gottes, in: StdZ, 217. Bd., 1999, 577f.
[4] A bűnről, mint nem használatos szóról J. Pieper: Über den Begriff der Sünde. München, 1997.
[5] Schnädelbach, Philosophie in der modernen Kultur. Vorträge und Abhandlungen 3 (Suhrkamp 2000). Abba a vitába, amit Schnädelbach cikkével: Der Fluch des Christentums, in: Die Zeit, Nr. 20 (11. 5. 2000), S. 41f. váltott ki, most nem kívánok belemenni. Vö. a vita méltatását: M. Schuck: Christenschelte in aufklärerischen Gewand, in: Materialdienst des Konfessionskundlichen, Instituts Bensheim, Nr. 4, 2000, S. 66-70.

vigilia@katolikus.hu

Módosítva: 2001.02.15.