GÁRDONYI MÁTÉ

A Konstanzi és a Bázeli zsinat

Született 1970-ben. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán és Rómában a Pápai Gergely Egyetem egyháztörténelem fakultásán végzett. A PPKE-n doktorált. Jelenleg Balatonkiliti plébánosa.

A 15. század első felének egyházi értelmiségét két alapvető probléma foglalkoztatta: a pápai hatalom és az egyetemes zsinat döntéseinek viszonya, illetve az egyház reformjának ügye. A korszak két egyetemes zsinatán ezek a témák álltak a középpontban, ám elmondható, hogy egyikre sem sikerült ekkor megnyugtató választ találni. A Konstanzi zsinatot (1414) elsősorban a latin egyház egységének helyreállítása vezérelte. A Bázeli zsinat első szakasza (1431-37), bár hozott reformhatározatokat, a pápa és a zsinat közötti viszály jegyében telt. A két fél közötti szakítás után a zsinati párt ellenpápát választott, és Bázelben, később Lausanne-ban maradt (1438-49), míg a pápához hű tábor Ferrarában, Firenzében, végül Rómában ülésezett (1438-45).

A konciliarizmus

Az utólag konciliarizmusnak (zsinatelvűség) nevezett 14-15. századi kánonjogi és egyháztani teória az egyház alapvetően demokratikus jellegét hangsúlyozva (az egyház a hívek gyülekezete congregatio fidelium), a pápai joghatóságot az egyetemes zsinat hatalmából eredeztette, ezért a pápaságot a zsinat fősége alá helyezte. [1] Bár az elmélet középkori kánonjogi gyökerekre hivatkozott (mindenekelőtt a Decretum Gratianira 1139-40), kialakulása mindazonáltal a VIII. Bonifác (1294-1303) és a Colonna bíborosok, illetve Szép Fülöp francia király között kirobbant konfliktusnak köszönhető. A pápai döntések ellen ugyanis 1297-ben a kardinálisok, 1303-ban pedig az uralkodó az egyetemes zsinathoz fellebbezett. Ugyanez történt XXII. János (1316-34) idején a spirituális ferencesek és Bajor Lajos esetében (1323).

Éppen ez utóbbi viszály eredménye a konciliarizmus radikális megfogalmazása Padovai Marsilius 1324-ben keletkezett Defensor Pacis című munkájában (II. 18-22). A szerző szerint hitbeli és egyházfegyelmi kérdésekben kizárólag az Egyetemes, az egyház egészét reprezentáló zsinat illetékes. A pápa, akinek hatalma csak annyiban származik Krisztustól, amennyiben az összes papé és püspöké, pusztán "a zsinat elnöke". A zsinat az egyházszervezet szükséges része, addig a pápai funkció viszont csupán hasznos elem a hitegység szolgálatában. A zsinat összehívásának joga Marsilius szerint a világi hatóságot illeti. Művében egy hatalom nélküli, szegény és demokratikus, pusztán lelki területre szorítkozó egyház képe rajzolódik ki, amelynek evilági megnyilvánulásai az állam hatáskörébe tartoznak.

A radikális konciliaristák (Marsilius és nyomában Dietrich von Niem) lényegében az egyházi és világi hatalom, a pápa és a császár viszonyát taglalták. A zsinati elv mérsékelt megfogalmazása (William Ockham, Konrad von Gelnhausen, Heinrich von Langenstein, Jean Gerson) pedig az egyházon belüli döntési pozíciókat értékelte újra, abból a feltevésből kiindulva, hogy az egyház tévedhetetlenségét nem garantálhatja egyetlen személy, a pápa. Ockham Dialogus de imperatorum et pontificum potestate című munkájában (1334) ugyan magáévá tette Marsilius egyes nézeteit, de nem tagadta a pápa jogát a zsinat összehívására és vezetésére, azzal a feltétellel, ha ebből nem származik kára a keresztény hitnek. Ockham kétségeinek a pápai tévedhetetlenséget illetően alapot szolgáltatott XXII. János különös teológiai felfogása a megholtak sorsáról, miszerint a test feltámadásáig az üdvözültek sem jutnak a boldog színelátásra, hanem "az oltár alatt" részesülnek Jézus vigasztalásában.

Hosszú ideje folyó vita, hogy a konciliarizmus szakítást jelent-e az egyház ősi meggyőződésével, vagy éppen ennek a hagyománynak folytatója? A konciliarizmus bizonyos elemei hagyományosak, mások egészen új eszmék, melyek a 14. század elején keletkeztek. Az egyházi hagyományban gyökerezik a zsinat mint végső döntéshozó fórum gondolata a hitet érintő kétely esetén. Ugyancsak ilyennek tekinthető a már Gratianusnál fellelhető nézet az eretnek pápa egyetemes zsinat általi letételéről. De már az a tétel, hogy a pápa a zsinattal együtt "nagyobb", mint a pápa magában, új színezetet kapott, hiszen korábban egyetemes zsinat sohasem lépett fel pápai döntések ellen, hanem a döntések ünnepélyes kihirdetésével az egész egyház egyetértését fejezte ki. Egészen új eszme volt a pápával szembeni fellebbezés a zsinathoz és az egyetemes zsinat tévedhetetlenségének felvetése. Mindenekelőtt azonban figyelemreméltó az a változás, amely a zsinat és az egyházreform egymáshoz rendelését eredményezte. A középkori zsinatokon ugyanis a klérus fegyelmének és erkölcsi életének javítása csak a zsinati határozatok egyik eleme volt. A konciliarizmus összefüggésében azonban maga a zsinat lett az egyházreform célja és egyetlen hatásosnak vélt eszköze.

Az egyház reformja

Az egyház története során sohasem használták oly gyakran a reform szót, mint a 15. század első felében. [2] Maga a kifejezés (reformare/reformatio alakban) eredetileg az ember elvesztett paradicsomi méltóságának helyreállítására vonatkozott a teológiában, így az eredeti értelemben vett reformátor maga Krisztus. A pápai iratokban a 11. században bukkant fel a szó, és az egyházi fegyelem, mindenekelőtt a klérus fegyelmének jobbítására utalt. A később jelentőssé váló reformatio ecclesiae in capite et in membris (az egyház reformja a főben és a tagokban, vagyis a pápai kúriában és az egyházmegyékben) kifejezés 1290 körül került megfogalmazásra. Ezáltal a reform elnyerte azt az értelmét, amely az egész egyház - az intézmény és az egyes személyek - megújulásának programját hordozta magában, azonban nem az újítás, hanem az eredethez való visszatérés szellemében. Hogy pedig mihez kell visszatérni, megmutatja a Szentírás: az apostoli testület és a jeruzsálemi ősegyház életformájához. Ez az a cél, amelyet a későközépkor egyházi reformmozgalmai - természetesen korhoz kötötten - megvalósítani szándékoztak.

Az 1378-as skizma következményei

VI. Orbán

Az egyház mint intézmény reformjának szükségességét a kortársak számára mindennél jobban bizonyították az 1378-ban lezajlott kettős pápaválasztás súlyos következményei. Az Avignonból Rómába visszatért XI. Gergely (1370-78) utódának megválasztása máig számos ponton tisztázatlan. VI. Orbánon (1378-89) valószínűleg a skizofrénia jelei mutatkoztak, és a konklávéra betörő római nép - tartva attól, hogy egy újabb francia pápa ismét Avignonban telepszik le - hatalmas felfordulást okozott. A később emlegetett "erőszak és kényszer" már kérdéses, hiszen a leírások szerint a kardinálisok szabadon hódoltak az új pápának. Megriadva kóros személyiségétől, a bíborosok nagy része rövidesen elmenekült, és újabb konklávén megválasztotta a francia VII. Kelement (1378-94), aki valóban visszatért Avignonba. A szakadás következménye az lett, hogy Európa országai a következő majd negyven évben politikai érdekek alapján követték egyik vagy másik pápa engedelmességét, de hasonlóan megosztottá váltak az egyetemek és a szerzetesrendek is. A két kúria szükségletei a végletekig fokozták a már Avignonban elharapózott fiskalizmust.

Mivel a pápák halála után az őket követő bíborosok újabb egyházfőket választottak, végül senki sem igazodott ki a helyzeten. A megoldásra több út kínálkozott. Sem a fegyveres konfliktus, sem a tárgyalások nem vezettek eredményre, így a konciliarista idea, az egyetemes zsinat döntőbíráskodása a pápaság felett jelentette a megoldást. Ami Gratianusnál pusztán elméleti lehetőség, Marsiliusnál politikai érdeket alátámasztó ideológia, Ockhamnál intellektuális játék volt, most reális megoldásra váró probléma lett: mit kell tenni, ha éppen a pápa áll az egyház egységének és békéjének útjában? Ki ítélkezhet a megátalkodott eretnekké lett vagy bűntényt elkövető pápa felett? A válasz konciliarista alapokon világos: az eretnek vagy bűnös pápát kiközösítik, ezáltal "kisebb" lesz minden más kereszténynél, tehát elítélhető. Erre pedig az egyetemes zsinat jogosult.

1409-ben nyolc kardinális elhagyta a római pápát, hét pedig az avignonit, és zsinatot hívtak össze Pisába, ahol a két pápát letettnek nyilvánították, majd egy újabbat választottak, V. Sándort (1409-10). A várakozás igen nagy volt a zsinati megoldás iránt, csakhogy a riválisokat nem sikerült lemondásra kényszeríteni, a szerencsétlen kettősségből átkozott hármasság lett. A későbbiek megmutatták, hogy csak az európai hatalmak megegyezését célzó agilis politika vethet véget a szakadásnak. Az a személy, aki ezt elérte, Luxemburgi Zsigmond magyar király volt (1387-1437). A német-római császári trónhoz egyre közelebb kerülve Zsigmond világossá tette, hogy a hagyományos császári szerepfelfogásnak megfelelően "a küzdő egyház védelmezője", vagyis az egység garantálója kíván lenni. A király szövetségesre lelt XXIII. Jánosban (1410-15), a pisai pápában, aki viszont saját megerősítését remélte tőle, hiszen a zsinatot előkészítő tárgyaláson Zsigmond az ősi officium stratoris szertartása szerint gyalog, a pápa lovának kantárszárát fogva vezette be őt a katedrálisba.

A nyugati egyházszakadás felszámolása Konstanzban

Az 1414. november 18-án, Konstanz birodalmi városában megnyílt zsinaton azonban Jánosnak csalódnia kellett. [3] Miután ugyanis nem sikerült a négy "nemzetbe" (francia, angol, német, olasz - melyek nem nacionális, hanem politikai csoportok voltak) tömörült résztvevőkkel a Konstanzi zsinatot a pisai folytatásaként elfogadtatnia, ráeszmélt: nem sok esélye van arra, hogy őt ismerjék el törvényes pápaként. Ezért 1515. március 20-án sajátos megoldásként a menekülést választotta, s előbb Schaffhausenbe, majd Freiburgba ment. A helyzetet Zsigmond mentette meg, amikor személyesen lovagolt körbe a városban, és megtiltotta a távozást.

A zsinat tehát először éppen az összehívó pápával került szembe, ezért sürgősen igazolnia kellett "önazonosságát". Három nappal a pápa menekülése után a kor legnevesebb párizsi teológusa, a mérsékelt konciliarista Jean Gerson fejtette ki a zsinat teológiai legitimációját: az egyházat reprezentáló egyetemes zsinatot a Szentlélek hívta egybe és Krisztus erősíti meg, ezért mindenkinek, még a pápának is engedelmeskednie kell a zsinati döntéseknek. Ezen az alapon nyugodott a zsinat további működését szabályozó Haec sancta dekrétum, amely leszögezte, hogy a zsinat törvényesen gyűlt össze, a pápa pedig nem tehet semmit a zsinat felszámolására vagy a résztvevők megbüntetésére. A dekrétumnak két változatát fogadták el: Francesco Zabbarella bíboros ugyanis az első alkalommal két pontot kihagyott a felolvasott szövegből (másodszor azonban ezekkel együtt lett jóváhagyva): az egyik szerint ugyanolyan engedelmesség illeti a zsinati határozatokat, mint a pápai döntéseket; a másik módosítás pedig arra vonatkozott, hogy a zsinat pápával szembeni fősége nemcsak a szakadás felszámolására, hanem a későbbi egyházreformra is vonatkozik. E módosításra az indította az egyébként konciliarista főpapot, hogy bíborosként nem kívánta a jövőre vonatkozóan megkötni a bíborosi kollégium kezét. A Haec sanctára vonatkozó ekkleziológiai kérdés az, hogy a dekrétum csak az adott helyzetre érvényes szabályozás-e vagy általánossá emelt egyházkormányzati elv? Bár a következő évszázadokban számtalanszor hivatkoztak a zsinat főségének konstanzi deklarálására, mindazonáltal a Szentszék - legalábbis a bázeli zsinat után - az örök érvényű definiálás sohasem ismerte el.

Miután a zsinat határozott saját legitimitásáról, más ügyek tárgyalásával párhuzamosan sor került az egyházszakadás rendezésére. XXII. Jánost perbe fogták és 1415. május 29-én letették, a római XII. Gergely, híveitől elhagyva, 1415. július 14-én lemondott, az avignoni XIII. Benedeket támogató spanyolokat pedig Zsigmond a narbonne-i kongresszuson rávette a zsinathoz való csatlakozásra. A lemondásra nem hajlandó Benedeket végül 1417. július 26-án megfosztották méltóságától és kiközösítették. Ezután nyílt meg az út "az igazi, egyetlen és vitathatatlan" pápa megválasztásához. Erre 1417. november 11-én került sor. Az új pápa, V. Márton (1417-31) nem lett a zsinat foglya, ellenkezőleg, kézbe vette az irányítást, és néhány reformhatározat kihirdetése után 1418. április 22-én berekesztette az üléseket.

Konstanz és a hit ügye

A Konstanzi zsinat az egyház egységének helyreállítása mellett hitbeli kérdésekkel is foglalkozott, mindenekelőtt az angol John Wyclif és a cseh Jan Hus tanítása okán. Az egyetemi körökhöz tartozó Wiclyf (1320-84) tanítása alapjaiban megegyezett a középkori városi eretnekmozgalmak nézeteivel: antiklerikális és Róma-ellenes volt, ostorozta a főpapság gazdagságát, az intézményes egyházzal szemben pedig a predestináltak "lelki" egyházát hirdette. A kontinensen a wyclifizmus Csehországban fejtette ki legnagyobb hatását, mivel a cseh és az angol uralkodóházak rokoni kapcsolata folytán sok cseh diák tanult ekkor Oxfordban. Jan Hus (1369-1415), a prágai egyetem tanára, majd rektora az angol mester nyomán fejtette ki a Szentírást autentikusan követő egyházi közösség ideáját, ám Wyclifnek a predestinációra és az Eucharisztiára vonatkozó tételeit nem tette magáévá. Ezért, amikor Konstanzba idézték, nem is annyira dogmatikai tévedéseket, inkább a fennálló egyházzal kapcsolatos nézeteit és ezekben való tántoríthatatlanságát rótták fel neki, s azt, hogy "az apostoli szék elleni engedetlenséget prédikál". Bár Zsigmond menlevelet adott Husnak, a per folyamán elfordult tőle, minden bizonnyal azért, mert a huszitizmusnak kétségkívül cseh nemzeti jellege is volt, s ezt a később cseh királlyá választott uralkodó veszélyesnek találta. Jan Hust eretnekként elítélték, és 1415. július 6-án máglyán megégették.

A zsinati elv mint az egyházreform záloga

A Konstanzi zsinat az egyházreformra vonatkozó határozatokat is hozott, melyek közül a legnagyobb jelentőségű a Frequens dekrétum volt (1417. október 9.). Ebben - még a pápaválasztás előtt - rögzítették, hogy Konstanz után öt, majd hét, a továbbiakban pedig tíz évenként egyetemes zsinatot kell tartani. Az előírásban kétségtelenül a konciliarizmusnak arra a szándékára ismerhetünk, amely a zsinati elvet az egyházi struktúra alapjává, a periodikusan tartott zsinatokat pedig a szüntelen reform eszközévé kívánta tenni. Azonban azt is látnunk kell, hogy maga a dekrétum kompromisszum eredményeként született: mivel a bíborosok - Zabarellával az élen - ragaszkodtak pápaválasztási jogukhoz, cserébe elvileg lemondtak arról, hogy az egyházreformot a pápai kúria és a bíborosi testület irányítsa.

V. Márton pápa elfogadta ezt a kompromisszumot, és 1524-ben össze is hívta az újabb zsinatot Páviába, majd Sienába. Csakhogy amikor ez a kísérlet a kevés megjelent miatt kudarcba fulladt, semmit sem tett a zsinati elv érvényesítéséért. Végül 1531-ben - elsősorban Zsigmond császár ösztönzésére - ismét zsinatot hirdetett Bázelbe. Abban, hogy a Bázeli zsinat végül a szélsőséges konciliarizmus megnyilvánulása lett, a pápa halogató taktikája is közrejátszott.

Már a konstanzi időszakban vitatott volt, hogy az egyetemes zsinat milyen feltételek mellett reprezentálja az egész egyházat. A reprezentációt - különösen Bázelben - nem szimbolikus, hanem formáljogi szempontból értelmezték, vagyis hogy miként léphet fel jogosan a zsinat az egyház nevében. Arra is törekedtek, hogy a résztvevők megjelenítsék a különféle érdekcsoportokat. Konstanzban ezt úgy oldották meg, hogy - az olasz illetve a kúriai többség visszaszorítására - nemzeti testületeket hoztak létre (olasz, német, angol, francia, később spanyol is), és a nemzetek valamint a bíborosi testület egy-egy szavazattal rendelkezett. Bázelben visszatértek a fejenkénti szavazáshoz, csakhogy a püspökök mellett a teológusok és a világi résztvevők is teljes jogú tagnak számítottak, nagy teret engedve ezáltal a szavazási manipulációknak. Nem meglepő tehát, hogy a határozatok a "Szentlélekben egybegyűlt és a küzdő egyházat reprezentáló bázeli zsinat" formulával kezdődtek, és hogy a szavazásokon a főpapok aránya gyakran még a 10%-ot sem érte el.

A bázeli zsinat és a pápaság

A zsinatot 1431. július 23-án nyitották meg, amikor még egyetlen püspök sem volt jelen Bázelben. [4] Mivel a küldöttek száma ősszel sem emelkedett, az új pápa, IV. Jenő (1431-47) december 18-án feloszlatta a zsinatot. Csakhogy a résztvevők megmakacsolták magukat, s előbb a pápai döntést felülbírálva kimondták a zsinat törvényességét és megidézték a pápát, majd belekezdtek a kúriától független zsinati hatóságok kiépítésébe. A konfliktus első szakasza 1433-ig húzódott, amikor a rómaiak felkelése miatt Firenzébe menekült pápa visszamenőleg érvényesnek nyilvánította az üléseket, nem utolsósorban a közben császárrá koronázott Zsigmond ösztönzésére. A pápa és a zsinat közötti végleges szakítás 1437-ben következett be, amikor IV. Jenő az ortodoxokkal való megegyezés reményében Ferrarába helyezte a zsinatot.

A bázeliek többsége azonban nem engedelmeskedett, hanem, miután a Tres veritates dekrétumban egyértelműen kimondták a zsinat főségét az egyházban, perbe fogták a pápát, és 1439. június 25-én megrögzött eretnekként letettnek nyilvánították. Ezután november 5-én, a zsinat által kijelölt testület (1 bíboros, 11 püspök, 7 szerzetes, 5 teológiai tanár és 8 pap, nemzetenként nyolcan) új pápát választott V. Félix személyében. A volt savoyai herceg, aki lovagjaival szerzetesi életet élt, minden bizonnyal azért is volt kívánatos jelölt, mert magára vállalta a zsinat finanszírozását. A később Lausanne-ba áttelepült gyülekezet 1449-ig maradt együtt, amikor a pápa-zsinat vitában korábban a semlegesség álláspontjára helyezkedő III. Frigyes császár (1440-93) római koronázása reményében a pápa pártjára állt. V. Félix, a történelem utolsó ellenpápája lemondott.

Igazságtalanok lennénk, ha a Bázelben történteket puszta "zsinatolásnak" tartanánk. Az tény, hogy a zsinat leginkább "önmagával volt elfoglalva", vagyis a pápai hatalom elleni hadakozással, mindazonáltal az egyházreform ügyében is születtek lényeglátó határozatok. Bár a pápai kúria átszervezését célzó javaslatok az adott helyzetben inkább a feszültséget növelték, a fiskalizmus visszaszorítása, az egyházmegyei zsinatok, a liturgia méltósága és a papok életmódja valóban az égető kérdések közé tartoztak.

Mivel a fenti reformhatározatok pápai megerősítése késett, a francia és a német egyházi vezetés önhatalmúlag kihirdette azokat a konciliarista irányzat jegyében (bourges-i Pragmatica sanctio 1438, mainzi Instrumentum acceptationis 1439). A következő évszázadokban a bourges-i gyűlés a Rómától való függetlenség, a gallikanizmus egyik hivatkozási pontja lett.

A Ferrara-firenze-római uniós zsinat

A pápához hű, Ferrarából utóbb Firenzébe, majd Rómába helyezett zsinat legjelentősebb eseményének a különböző keleti egyházakkal létrejött egyesülés mutatkozott. Az összes közül kiemelkedik a görög szertartásúakkal 1439. július 6-án kötött megegyezés, melyet IV. Jenő Laetentur caeli kezdetű bullája hozott a világ tudomására. A görögök részéről a bizánci császár és a konstantinápolyi pátriárka által aláírt dokumentum a számtalan liturgikus és egyházfegyelmi vitapont közül a legjelentősebbekről: a Filioque-betoldásról, a kovásztalan kenyér használatának jogosságáról, a purgatóriumról és a pápai primátusról rendelkezik. Annak, hogy az unióból a valóságban mégsem lett semmi, több oka van. Elsősorban az, hogy az oszmán birodalomtól szorongatott császár számára a Firenzei zsinat az európai hatalmakkal való szövetségkötés lehetőségét jelentette, ám minden eredmény nélkül: Bizánc 1453-ban elesett. Emellett nem elhanyagolható tényező, hogy a megegyezés csak a latin szokások és teológiai fejlődés elfogadását tartalmazta ortodox részről, anélkül, hogy ez fordítva is megtörtént volna. A kölcsönösség hiánya pedig megakadályozta, hogy az uniót a görög papság is magáévá tegye.

A Laetentur caeli bullának mégis igen nagy jelentősége volt a római egyház teológiája szempontjából. A pápai primátus mai értelmezésének alapját ugyanis a Firenzei zsinat definíciójában kell keresni: "Az apostoli szentszéknek és a római pápának elsősége van az egész földkerekségen. A római pápa Szent Péternek, az apostolok fejedelmének utóda, Krisztus törvényes helytartója, az egész egyház feje, minden keresztény atyja és tanítója. A mi Urunk, Jézus Krisztus átadta neki, Szent Péter személyében, az egyetemes egyház pásztorlásának, irányításának és kormányzásának teljhatalmát, amint ezt az ökumenikus zsinatok aktái és a szent kánonok tanúsítják."

Nemcsak a görögökkel került sor megegyezésre, hanem 1439-ben az örményekkel, 1442-ben a koptokkal, 1444-ben a szírekkel, 1445-ben pedig a káldeusokkal és a maronitákkal. Ezeknek az unióknak az értékét csökkenti, hogy végül az említett egyházaknak csupán kis csoportjai fogadták csak el a római pápa főségét.

A konciliarizmus utóhatása

Mivel a Bázeli zsinat zavaros eseményei legalábbis kétségessé tették, hogy a zsinati elv alkalmazása lenne az egyházreform hatékony eszköze, 1450 után olyan teológiai írások jelentek meg, amelyek épp ellenkezőleg, a pápai hatalom abszolutizálásában látták a megújulás esélyét. [5] Juan Torquemada Summa de ecclesia című művében (1453) nem az egyház általában és végképp nem a zsinat, hanem kizárólag a pápa Péter utóda és így az egyházi hatalom egyedüli letéteményese. A spanyol bíboros szerint a zsinat veszélyt jelent az egyház egységére és békéjére nézve, ezért fogalmát is korlátozni kell: pusztán tanácsadó szerv a pápai tekintélynek alárendelve.

Mindazonáltal a konciliarista eszme is tovább élt, mindenekelőtt egyetemi körökben. S bár a továbbiakban az ilyen szellemű zsinati kísérletek (Bázel 1482, Pisa 1511) kudarcot vallottak, Luther 1518-ban mégis úgy fellebbezett a pápával szemben az egyetemes zsinathoz, hogy ez a lépése a kortársak jelentős részének helyeslésével találkozott.

Jegyzetek


[1] Alberigo, G.: Chiesa conciliare. Identita e significato del conciliarismo. Brescia, 1981; Bäumer, R.: (Hrsg), Die Entwicklung des Konziliarismus. Werden und Nachwirken der konziliaren Idee. Darmstadt, 1976. Sieben H. J.: Die Konzilsidee des lateinischen Mittelalters (847-1378). Padernborn, 1984, 315-469.
[2] Celier, L.: L'idée de réforme a la cour pontificale du Concile de B<131>le au Concile de Latran V. In Revue des questions historiques 86, (1909) 418-435. Congar, Y.-M.: Vraie et fausse réforme dans l'Église. Paris, 1950; Marcocchi, M.: La riforma cattolica. Documenti e testimonianze. I. Brescia, 1967.
[3] Acta concilii Constantiensis. I-IV. (H. Finke), Münster, 1896-1928. Brandmüller, W.: Das Konzil von Konstanz (1414-1418). I-II. Padernborn, 1991.
[4] Concilium Basiliense. Studien und Quellen zur Geschichte des Konzils von Basel. I-VIII. (Hrsg. J. Haller) Basel, 1896-1936. Piccolomini, E. S.: Pápa vagy zsinat. Válogatott levelek. (Vál. Boronkai I.) Bp., 1980.
[5] Jedin, H.: Geschichte des Konzils von Trient. I. Freiburg, 1949, 11-133, 191-249.

vigilia@katolikus.hu

Módosítva: 2001.02.15.