HETÉNYI VARGA KÁROLY

Ferences rendház Hatvanban

Született Hosszúhetényben 1932-ben. 1956-ban szerzett oklevelet a pécsi Tanárképző Főiskolán. A hetvenes évektől gyűjti a nácizmus és a kommunizmus éveiben börtönviselt papok, szerzetesek meghurcoltatásának adatait. 1985-ben jelent meg Akiket üldöztek az igazságért c. dokumentumkötete. Az 1992-től megjelenő Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában c. könyvsorozata 1778 egyházi személy szenvedéstörténetét ismerteti a történelmi Magyarország területéről.

1950. június 19.

Az államhatalmi szervek 1950 nyarán fegyveres erővel kolostorok, rendházak tömegét számolták fel, s tettek több mint tízezer szerzetest egyik napról a másikra földönfutóvá. Az 1950. szeptember 7-én megjelent törvényerejű rendelet hivatalosan is megtiltotta a szerzetesrendek működését. Rákosi Mátyás, a kommunista párt főtitkára gyakran hivatkozott arra, hogy nem új jelenségről van szó. II. József is feloszlatta a rendeket. A főtitkárnak mindenesetre nem kellett volna példáért oly messzire mennie. A hitleri nemzetiszocializmus éveiben is kiürítették a rendházakat és kolostorokat. Számos szerzetes került börtönbe, internáló táborba, s közülük nem is egy a vesztőhelyre. A magát antifasisztának minősítő hatalom 1950-re már nem akart tudni arról, hogy a német megszállás idején lezajlott nagy fajüldözés idején éppen a kolostorok és rendházak nyújtottak biztos menedéket számos zsidó honfitársunknak az őket halálra kereső nyilasok elől.

A kolostoroknak és a rendházaknak, mint a vallásos világnézet utolsó bástyáinak felszámolása a kommunisták számára nem tűnt problémamentes feladatnak. Mindenekelőtt el kellett hitetni a közvéleménnyel, hogy a kolostor csak seb a nemzet testén, amelyet föltétlenül el kell távolítani ahhoz, hogy a társadalom egészséges fejlődésnek indulhasson.

Az MDP határozata

A lélektani előkészítés a sajtó közreműködésével indult. 1950 májusában egymás után jelentek meg a Vatikánt, az egyházi vezetőket és a papság tevékenységét bíráló cikkek. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1950. 1-jei ülésén Révai József beszámolóját elfogadták, s néhány nap múlva A Központi Vezetőség határozatát a klerikális reakció elleni harcról címen a sajtóban közzétették. A határozat 6. pontja előrevetíti az eseményeket: "A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. A nagyszámú férfi és női szerzetesrendek vagy maguk mondtak le azokról a feladatokról, amelyeknek teljesítése volt állítólagos hivatásuk, vagy régi szerepük vált feleslegessé a szocializmust építő népi demokráciában, vagy reakciós célokra visszaélnek szerzetesi tevékenységükkel. A szerzetesrendek tagjai mint reakciós hírverők, mint az imperialisták agitátorai járják az országot. A tanító szerzetesrendek tagjai, megtagadva a tanítást az állami iskolákban, mint lelkészek helyezkedtek el, aminek következtében a klerikális reakció agitátor-apparátusa, a papok létszáma indokolatlanul megnőtt."

Hardy Gilbert visszaemlékezése

Mindenekelőtt el kellett őket távolítani lakhelyükről. Ezt békés úton megoldani azért sem lehetett, mivel a nem hívő emberek is ellenérzéssel figyelték volna, s számítani lehetett a lakosság megmozdulásával, esetleges rokonszenvtüntetésével. Maradt az erőszakos, meglepetésszerű elhurcolás. A pécsi ciszterci rendház tizenöt szerzetesét 1950. június 9-ről 10-re virradó éjszaka hurcolták el az ávósok. Hardy Gilbert visszaemlékezése erre az éjszakára: "Az éjszaka csendjében egyszer csak erős dübörgésre ébredtem. A folyosó végéről is megismertem áldott emlékű Kühn Szaniszló házfőnök úrnak az izgatott hangját. A dörömbölés minden ajtónál megismétlődött. Meg se vártam, hogy hozzám érjen, úgy, ahogy voltam, ajtót nyitottam neki.

- Azonnal öltözködj - mondta elcsukló hangon -, az irodában kell gyülekeznünk. Aztán rámnézett, és szinte sírva hozzátette:

- Fiam, minden elveszett.

Megértettem. A tágas volt igazgatói irodában egy ávós tiszt szorgoskodott. Ellenőrizte a névsort, és szárazon közölte, hogy mindnyájan ki vagyunk utasítva Pécs városából. Erről a végzést egyenként kezünkbe adta. Tudtunkra adta még, hogy 15 percen belül útra készen kell lennünk, és csak a legszükségesebbet vihetjük magunkkal egy kisebb táskában. Ezt ellenőrizni fogják, mert Ŕ

,,minden mást úgyis utánunk fognak küldeni...''

Bódultan tértem vissza a szobámba. Egy géppisztolyos ávós jött a nyomunkban, és felügyelt a roham-pakolásra. De talán mégis volt benne valami emberség. Amikor látta, hogy szegény öreg (és igen kövér) Barna Jácint atya kétségbeesetten leroskad a szobájában, szinte kérő hangon odaszólt hozzám:

- Segítsen már annak az öreg papnak, hogy el tudjon készülni.

A leponyvázott kocsi szorosan a rendház bejáratához állt be. Úgy léptünk rá, szótlanul és szeniorátusban, mint a rabok, akik egy ismeretlen hely és egy ismeretlen jövő felé indulnak. A vezető ávóstól szigorú utasítást kaptunk, hogy a ponyva résein ki ne kukucskáljunk, de ennek ellenére azért ezt mégis itt-ott sikerült megtenni. Így aztán annyit sikerült megállapítani, hogy keletnek tartunk, de meddig? Másnap déltájban megérkeztünk kimerülten és éhesen a kunszentmártoni kármelita rendházba."

A rajtaütésszerű elhurcolást a jugoszláv és osztrák határsávban lévő kolostorok lakóival kezdték, s csaknem mindenütt ugyanazon az éjszakán. Június 8-a és 10-e között mintegy 413 férfi és női szerzetest szállítanak kényszertartózkodási helyre. Június 19-én éjjel a fővárosi és a vidéki rendházak lakóit, mintegy 1120 szerzetest kényszerítenek teherautókra kevéske személyes holmival. Július 11-e és augusztus 14-e között további 187 szerzetest hurcolnak el otthonukból.

A premontrei szerzeteseket Keszthelyről és Gödöllőről Máriabesnyőre szállítják. A cisztercieket Szentgotthárdról, Pécsről, Bajáról június 9-ről 10-re virradóra éjjel a kunszentmártoni kármelita rendházba, Székesfehárvárról június 18-án Előszállásra, Budapestről a Bernardinumból Előszállásra és Pásztóra viszik. A pécsi pálosokat június 9-én éjszaka a váci püspökségre szállítják. A domonkos szerzeteseket július 11-én éjjel Sopronból Máriabesnyőre, Vasvárról és Szombathelyről az egri papi szemináriumba hurcolták. Július 9-én a szerviták Makóról Egerbe, a pécsi irgalmasok Abonyba kerülnek. Ugyancsak június 9-ről 10-re virradó éjjel hurcolják el a pécsi, a kalocsai és a szegedi jezsuitákat Mezőkövesdre, az ottani rendházukba. A kőszegi verbitákat július 11-én Nyírbátorba, majd onnan Jászberénybe telepítik.

Számos rendház, kolostor felszámolásának körülményeit nem sikerült még tisztáznunk. Ami eddig csaknem biztos: Magyarországon 1950-ben legalább 2300 férfi szerzetest és 8800 apácát hurcoltak el otthonukból. Mindezt feltűnés, a lakosság közbelépése nélkül. Csak a hatvani rendház számított kivételnek.

Ma sem eléggé tisztázott, miért történt ez Hatvanban másként. De bármi (vagy bárki) rejtőzködött is a háttérben, már elöljáróban leszögezhetjük: a hatvani hívek páratlanul szép példáját mutatták a ferences atyák iránti ragaszkodásuknak. Amint hírül vették, hogy az ország több kolostorából elhurcolták a szerzeteseket, elhatározták, hogy mindenáron megvédik papjaikat.

A hatvani rendház működése

A hatvani rendházat 1931-ben építették a kapisztránusok, és 1946-ban átvették a plébánia vezetését is. Lelkipásztori tevékenységükkel a közel két évtized alatt nagy népszerűségre tettek szert, és elnyerték híveik szeretetét. 1950-ben négy ferences páter és két segítő testvér működött a rendházban az ötvenéves Kriszten Ferenc Rafael vezetésével. A további három páter: Tarcza József Aurél (32 éves), Veres János Géza (31 éves) és Zsiga Sándor Kerubin (32 éves). A segítő testvérek egyikét Beluczky Sándor Cirjéknak (39 éves), másikukat Kálvin József Kallisztnak (36 éves) hívták. A június 9-e után naponta érkező hírek és rémhírek hatására lélekben mindannyiuk készen állt, hogy előbb-utóbb őket is deportálják, s az sem lehetetlen, hogy egyenesen Szibériába. (Ezt a rémhírt sokak szerint éppen az ÁVH terjesztette.) A hívők tömegei egyszerűen nem értették, miért kell a jólelkű barátokat elüldözni otthonukból. Maga a gondolat is felháborította a várost.

A hatvani események hiteles történetéről maguk a hatvani ferencesek tudnának megbízhatóan beszámolni. Közülük azonban már senki sem él. Hatuk közül Veres Géza és Zsiga Sándor atyával sikerült a nyolcvanas években személyesen találkozni, és emlékeiket rögzíteni. Viszont több vonatkozásban is megkérdőjelezhetők annak a több száz oldalas jegyzőkönyvnek az adatai, melyeket az államvédelmi tisztek csikartak ki a letartóztatott páterektől és híveiktől. Alig hihető, hogy Tarcza József Aurél atya például így kezdte volna kihallgatója előtt vallomását.

"Elismerem, hogy a felszabadulás után az iskolák államosítása során uszító beszédeket tartottam a népi demokrácia ellen. Beszédemben igyekeztem a tömegeket rávenni arra, hogy minél többen tiltakozzanak a kormány intézkedései ellen. Ugyanilyen magatartást tanúsítottam a fakultatív hitoktatás kérdésében is. Politikai nevelésemnél fogva gyűlöltem a Kommunista Pártot és a népi demokrácia rendszerét. [1] "

Ha mégis így nyilatkozott, csak kényszerítő eszközök alkalmazásának hatására tehette. Ez az önvádoló stílus végigvonul a letartóztatottak vallomásán. (A harmincas évek moszkvai pereiben nem egy vádlott halálbüntetést kért magára. Prágában Slansky a saját édesapjára...).

Az események az ÁVH jegyzőkönyveiben

A hatvani kolostorban és környékén 1950. június 19-én lejátszódó események - az ÁVH jegyzőkönyvei szerint is - korábban kezdtek érlelődni. A házfőnök Kriszten Ferenc Rafael jóval előbb került összeütközésbe a helyi hatóságokkal. Mégis elgondolkoztató, hogy Rafael atya milyen készségesen vall önmaga ellen.

"1950. április 4-ét megelőzően felkértek, hogy a Vörös Hadsereg, Magyarország felszabadítójának tiszteletére a plébánia épületének díszítésére alkalmazzak vörös szallagokat is. Én ezt kihívóan visszautasítottam s kijelentettem, hogy csakis nemzetiszínű díszítést vagyok hajlandó kitenni.

1950. április 29-én, mikor megjelentek rendházunkban a békeívvel, és aláírásunkat kérték, ezt magam és szerzetestársaim nevében visszautasítottam. (...)

1950. június 19-én a rendház előtt tömegtüntetésre került sor, melynek felidézéséért való felelősségemet beismerem. A tüntetés alatt én hívekkel és szerzetestársaimmal szemben is a tüntetést helyeslő, a tüntetőkkel rokonszenvező megjegyzéseket tettem, bár a tüntetés nyíltan rendszerellenes volt, a tüntetés során kommunistákat bántalmaztak, és rombolásokat hajtottak végre. Ebben a megmozdulásban több száz ember vett részt, akik reggeltől késő estig a rendház előtt tartózkodtak. (...)

Az ilyen tömegmegmozdulás szükségességéről többször beszéltem szerzetestársaim előtt. Első alkalommal 1950. június 10-én újhatvani rendházunk ebédlő helyiségében. Ezen a napon vettem kézhez azt a püspöki körlevelet, amely megbélyegzi a szerzetesekkel szemben foganatosított intézkedéseket, és a hívektől támogatást kér a szerzetesek részére. A jelzett estén szerzetestársaimnak, P. Veres Gézának és P. Zsiga Andrásnak megmutattam ezt a körlevelet. Vita alakult ki köztünk a tekintetben, hogy felolvassuk-e. Végül is úgy döntöttünk, hogy a püspöki körlevelet másnap felolvassuk. Valamivel később, még a vacsora folyamán a gyöngyösi Ferences rendházból oda érkezett P. Karácsonyi Aladár tartományfőnök helyettes. Előtte felemlítettük a körlevél tekintetében előzetesen lefolyt vitát. Ő azt mondta, hogy ilyen vita a gyöngyösi rendház tagjai között is támadt. És mintegy annak igazolására, hogy a körlevéltől komoly támogatást várhatunk, és az megmozgathatja mellettünk a híveket, elmeséltem, hogy 1919-ben Gyöngyösön a Tanácsköztársaság megbízottai leltározni akartak a rendházban. Éppen a házfőnökkel tárgyaltak, mikor a hívek bementek a rendházba, és kihurcolták onnan az eljáró tisztviselőket, majd a városházára vonultak tüntetni. Itt olyan fenyegető volt a tömeg hangulata, hogy a polgármester kényszerült megkérni a házfőnököt, oszlassa szét a tömeget. A házfőnök először nem akart a kérésnek eleget tenni, de végül is teljesítette azt. (...)

1950. június 13-án a megbízható hívek közül többeket, akikkel találkoztam, felkértem, jöjjenek el sötétedés után a rendházba. Nagy részükkel már ekkor közöltem, hogy fennáll a veszélye annak, hogy elvisznek bennünket, s ezért szeretném, ha különböző ingóságokat a rendházból elszállítanának. Néhány személyt, Vörös Istvánt és Hódi Gizellát felkértem arra is, hogy másokat értesítsenek, kérjenek fel megjelenésre. Június 13-án délután, mialatt a tömeg Szent Antal napját ünnepelve áhítatoskodott a templomban, P. Zsiga András és én már nagyban csomagoltunk. Beluczki Cirjék és Nagy Ilona (a sekrestyés és a díszítő) pedig még meg- előzőleg egyházi ruhákat és kelyheket csomagoltak össze." [2]

Tarcza Aurél vallomása szerint a már elhurcolt szerzetesekért valamint a hatvani barátokért tartandó kilencedet Kriszten házfőnök kezdeményezte. A valóság az, hogy a kilenced megtartását maguk a hívek indítványozták: "Június 15-én este 6 óra után temetésről jöttem vissza, és bementem a sekrestyébe. Láttam, hogy a templomban kb. 100-120 tagból álló tömeg, nagyobb részt asszonyok tartózkodnak. Megkérdeztem Beluczky Sándor sekrestyést, hogy miért gyűlt össze a szokatlan időpontban ennyi ember, mire ő azt válaszolta, esti titkos miséhez készülnek, melyre harangozás nem lesz, erről az asszonyok értesítették ki egymást. Én vacsora alkalmával szóvá tettem a dolgot rendtársaim előtt, megkérdezvén, hogy miről van itt szó.

P. Kriszten elmondta, hogy ez nem titkos mise, hanem esti imahadjárat, a hívek 9 napon át esténként imádkozni fognak értünk. A megszervezésről azt mondta, hogy ez az ő tudtával és irányításával történt." [3]

Az előzményekhez tartozik, hogy a nagykanizsai és a szegedi piaristákat már június 9-ről 10-re virradó éjjel Vácra, a püspöki palotába szállították, a mosonmagyaróvári és a tatai piaristák viszont csak június 19-én reggel érkeztek meg fegyveres rendőri kísérettel, leponyvázott teherautóban Hatvanba, a ferences rendházba. A ház körül már napok óta feszült, ideges hangulat uralkodott. A teherautók érkezésekor valaki félreverte a harangokat, s a hívők azt hitték, hogy jöttek a barátokért. Ezekkel a teherautókkal valójában nem elszállítani akarták a barátokat, hanem ellenkezőleg: az autókon másunnan elhurcolt papokat hoztak a hatvani rendházba. De a kitört vihart már nehezen lehetett lecsillapítani. Veres Géza atya a kritikus órákról: "Hatvani rendházunk kicsi volt, de nagynehezen sikerült elhelyezni a jövevényeket. Lehettek talán húszan-harmincan. Mi a kolostorban csak négyen voltunk páterek és két testvér.

Veres Géza beszámolója

A rendőrök felszólítottak bennünket, hogy küldjük haza az összegyülekezett tömeget. Mi azt válaszoltuk, hogy az embereket nem mi hívtuk ide, nincs is jogunk elküldeni őket. A rendőrök és a közeli katonaság estére lezárták a városba vezető utakat. Nem lehetett se ki, se be utazni. A hívek - mivel a templomot ki kellett üríteni és be kellett zárni - a templom kertjében és parkjában énekeltek egyházi énekeket, és felváltva kiabálták: ,,Nem engedjük őket elvinni!''

Ekkor Péter Gábor a hatvani rendőrségről felhívta a házfőnököt, és arra kérte, hogy oszlassa fel onnan a tömeget. A házfőnök azt válaszolta, hogy ő nem tud csinálni semmit. Egyébként is ő nemrég óta van itt, talán majd én, aki régebb óta volt Hatvanban, tudok segíteni. Ott álltam a telefon mellett, mindent hallottam. Péter Gábor ezután engem kért a vonalhoz.

,,Nagyon nagy bajok lehetnek'' - mondta Péter Gábor.

De én sem tudtam az emberekre hatni. Nem mozdult senki. A vendégeknek ínségvacsorát adtunk, egy kis teát, meg amit a hívek összehordtak. Nekünk sem volt semmink. Szegények voltunk, mert az a ferences életstílus.

Megérkeztek a rendőrök a fecskendőkkel. De a tömeg nem mozdult a templomkertből. A rendőrök elkezdtek lövöldözni a levegőbe. Ekkor sem mozdult senki. Ezután - mint később az elbeszélésekből értesültünk - drótköteleket hoztak, és az összes ávós puskatussal nekirohant az embereknek rohamsisakban, és szinte mindenkit halálra vertek. Az ávósok azután Péter Gáborral az élen berontottak a kolostorba. Először puskatussal nagyon megverték a nővéreket. Minket nem engedtek oda, de utána mi következtünk sorra. Véresre vertek mindannyiunkat. Betörték az ajtómat, a folyosón minden ablaküveget bevertek, a szekrényeket betörték. A fejemen a puskatus nyoma még ma is megvan. Minden csupa vér volt. Volt, aki összeesett. Az ávósok eközben ordítoztak, hogy ,,piszkos kizsákmányolók, népbutítók'' és hasonlókat.

Amikor látták, hogy nem sírok, és tartom magam, odalépett hozzám egy ávós, és tíz-húsz pofont lekevert nekem. A többieket már nem bántották, mert összeestek. Hallottuk, hogy lent a piaristákat is verik. Sántára, nyomorulttá verték őket. Volt, akit egy évig ápoltak utána az ávós kórházban. Mint például a piarista Hegyi Ferit meg a Magyar Pistát.

Minket bevittek a fürdőszobába, és addig kellett mosakodnunk, amíg a vért le nem mostuk magunkról. Aztán mindegyikünket bilincsbe vertek. Nekem már nem jutott bilincs, csak egy ferences korda. Azt tekerték a csuklómra.

Már hajnalodott. Az egész városban, minden kocsmában, padláson, pincében, vendéglőben mindenkit megvertek. A fiatalokat külön gyűjtötték.

Autóra tettek bennünket, négy pátert - rajtam kívül Kriszten Rafael házfőnököz, Zsiga Sándor Kerubint, Tarcza Aurélt - és két laikus testvért, Beluczky Cirjéket és Kálvin József Kalliszt-t. Mindannyiunkat az Andrássy út 60-ba vittek. Az épületnek abba a szárnyába, amelyik a Vörösmarty utcai sarok." [4]

A kihallgatások az Andrássy úton

Az Andrássy út 60-ban pedig megkezdődött az odahurcolt szerzetesek "előkészítése" a bírósági tárgyalásra. Erre így emlékezik Veres János Géza atya: "Péter Gábortól visszavittek a cellába. Levetkőztettek meztelenre, és amitől csak lehetett, mindentől megfosztottak. Minden gombot leszedtek, a harisnyát, nadrágszíjamat elvették. A céljuk az volt, hogy lélektanilag kikészítsenek.

Cellám a föld alatt a harmadik-negyedik emeleten volt. Valamikor a nyilasok építették. Levegő semmi. Egy 25-ös körte égett benne. Fekvőhely csupasz beton, takaró semmi. Ezen a csupasz betonon kellett úgy feküdni, hogy meg se mozdulhattunk, s kezünket állandóan úgy kellett tartani, hogy látni lehessen. A cellában és a folyosón is állandóan víz állt. Azt minden nap leengedték, majd feltöltötték kétóránként. Két téglát élére állítottak, arra padlót fektettek, hogy ne a vízbe lépjen az ember. Ez is a lelki tortúra egy formája volt.

A kosztot odatették az ajtó elé, mint a kutyának. Amikor megettem, zörögni kellett és kitenni a csajkát. Úgy emlékszem, egy hétig csak sárgarépa volt, egy hétig csak cékla. Minden éjszaka fölvittek kihallgatni. Nagyon megalázó volt. Nekik hűtött italok, mi se enni, se inni nem kaptunk. Rettentő hőség volt. Az a nő, aki mint írnok ott ült a kihallgatásnál, csak egy löttyedt melltartóban és bugyiban volt. Később hallottam, hogy akadtak nők, akik a rabok szájába pisiltek. Velem, hála Isten, ez nem történt meg. Amikor le- és felmentünk, mindig le kellett vetkőznünk meztelenre, még az anusunkba is belenéztek, nem rejtünk-e ott valamit. Ez is a lelki tortúrához tartozott. Megengedték, hogy hetenként kimossam az inget és alsónadrágot, ami rajtam volt. De vizesen kellett visszavennem, és rajtam száradt meg.

Körülbelül két hét után megkérdeztem egy őrtől, meddig lehet ezt kibírni.

- Általában egy hónapig - mondja. - Utána megőrülnek vagy elpusztulnak az emberek.

- Akkor nekem már nem sok van vissza - mondtam.

De az őr rám szólt, hogy ne beszéljek, mert nem szabad beszélgetni. Körülbelül négy hét múlva megbilincseltek, szememet bekötötték, és elvittek a Markóba, a II. emeletre. Ez volt a legszörnyűbb hely. Megkezdődött a ,,kezelés''. Elkezdtek verni, többször is. A ,,kezelők'' lábán gumiharisnya volt, hogy ne ficamodjon ki a lábuk, amikor rúgnak. Felváltva rugdaltak. Egyik a fejemet, másik a tomporomat meg a heréimet rugdalta. Ezt csinálták mondjuk este 8 órától 11 óráig. Amikor összeestem - de eszméletemet még nem vesztettem el - elkezdték tépni a hajamat. Már alig volt hajam. Nekem kellett összeszedni a hajamat, hogy ne maradjon utánam szemét.

Tizenegy óra körül kínzóim már annyira kimerültek és belefáradtak a rugdalásba, kínzásba, hogy már csak lihegni tudtak. Megkérdezték tőlem, miből vagyok, hogy se nem jajgatok, se nem sírok, se nem óbégatok.

Ez a ,,kezelés'' eltartott júliustól szeptemberig. Rengeteget kellett állnom arccal a fal felé. Az összeesésig. Lábam beledagadt a cipőbe, alig lehetett lehúzni. A Markóban kérdezték, hajlandó vagyok-e írásban vallomást tenni. Ez annyiban volt jobb, mert amíg írtam, legalább addig le lehetett ülni.

A bírósági tárgyalás

Egyik éjszaka vittek fürödni. Éppen olyan őreink voltak, akik nem ávósok voltak, hanem régi börtönőrök. Amikor bevittek mezítelen a fürdőbe, kérdezi tőlem az őr, hogy ugye hatvani vagyok. Miből gondolja, kérdem vissza. Mert olyan fekete a bőre, mint a suviksz. A rengeteg veréstől ugyanis elfeketedett a bőröm."

A nyilvánosság kizárásával megrendezett bírósági tárgyalásukra 1951. január 31-én került sor. Kriszten Ferenc Rafaelt a demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló mozgalom kezdeményezésének vádjával életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Tarcza József Aurél, Veres János Géza és Zsiga Sándor Kerubin 10-10 év börtön kapott Olti Vilmos bírótól. Hosszabb börtönbüntetéssel sújtottak még további három világi hívőt: Karácsonyi Sándort, Fillér Rezsőt és Garami Józsefet. A két letartóztatott laikus testvér: Beluczky Sándor Cirjék és Kálvin József Kalliszt nem volt jelen a tárgyaláson. A kistarcsai táborba internálták őket, ahonnan csak három év múlva szabadultak. Kriszten Ferenc Rafael nem érte meg a forradalom kitörésének évét, Budapesten a rabkórházban halt meg 1952. szeptember 15-én. Három ferences rendtársát 1956 júliusában részesítette kegyelemben az Elnöki Tanács.

A Fővárosi Bíróság 2000. február 25-én Kriszten Rafael, Veres Géza, Tarcza Aurél és Zsiga Sándor Kerubin 1951. január 31-én hozott igazságtalan és törvénysértő ítéletét semmisnek nyilvánította.


Jegyzetek


[1] Tarcza József vallomásából. Bp., 1950. jún. 27. Történeti Hivatal, V-46/886 sz.
[2] Kriszten Ferenc Rafael rendőrségi vallomásából. Bp., 1950. július 9. Történeti Hivatal, V-46/886/1 sz.
[3] Tarcza Aurél rendőrségi vallomásából. Bp., 1950. júl. 25. Történeti Hivatal, V-146/886/1 sz.
[4] Veres János Géza szóbeli közlése. Esztergom, 1989. május 8.

vigilia@katolikus.hu

Módosítva: 2000.08.30.