FARKAS ZOLTÁN

Az 1054-es egyházszakadás bizánci háttere

Született 1965-ben Pécsett. Budapesten (ELTE BTK) végzett latin-történelem-ógörög szakon; a szegedi egyetemen (SZTE BTK) és Piliscsabán (PPKE BTK) tanít.

Az európai történetírásban meghatározó eseménnyé lett a nyugati és keleti kereszténység között 1054-ben beállt szakadás. A kortársak viszont, különösen a bizánci történetírók egyáltalán nem látták véglegesnek a szakadást, ezért csak gyéren s elszórtan írtak róla. Magyarázhatja ezt egyrészt a görög történetírás kötött tematikája, másrészt az is, hogy bizonyos események sokszor csak történeti távlatban kapnak jelentőséget.

1053 szeptemberében Leó ochridai érsek levelet küldött Ióannésnak, Trani püspökének. Leó, a Hagia Sophia egykor volt klerikusa levelében a "frankok" szokásai közül elsősorban a cölibátust, a szombati böjtöt és a kovásztalan kenyér használatát kifogásolta. Ióannés a levelet továbbküldte Humbertus bíborosnak, aki azt latinra fordította és eljuttatta IX. Leó pápához (1048-1054). A levél latin fordításában Leó ochridai érsek mellett a levél aláírójaként meg van nevezve - mint universalis patriarcha Novae Romae - Mikhaél Kérularios konstantinápolyi patriarcha is.

IX. Leó IX. Kónstantinos Monomachoshoz írt levele

A "keresett" vitát IX. Leónak nem sikerült levélváltással lezárnia. Időközben a bizánci császár és a konstantinápolyi patriarcha is írt levelet Rómába. Bár a patriarcha levelének hangja visszafogottabb volt, mint az ochridai érsekéé, Rómában még ez sem tűnt elég alázatosnak. A pápa a bizánci császárnak, IX. Kónstantinos Monomachosnak (1042-1055) írt válaszlevelében közös fellépést sürgetett az itáliai normannok ellen, egyúttal elítélte Kérularios tetteit és a Róma jogait csorbító igényeket. Magát a "konstantinápolyi érseket" a pápa terjedelmes levélben emlékeztette a római szék primátusára.

1054 elején Humbertus bíboros vezetésével legátusok indultak Rómából a pápa leveleivel Konstantinápolyba. 1054. április 19-én meghalt IX. Leó, de a bizánci fővárosba április végén megérkező követek, Humbertus, Lotharingiai Frigyes és Péter amalfi érsek nem értesültek a pápa haláláról. A pápai legátusokat a császár fogadta, a patriarcha azonban megvárakoztatta őket és kerülte a találkozót. Humbertus 1054. június 24-én nyilvános vitában "legyőzte" Nikétas Stéthatost, a Studios-kolostor szerzetesét, aki visszavonta a "latinok" elleni vádjait. Korábban írt vitairatában Nikétas Stéthatos elsősorban a cölibátust és a hitvallásba "újításként" bevett filioque-t támadta. (A latin hitvallásban a Szentlélek az Atyától és a Fiútól [filioque] származik, míg a keletiben az Atyától a Fiú által.) A vita végén Nikétas művét elégették, s ezzel Humbertus szükségtelenül megszégyenítette ellenfelét, a patriarchát pedig nem ismerte el. Döntő esemény volt, hogy Humbertus 1054. július 16-án kiközösítő bullát helyezett a Hagia Sophia oltárára, amelyben kiátkozta "a hamisan patriarchának mondott neofita Mihályt, aki csupán emberi félelemből öltötte magára a szerzetesi ruhát (...), és vele együtt Leót, akit Ochrida érsekének mondanak, (...) s minden követőjüket, (...) ha észre nem térnének". Miután a bullát az oltárra tették, a legátusok a Hagia Sophia kapujában jelképesen lerázták cipőjükről a port, majd július 18-án elindultak Rómába.

A kiközösítés hírére Konstantinápoly lakossága, - titkon fölizgatva -, a patriarcha mellett tüntetett. Kérularios görögre fordíttatta a bullát, eljuttatta a császárhoz, majd zsinatot hívott össze a Hagia Sophiába. A császár az ellentéteket elsimítandó visszahívta a pápai követeket, de amint kiderült, hogy ő maga sem vehet részt a zsinaton, a követek testi épségéért aggódva útjukra bocsátotta őket.

A zsinaton Kérularios ismertette a bullát, majd megvádolta Humbertust, hogy "a pecséteket megbolygatva" meghamisította a pápa leveleit. A zsinati határozat részben megismételte Phótios patriarcha (858-867; 877-886) híres körlevelét, felpanaszolva a latinok minden "tévelygését". Július 20-án a patriarcha Nagy Törvényszéke anathémával sújtotta a bulla megszerkesztőit, az "istentelen Humbertust és támogatóit", majd nyilvánosan elégették a bulla példányait egy kivételével, amelyet a patriarcha levéltárában archiváltak.

Az egyházszakadás háttérben meghúzódó okai

Az egyházszakadás okai között első helyen szokás megemlíteni a "szakítók" jellemét: a bizánci császár gyöngeségét, a pápa határozottságát, Kérularios nagyravágyását és Humbertus merevségét. Szokás még utalni a latin Nyugat és a görög Kelet között évszázadok során kialakult dogmatikai és szertartásbeli különbségekre, valamint a joghatósági vitákra. Mindez azonban nem nyújt magyarázatot a szakadás állandósulására. A különbségek ugyanis már évszázadokkal korábban tudatosultak, másrészt korábban is voltak szakadások, de idővel mindig helyreállt az egység.

Az okokat kutatva röviden áttekintjük, hogyan módosultak azok az elvek, amelyek a szereplők, elsősorban a bizánciak gondolkodását meghatározták.

A kereszténység a negyedik században lett a római birodalom államvallása, az egyház pedig idővel idomult ugyan a birodalom közigazgatási rendjéhez, de nem fogadta el az uralkodó korábbi főpapi szerepét, csak azt, hogy a római császár Isten földi helytartója és a kereszténység védelmezője. Az egyházi és a világi hatalom egy személyben történő egyesítésére tett konstantini kísérlet után az a felfogás erősödött meg, hogy a két hatalom feladatai különbözőek, ideális esetben pedig, mint test és lélek, összhangban munkálkodnak a keresztény birodalom, a mennyei királyság földi mása érdekében.

A világi és egyházi hatalom viszonya

A világi és egyházi hatalom ideális viszonyának meghatározása idején vetődött fel a konstantinápolyi püspöki szék pentarchián belüli helyének kérdése. A pentarchia a római, az alexandriai, az antiochiai, a jeruzsálemi és a konstantinápolyi püspök vezető szerepét jelentette az egyházi hierarchiában. A pentarchián belül Róma elsőségét a másik négy szék tudomásul vette: a primátust igazoló érvek hamar megfogalmazódtak és elfogadtattak. Az egyes püspöki székhelyek joghatóságát a "régi szokások", majd a szokásjog alapján a zsinati határozatok rögzítették. A püspöki székek jelentősége természetesen összefüggött a püspöki székhelyek világi hatalmával is. Mivel a birodalom új központja a negyedik századtól Konstantinápoly lett, az Új Róma püspöke Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem rovására nagyobb tekintélyre tett szert. Az egyes székek pentarchián belüli súlyát a második egyetemes zsinat (Konstantinápoly 381) harmadik kánona változtatta meg, ami az új Róma tiszteletbeli elsőségét mondja ki a régi Róma után. Ez a zsinati határozat Iustinianus uralma (527-565) alatt a törvény erejével erősíttetett meg.

"Elrendeljük tehát, hogy a törvények jogerejét bírják a szent, egyházi kánonok, melyeket a négy szent zsinat hozott vagy erősített meg (...). És ezért elrendeljük ezek (ti. a zsinatok) meghatározásai szerint azt, hogy az idősebb Róma legszentebb pápája legyen valamennyi pap között az első; Konstantinápoly, az Új Róma legboldogabb érseke pedig a második helyet bírja az idősebb Róma legszentebb apostoli széke után, az összes többinél azonban nagyobb tisztelet illesse."

Ebből kiindulva az új Róma püspökei megpróbáltak széküknek még nagyobb súlyt adni, ami vitákhoz vezetett a primátusát Szent Pétertől eredeztető római szék és az elsőség mibenlétét firtató konstantinápolyi patriarchák között, akik kezdték magukat oikumenikos-nak tartani és tartatni. A oikumenikos szó érthető így is, úgy is, és Rómában joggal érezhették úgy, hogy a konstantinápolyi patriarchák a pápa pentarchián belüli elsőségét vindikálják, ha egyetemesnek neveztetik magukat. Ezen viták közben a birodalom területe összezsugorodott. Nagy múltú keleti püspökségek kerültek idegen kézre, Róma pedig mindinkább kikerült a bizánci udvar hatósugarából. Így lett lassanként a római (értsd: bizánci) birodalom legfőbb püspöke, az orthodoxia letéteményese és biztosítéka a konstantinápolyi patriarcha.

Arianizmus és monofizitizmus

A birodalom kettéhasadásával a két fél lakossága - ha hitében nem is -, nyelvében már a hetedik századra végleg elkülönült egymástól. A krisztológiai viták során a nagyobb filozófiai hagyománnyal rendelkező görög nyelv volt a teológia műnyelve. Döntő változást hozott az, hogy lassanként kibontakozott a latin teológiai irodalom is. Így a birodalom egységének megszűnésével fokozatosan a teológiai hagyomány egysége is megszűnt. Az eltérő teológiai gondolkodásmód kialakulásának másik oka, hogy a különböző tévtanok elleni küzdelem hangsúlyeltolódásokhoz vezetett a görög és latin nyelvű teológiai irodalomban. Az arianizmus ellen küzdő Nyugatnak a Fiú istensége, míg a monofizitizmus ellen küzdő görög Keletnek a Fiú embersége melletti érveket kellett finomítania. Minthogy a krisztológia a keresztény tan lényege, az alapkérdésekre adott válaszok minden másra is kihatnak, és így aligha fogadható el az a vélekedés, mely szerint "egy szál választja csak e két fogalmat": és a "Fiútól" illetve a "Fiú által".

A képrombolás

A keleti kereszténységet a monofizitizmus után a több mint száz évig tartó képrombolás, az ikonoklaszmosz osztotta meg. Nem feladatunk itt annak eldöntése, hogy a képromboló császárok az egyházat akarták-e a világi hatalom alá rendelni és a monostorok vagyonát elkobozni, vagy a képi ábrázolást tiltó iszlám hatását próbálták meg ellensúlyozni. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a császári rendeletek hatására a keleti klérus elítélte a képtiszteletet, némelyek nyilván meggyőződésből, mások hajlékonyságukat bizonyítva. A képtisztelet mellett kitartók letétettek, száműzettek, megcsonkíttattak, megölettek. A vértanúk többsége szerzetes volt. Az üldözöttek egy része Dél-Itáliába menekült, a pápa támogatását keresve, hiszen Róma mindig természetes szövetségese volt a képtisztelőknek.

Az ikonoklaszta uralkodók tehetséges, többnyire sikeres hadvezérek voltak. Részben ennek, részben a kedvező külpolitikai fordulatoknak köszönhetően Bizánc nem bukott el, sőt, lassanként erősödni kezdett, bár korábbi nagyhatalmi súlyát még sokáig nem nyerte vissza. A bizánci császárok azonban még a katasztrófák közepette sem adták fel az univerzális keresztény birodalom eszméjét: a szent római birodalom volt az egyetemes keresztény birodalom, élén Krisztus földi helytartójával, az udvarát Konstantinápolyban tartó római császárral.

A birodalmat ért katonai csapásoknál és területi veszteségeknél nagyobb jelentősége volt annak, hogy Nyugaton létrejött egy erős keresztény állam, és a frank királyságban Róma új szövetségesre talált. A bizánci diplomaták ügyessége sem leplezhette sokáig, hogy létezik egy másik keresztény monarchia is. Amíg a két birodalom hatóköre elkülönült, a bizánci diplomácia alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, de ahol az érdekek egymásnak feszültek, az ellentétek hamar kiütköztek.

Az egyetemes birodalom eszméjét természetesen Rómában sem adták fel, de a "translatio imperii" gondolata már nem volt elképzelhetetlen egy-egy bizánci uralkodó törvénytelen trónfosztása után. A bizánci diplomácia viszont mereven elzárkózott a nyugati császárok elismerésétől. Ha elméletben nem is, ténylegesen megszűnt az egyetemes keresztény birodalom kizárólagossága.

A Phótios-féle skizma

Az új támogatóra talált Róma régi igényeit sem adta fel, de az illyricumi és dél-itáliai joghatóság visszaállításáról a bizánci udvarban hallani sem akartak. A konstantinápolyi patriarchák kánonokkal ellenkező kinevezései és a patriarcha "oikumenikos" címe ellen is hiába tiltakozott Róma; a pápai levelek eme passzusai a görög fordításokból rendre kimaradtak. A bizánci birodalom ismét erőre kapott, a császár és a klérus együttműködése a szlávokat is a birodalom érdekkörébe vonta, ami szinte lehetetlenné tette Róma igényeinek teljesítését. A kilencedik században a művelt és magát erősnek gondoló Phótios eretnekséggel vádolta meg a latinokat és kiközösítette a pápát. A kényszerszülte politikai alku során azonban mindkét fél hamar szemet tudott hunyni a teológiai és szokásbeli különbségek fölött: Phótiost ejtették és a skizma után az egység rövid idő alatt helyreállt.

A világi és egyházi hatalom közötti harmónia csak akkor tartható fenn, ha az uralkodónak gondja van az igaz hit védelmére és tiszteletben tartja az egyházat. De a jusztiniánuszi elképzelésben az is benne van, hogy a kezdeményezési jog a császárt illeti. A császár és az egyház kapcsolata így nem is mindig bizonyulhatott harmonikusnak. A képromboló III. Leó (717-741) például önmagát, Nagy Konstantinhoz (306-337) hasonlóan, császárnak és (fő)papnak tartotta. A képrombolás alatt és után határozott egyházi vezetők - püspökök és szerzetesek - az egyház és a hit kérdéseit megpróbálták kivonni a császár hatásköréből.

Theodóros Studités (759-826), a konstantinápolyi Studios-kolostor apátja szerint a világi ügyekben a döntés joga a császárt és a világi törvényszéket illeti, de az isteni és mennyei döntést igénylő kérdésekben a döntések joga csak azt illeti meg, akihez Isten Igéje szólt: "amit megkötsz a földön, megkötött lesz a mennyben is" (Mt 16, 19), vagyis az apostolokat és utódaikat. És kik az ő utódaik? Aki elfoglalja Róma trónját és az első; aki Konstantinápoly trónján ül és a második; utánuk pedig az Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem trónját elfoglalók. Ez a pentarchia kormányozza az egyházat. Ők azok, akiket az isteni dogmákban a döntés joga megillet. A császár és a világi kormányzás feladata az, hogy segítségükre legyen, és döntésüket érvényesítse.

Ugyanez a határozott törekvés figyelhető meg I. Basileios császár törvénykönyvében (Epanagógé) is, amelynek szellemi atyja, úgy tűnik, Phótios patriarcha volt. A császár és a patriarcha a törvénykönyvben két, független hatalom élén álló, szinte azonos jogállású, de különböző feladatokkal megbízott vezetője a keresztény birodalomnak. Igaz, az Epanagógét soha nem hirdették ki, és a patriarcha valódi helyzetét jól mutatja, hogy I. Basileios halála után utóda akarata szerint Phótiost (másodszor is) letették. A politikai érdekek és a személyes ellentétek erősebbnek bizonyultak az elveknék és érveknél.

A bizánci sikerek következményei

A tizedik század második felében Bizánc fényes katonai sikereket ért el, de ennek következményeként megbomlott a birodalom egysége. A győzelmeket kivívó kis-ázsiai katonai arisztokrácia súlya túlontúl megnőtt, a hódítással visszatértek a birodalomba a monofiziták, az örmény egyház pedig komoly új kihívást jelentett a patriarchának. Az udvar sokféle módon próbálkozott a katonai arisztokrácia hatalmának megnyirbálásával, mindhiába. A birodalom régi-új alattvalóit pedig az egyház próbálta az igaz útra terelni, szintén nem sok sikerrel. II. Basileios császár kitartóan gyöngítette a katonai arisztokráciát, saját embereivel töltve fel a hivatalokat és a tisztikart. Belső ellenzékének megtörése után leigázta a bolgárokat és a birodalomhoz csatolta Arméniát. Uralkodása tettekkel erős évei alatt (976-1025) Bizánc középkori történetének csúcspontjára jutott fel.

II. Basileios után öccse, VIII. Kónstantinos (1025-1028) lett a császár. Férfiágon vele halt ki a Makedón-dinasztia. A császár csak halálos ágyán adta férjhez lányát, Zóét, hogy az uralom folytonosságát biztosítsa. Férjnek a nős Rómanos Argyros lett kiszemelve, akinek döntenie kellett: vagy elveszi Zóét, vagy ragaszkodik feleségéhez, és kitolják a szemét. Rómanos Zóét választotta. Alexios patriarcha engedélyezte a házasságot, bár a jegyesek rokonok voltak, nem beszélve Rómanos hirtelen válásáról. Rómanos Argyros (1028-1034) erejét meghaladó célokat tűzött maga elé. Grandiózus vállalkozásai kudarcba fúltak, így odalett korábbi népszerűsége, ráadásul elhanyagolta korosodó feleségét is, és szeretőt tartott. A palota szövevényes ügyeit a mindenható eunuch, Ióannés Orphanotrophos tartotta kézben. Mivel számára elérhetetlen volt a trón, a tehetséges intrikus eltökélte, hogy öccséből csinál császárt. Az udvarba érkező jóképű parasztfiú, Mikhaél nem is kerülte el Zóé figyelmét. A kortársak szerint a szerelmespár mérgezni kezdte a császárt, aki legyengült ugyan, de nem halt meg, ezért 1034 tavaszán a fürdőmedencéjébe fojtatták. Rómanos halála a fővárosban nem keltett felzúdulást, s így Alexios patriarcha beleegyezésével Zóé "férjül vette" az ifjút. Ióannés Orphanotrophos öccsét császárrá koronázták.

IV. Mikhaél (1034-1041) nem volt sem elég jó, sem elég rossz ahhoz, hogy nagy lehessen. Állítólag nagy erényekkel bírt, de kiterjedt rokonsága szegény volt; róluk az Orphanotrophos gondoskodott, szabad kezet adva nekik a rablásra. A császárt meggyűlölték rokonai bűnei miatt, és összeesküvés szövődött a család vesztére, ami hamarosan be is következett. Maga a császár bűneit megbánva, békében halt meg. Utána unokaöccse próbálta magához ragadni a hatalmat, de a főváros föllázadt ellene. A népharagot az váltotta ki, hogy V. Mikhaél Zóé császárnét száműzte és kolostorba záratta. A császár és egész családja egyetlen nap alatt elpusztult. IX. Kónstantinos Monomakhos (1042-1055) lett a császár, Zóé harmadik férje, aki - mint a kortárs mondja - a római birodalmat tönkretette és veszni hagyta. Alexios Studités patriarcha halála után (1043) Kónstantinos emelte patriarchává Mikhaél Kérulariost, cinkosát egy korábbi összeesküvésben (1040), kinek merész, következetes, és néha erőszakos politikája sok kellemetlenséget okozott - elsősorban Kónstantinosnak és utódainak.

Mielőtt visszatérnénk az egyházszakadás előzményeihez, röviden szólnunk kell még az oikonomiaról, valamint a keleti szerzetességről és a keleti egyház megosztottságáról, pontosabban megoszthatóságáról.

Az oikonomia

Az oikonomia azt jelenti, hogy az egyház eltekinthet a kánonjog betű szerinti alkalmazásától, azaz ami általában tilalmas, adott körülmények között megengedhető vagy bocsánatos lehet. A kánonjog következetes érvényesítése azonban csak dogmatikus keretek között függeszthető fel. Az oikonomia bármire alkalmazható, még a szentségekre is, különösen a házasság szentségére. A birodalom és a trón érdekeiben így kellő rugalmassággal volt alkalmazható a kánonjog.

A monostorok önállósága

A császár a klérust általában engedelmes eszközévé tudta tenni, például olykor jelentős székeket évekig üresedésben hagyva, olykor kreatúrákat, néha éppen fiát jelölve patriarchának. Nem így a monostorokban élő szerzeteseket. Az orthodoxia zászlóvívői mindig is ezek a "szélsőségesek" voltak, akik sokszor az oikonomiát gyakorló patriarchák akarata ellenében is szembeszálltak a császárokkal, olykor külső segítségként Róma tekintélyéhez fordulva.

II. Basileios uralma alatt érte el a birodalom a legnagyobb kiterjedését Iustinianus óta. Ennek oka részben a monarchia megszilárdulása, részben szomszédainak belső ziláltsága volt. A tizenegyedik század végén I. Alexios Komnénos (1081-1118) uralkodása alatt indult el az első keresztes hadjárat a Szentföld és az elveszett bizánci területek visszahódítására. II. Basileios halála és Alexios Komnénos trónralépte között ötvenhat év telt el. Ez idő alatt tucatnyi császár trónolt a Nagy Palotában, míg a püspöki széken öt erős patriarcha ült, mind határozott egyéniség, bár különböző habitus: Alexios Studités, Mikhaél Kérularios, Kónstantinos Leikhudés, Ióannés Xiphilinos és Kósmas Hierosolymités. Korszakos dolgok történtek, de mindebből a kortársak alig érzékelték valamit. Meggyőződésük volt, hogy a római birodalom térvesztése csak időleges, a birodalom az idők végéig, Krisztus második eljöveteléig állni fog. A hadsereg elsorvasztását, a nagybirtok terjeszkedését egyes személyek torzsalkodásának tudták be; a normannok, az itáliai kereskedővárosok és a szeldzsuk törökök térnyerését gyönge uralkodók rossz döntéseire vezették vissza.

Alexios Studitést még II. Basileios jelölte patriarchának, de a jelölés a klérus jóváhagyása nélkül történt. Formahiba miatt korábban már tettek le patriarchát, és Alexiost is megpróbálták erre hivatkozva elmozdítani. A püspököket Alexios ellen a háttérből Ióannés Orphanotrophos mozgatta, IV. Mikhaél császár bátyja. A patriarcha, aki akkor már Zóé két férjét is császárrá koronázta, kész volt lemondani, de ha megválasztása, úgymond, érvénytelen volt, akkor intézkedései is érvénytelenek, tehát a szentelések és a koronázások is. Alexios patriarcha maradt, és nagy szerepe volt a népszerűtlen V. Mikhaél és családja megbuktatásában. A házasságra vonatkozó törvényekkel oly sokat foglalkozó patriarcha rugalmasan járt el Zóé császárné kanonikusnak éppen nem mondható házasságaikor: a birodalom érdekeit szem előtt tartva élt az oikonomia lehetőségével. A Studios-kolostorból patriarchává emelt Alexios igyekezett a monostorokat kivonni mindenféle világi hatás alól. Keményen lépett fel a birodalomba visszatért monofiziták (jakobiták) és az örmények ellen, akik nem fogadták el a khalkédóni dogmát. Alexiosnak az örmények és a jakobiták vezetőit megnyerni akaró kísérletei hiábavalónak bizonyultak; az eredménytelen próbálkozások után a hivatalos egyházhoz igazodni nem hajlandók jogait zsinati határozatokkal korlátozták.

Az orthodox egyház a skizma előtt

Alexios utóda Mikhaél Kérularios lett (1043-1058), aki - ellenségei szerint - nem meggyőződésből, hanem félelemből lett szerzetes, egy leleplezett összeesküvés után. IX. Kónstantinos Monomakhos azt remélte, hogy hajdani összeesküvőtársa biztos támasza lesz uralmának. Tévedett.

Kérularios elődjéhez és utódaihoz hasonlóan, de mindegyiknél hevesebben próbálta a monofizitákat az orthodox egyház keblére szorítani. Az örmény egyház pedig nemcsak a khalkédóni dogmát nem fogadta el, hanem még szokásaiban is eltért az orthodox gyakorlattól, például a szombati böjt megtartásában és a kovásztalan kenyér használatában. 1048-ban az uralkodó Konstantinápolyban fogadta az örmény egyház fejét, és a tárgyalások jó légkörben, de eredménytelenül zajlottak. A császár politikai érdekek diktálta toleranciáját a patriarcha aligha vette jó néven. IX. Kónstantinos ráadásul nemcsak kelet, hanem nyugat felé is nyitottnak mutatkozott. A pápához való közeledést Argyros szorgalmazta, aki Itáliában képviselte a bizánci udvar érdekeit a normannokkal szemben.

Argyrosnak, a konstantinápolyi latin közösség mentorának egyre nőtt a befolyása a palotában. Kérularios az orthodox hit védelme és talán részben Argyros ellehetetlenítése végett záratta be a latin rítusú templomokat Konstantinápolyban. Ezen intézkedésének pontos időpontja nem ismert (1049? 1053?).

A mondottak után hihetőleg új megvilágításba kerülnek az 1054-es év eseményei is: Kérularios IX. Leó pápának írt levele, majd a pápai követek kiközösítése. A Humbertus ellen felhozott vádak között a pápa leveleinek meghamisítása mellett szerepel az is, hogy Konstantinápolyba jövet a bíboros Itáliában találkozott Argyrosszal, akivel a patriarcha megbuktatására szövetkezett. Továbbá megfontolandó ugyan, hogy a népszerű patriarcha a vita során, mint mondják, taktikai okokból a hangsúlyt a liturgikus különbségekre helyezte, mert ez a mögötte álló tömegek számára megfoghatóbb különbség volt, mint a jóval fontosabb dogmatikai eltérések, mindazonáltal nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az örmény egyház is éppen ezekben a mellékesnek tűnő kérdésekben fejtette ki a legnagyobb ellenállást az orthodox egyházzal szemben. Végül ne feledjük azt sem, hogy a Rómába visszainduló legátusokat visszahívó Kónstantinos császárnak nem volt érdeke, hogy a normannok elleni összefogást sürgető pápa követeit a zsinat kiközösítse. Később ugyanis a pápai udvar a normann-ellenes koalíció hiányában megegyezésre kényszerült a normannokkal, a bizánci császárság kellemetlen ellenségeivel.

A császár és a patriarcha viszonya

A császár és a patriarcha viszonya hamar megromlott. Kérulariosnak meggyőződése volt, hogy a patriarchának joga van a császárt megróni, különösen ha az uralkodó nem teljesíti kötelességeit a hit védelmében, hiszen a patriarcha hatalma, amely nem a császártól való, nagyobb a császár hatalmánál. Az engedelmeskedésen túlnőtt hatalom jelképeként értelmezhetjük a patriarcha bíborcipőjét és pecsétjét. Ez utóbbin a szokásos Istenanya ábrázolás helyett Mikhaél Kérularios védőszentje, Mihály arkangyal látható, és a felirata is, mint pecsétfelirat, újszerű: oikoumenikoV patriarchV.

Hatáskörén túl terjeszkedve Kérularios császárt buktatott és császárt emelt, hogy annak, mert címet ad - hangzott a vád -, bitorolhassa hatalmát. A császárrá tett Komnénos, a katonai arisztokrácia képviselője a korona fejében átengedte a patriarchának a Hagia Sophia két legfontosabb tisztségének (oikonomos, skeuophylax) jelölési jogát, ami korábban az uralkodót illette. Kis idő múltán azonban Kérulariosnak az új császárral is megromlott a kapcsolata, nem tudni biztosan, miért, de olyannyira, hogy a császár száműzte Kérulariost.

A patriarcha elleni vádirat összeállítását örömest vállalta magára Mikhaél Psellos, Kérularios régi ellenfele. A két fő vádpont a császári hatalom bitorlása és eretnekség volt. A patriarcha eltávolításának valószínűleg politikai oka is volt. Mikhaél Kérularios ugyanis közeli kapcsolatban állt a hatalmas Dukas-családdal. A patriarcha az őt elítélni összehívott zsinatra tartva váratlanul meghalt. A szakadást előidéző történeti személyek halála azonban nem jelentette, nem jelenthette a skizma végét.

A klasszikus meghatározás szerint a bizánci fejlődés fő forrásai a római államiság, a görög kultúra és a keresztény hit. Bizánc történetében voltak olyan időszakok, amikor a három elem harmonikusan egészítette ki egymást. Máskor a változó körülményekhez való alkalmazkodás miatt valamelyik előtérbe került a másik kettő rovására. A birodalom szilárdságának egyik alapfeltétele az udvar és az egyház együttműködése volt. A tizenegyedik században kezdődött az a folyamat, melynek során az egyház jelentősen megerősödött. Ennek előfeltétele a császári hatalom meggyöngülése volt. A keleti egyház az uralkodó megbízható támasza maradt mindaddig, amíg az orthodoxia nem került veszélybe. Ha azonban éppen ez volt a tét, mint például 1054-ben vagy később az uniós kísérleteknél, akkor a klérus, a laikusok és a szerzetesek vállvetve sorakoztak fel a patriarcha mögé - akár az uralkodó ellen is.

Az ún. 1054-es egyházszakadás egyik fontos vonása, hogy a tizenegyedik század közepén (és még sokáig) nem tartották a skizmát véglegesnek sem Rómában, sem Konstantinápolyban. A másik fontos vonása, hogy a tulajdonképpeni küzdelem, úgy tűnik, valójában nem is Róma és Konstantinápoly, hanem a patriarcha és az uralkodó között dúlt. Kérulariosnak határozott véleménye volt az egyház és a császár viszonyáról, és ennek nyomatékosan hangot is adott. A Korintusiakhoz írt első levélben olvasható, hogy "az egyházban pedig Isten némelyeket apostolokká, másokat prófétákká, ismét másokat tanítókká tett" (1Kor 12, 27). Ehhez a mondathoz Kérularios a következő, egész kormányzását jól jellemző megjegyzést szokta volt fűzni: oudamou basilewV emnhmoneusen, az apostol "a császárt sehol sem említette". Fogalmazhatunk úgy, hogy ebből a küzdelemből az egyház és Kérularios, bukása ellenére, győztesen került ki, hiszen 1054 után a konstantinápolyi patriarcha és az általa vezetett zsinat hatásköre nőtt.

A nyugati kereszténységben a tizenegyedik század a világi és egyházi hatalom közötti új viszony meghatározásának a kora. Talán rokonítható ezzel a keleten zajló folyamat, természetesen sok sajátos vonással. Van azonban két alapvető különbség is. Egyrészt az egyházi hatalom és a világi hatalom központja nyugaton nem esett egybe, másrészt a megújuló pápaság jobban ellenőrzése alatt tudta tartani a szerzetesrendeket, mint a patriarcha a monostorokat. Végül azonban a keleti egyház is győztesen került ki az önállóságért folytatott küzdelemből, de ennek a győzelemnek nagy ára volt: Krisztus egyházának tartósnak bizonyult megosztottsága és a bizánci birodalom bukása.


Irodalom

Beck, H.- G.: Geschichte der orthodoxen Kirche im byzantinischen Reich. Göttingen, 1980. Hussey, J. M.: The Orthodox Church in the Byzantine Empire. Oxford, 1986.
Jugie, M.: Le Schisme byzantin. Paris, 1941.
Michel, A.: Humbert und Kerullarios. Quellen und Studien zum Schisma des 11. Jhs. I-II. Paderborn, 1925-1930. Michel, A.:
Die Kaisermacht in der Ostkirche (843-1204). Darmstadt, 1959.
Tinnefeld, F.: Michael I. Kerullarios, Patriarch von Konstantinopel (1043-1058). Kritische Überlegungen zu einer Biographie. Jahrbuch der Österreichischen Byzantinistik, 39, 1989, 95-127.
Will, C. (ed.): Acta et scripta quae de controversiis ecclesiae Graecae et Latinae saeculo undecimo composita extant. Lipsiae - Marpurgi, 1861, (repr.: Frankfurt 1963).

vigilia@katolikus.hu

Módosítva: 2001.02.15.