A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Czjzek Évával

Czjzek Éva (1923) neves erdélyi családban született; a sorozatos történelmi, politikai változások miatt kétszer kellett elhagynia szülőföldjét. A magyar emigráció egyik legszerényebb és legáldozatkészebb személyisége évtizedek őta szolgálja a magyar irodalom ügyét Ausztriában. Az 1960-as évek óta fordít rendszeresen. Munkái közül a Pilinszky- és Szilágyi Domokos verseskötetek a legjelentősebbek. A Németh Lászlóval, Pilinszky Jánossal és Toldalagi Pállal való levelezése nemrégiben került publikálásra. Toldalagi Rózának 1900-ban írt, és a család legendás múltját felidéző emlékirata a 2000 című folyóirat ez évi július-augusztusi számában, Czjzek Éva Pilinszkyről szóló megemlékezése a Nap Kiadó Senkiföldjén. In memoriam Pilinszki János című kötetében olvasható. A Vigilia felkérésére most beszél először nem mindennapi életéről.
Mindkét ágon nagy múltú erdélyi családból származik; édesanyja Bethlen Sarolta, édesapja Toldalagi Pál volt. Azt hiszem, e mostani beszélgetésünkben a Toldalagiakról érdemes lenne néhány szóban megemlékezni, hisz róluk kevesebbet tudhatunk, holott a közelmúltig is jelentős személyiségek kerültek ki körükből.

A Toldalagi család története a 15. századig nyúlik vissza; a grófi cím Mária Terézia óta öröklődött. Az ősi fészek Marosvásárhely mellett, Koronkán volt, ahol ükapám, Toldalagi Ferenc a 19. század végén építtetett egy szép udvarházat. Eredetileg egy nagyszabású, klasszicista kastélyt terveztetett ide egy híres építésszel, de mivel időközben pénzének javarésze az erdélyi vasút építésére költötte, csak egy egyszintes épület készülhetett el. A nagyszüleim is itt laktak, s a nyaraimat mindig náluk töltöttem. Emlékszem a ház nagyon szép, régi kandallóira, és a görög mozaikokkal díszített, süllyesztett fürdőkádra, ami teljesen szokatlan volt akkoriban. Nem tudom, a park pontosan mekkora lehetett, de ha valaki a főútról betért hozzánk, még félórát kocsikázhatott, amíg a házhoz ért. A családtagok egy része is itt, a parkban van eltemetve. A másik nevezetesség az óriási könyvtár volt, két Corvinával, és rengeteg könyvritkasággal - ezek összegyűjtésében Toldalagi Ferenc feleségének, Katona Annának volt nagy szerepe. Sok kutató is megfordult nálunk, például a nagyon tehetséges Bíró József, aki az erdélyi kastélyokról készített egy könyvet, s akinek nagynéném, Toldalagi Józsefné, született Béldi Zsuzsanna is segített, több érdekes helyet megmutatott neki a környéken: elvitte Szent Benedekre, ahol szintén volt egy Toldalagi-kastély, vagy a család marosvásárhelyi palotájába, amely egyike Erdély legszebb rokokó stílusú épületeinek. Mindez már a múlté: 1945 után szinte minden megsemmisült, a műkincseket széthordták, az oroszok könyvekkel tüzeltek, az épületek pedig azóta is folyamatosan pusztulnak.

Gvermekkorára hogyan emlékszik vissza? Milyen volt akkoriban egy arisztokrata gyerek élete?

Kolozsvárott születtem 1923-ban, s Marosgombáson, Nagyenyed mellett nevelkedtem, ahol volt egy nagyon szép kis barokk udvarházunk. A legszebb gyerekkori emlékemet a park gyönyörű öreg fái jelentik, amelyeket Zeyk nagyapám ültetett, aki botanikus volt. A szüleim sajnos korán elváltak. Mikor a bátyámat ösztöndíjjal felvették a bécsi Theresianumba, anyámmal két évre Bécsbe költöztünk, és az első két elemit én is itt végeztem el. Anyám ekkoriban ismerkedett meg egy bajor gróffal, Heinrich Lerchenfelddel, akihez aztán rövidesen férjhez is ment, és már vele együtt mentünk vissza Erdélybe. Nagyon megszerettem őt, mert egy végtelenül jó és művelt ember volt. Mint antropozófus, a mai biomódszereknek volt a híve. A gazdaságunkat is eszerint műveltette, ami akkoriban nem volt egyszerű dolog, és emlékszem, az intézőnk olykor fel is lázadt ellene. Mivel nevelőapámban nem voltak meg korának előítéletei, úgy gondolta, jót tesz nekem, ha az iskolában románul is megtanulok, ami ugye a mi köreinkben teljesen szokatlannak számított. (A falusi parasztok, hacsak nem uszította őket egy-egy félművelt jegyző, pap, vagy tanító, nagyon jól megvoltak egymással.) Mindig több nemzet és vallás vonzásában éltem: otthon németül és magyarul, az iskolában pedig románul beszéltünk. Én ugyan református családban születtem, de a családtagok közül senki sem járt református templomba. Csak magyar nevelőnőm, Gizi kisasszony vitt el néha a kálvinista istentiszteletre, de gyerekfejjel szívesebben szaladtam be a gombási görög katolikus vagy a kolozsvári Szent Mihály templomba, valahogy melegséget sugároztak és áhítatot ébresztettek bennem. Gimnáziumba a kolozsvári Marianumba jártam, amit nagyon szerettem. Senki sem igyekezett megtéríteni, s talán emiatt is kezdtem közeledni a katolikus valláshoz. Ez egy nagyon jó iskola volt, sokat köszönhetek neki. 1942-ben érettségiztem. Már akkoriban is nagyon érdekelt az irodalom, az egyetemre mégis inkább művészettörténet szakra jelentkeztem, melléktárgyként pedig pszichológiát és filozófiát vettem fel. Szívesen hallgattam az akkor már idős Bartók György professzort vagy a híres reneszánsz-szakértő Felvinczy Takács Zoltán előadásait.

Mindez már a háborús évek időszaka...

Kolozsvárt is bombázták, úgyhogy az egyetem mellett ápolónői tanfolyamra is jártam. A kórházban szembesültem igazán a háborúval, amikor a sebesült katonákkal találkoztam. Ekkor már a zsidóüldözések is folytak. Én Kolozsvárott anyám bátyjánál, Bethlen Györgynél laktam, aki a Magyar Pártnak volt az elnöke. Felesége, Jósika Paula mélyen vallásos, nagy műveltségű asszony volt, aki a nyilas időkben nagyon sok zsidó családon segített, például a híres Steinert orvosprofesszort és családját is nagybátyámék bújtatták a Majális utcai villájukban. Tragikus idők voltak. Első szerelmem nevelőapám egyik unokaöccse volt, aki Sztálingrádnál megsebesült, az ünnepekre nem tudott hazautazni, s így nálunk, Marosgombáson töltötte 1943-ban a karácsonyt és a szilvesztert. Tőle hallottam először, hogy mi történik valójában Németországban. Stauffenberg közeli rokona volt, s vele együtt részt vett a Hitler elleni merényletkísérletben, ami miatt őt is kivégezték 1944. július 20-án. Mivel mostohaapám bajor volt, vissza kellett térnie Németországba. Szüleim természetesen nem akarták, hogy egyedül maradjak otthon. Szerették volna, ha velük megyek, én viszont semmiképp sem akartam abban a Németországban letelepedni. Akkoriban már komolyan udvarolt nekem Kenyeres János huszárhadnagy. Bár nagyon tiszteltem bátor, becsületes nyilasellenes magatartásáért, nem gondoltam házasságra, túlságosan bizonytalan voltam magamban. Az oroszok előre nyomulása, a huszárok vesztesége a pripjeti mocsaraknál, az ajtó előtt álló búcsú a szülőktől végül is döntésre késztettek. A szülők megnyugvására hivatalosan is eljegyeztük egymást. A szülők augusztusban elindultak Bajorországba, János a frontra, én pedig már mint János hivatalos menyasszonya a Kenyeres-szülőkhöz, a Pest megyei Gombára. Otthonuk, egy nagyon csinos kúria, nagy kerttel, anyósom édesanyjának, Horthy Erzsébetnek (azaz a kormányzó nővérének) volt a tulajdona. Vele együtt hallgattuk a Szabad Európa és külföldi, titkos adók híreit - aggódtunk Jánosért, aki egy szép napon teljesen váratlanul azzal a hírrel érkezett haza, hogy ezredét családostul együtt Sopron mellé helyezték át, csomagoljunk össze mindent, hamarosan indulnunk kell. Így kerültünk a Sopron melletti kicsi faluba, Peresztegre, ahol egy parasztházban utaltak ki szállást nekünk. Anyósomékkal és az akkor tizenhárom éves kis sógornőmmel laktunk egy szobában. 1945. október 18-án, a civil esketést követően, a peresztegi katolikus templomban tartottuk meg az esküvőnket. Az esküvőnk utáni néhány nap szabadságot Budapesten töltöttük, János civilben, bujkálnunk kellett, mert egy aktív huszártiszt (aki az ellenállási mozgalom tagja és szabotálásra buzdít) akkoriban az életével játszott. A szabadság leteltével a nagycenki Széchenyi-kastélyban kaptunk külön lakást, a karácsonyt és a szilvesztert még ott töltöttük. Budapestet már bekerítették, de az ostrom borzalmairól még csak alig szivárogtak ki a hírek. Közben januárban áldott állapotba kerültem, és a sok izgalom következtében gyakran éreztem rosszul magam. A férjem egyre jobban féltett, felvette a kapcsolatot a szüleimmel, hogy kivigyen hozzájuk, Bajorországba. Eleinte hevesen tiltakoztam ez ellen, mert a többi tiszt feleségéhez hasonlóan én is Magyarországon akartam maradni. Végül a születendő gyermekünkre való tekintettel engedtem a szülők hívásának, és János 1945. március elején kivitt a Regensburg melletti St. Johannba. A már napsugaras magyar márciusból hóviharban érkeztünk Bajorországba, s a szülők meleg fogadtatása ellenére, nagyon szomorú és nyugtalan voltam. Reméltük, hogy János velünk marad, a kastélyban bőven akadt volna számára is hely, akárcsak fizetett munka az erdészetben, de ő hazafias szempontokból úgy érezte, vissza kell térnie a századához. A sors iróniája, hogy nem a fronton, hanem hazafelé, igazoltatás közben fogták el az oroszok. A focsani gyűjtőtáborba került, s ezzel hosszú időre megszakadt köztünk a kapcsolat.

Az Ön sorsa miként alakult Németországban? Mikor tért vissza Magyarországra?

Amikor a háborúnak vége lett, a st. johanni kastélyt is lefoglalták a katonaságuk számára. A kastély lakói, a Lerchenfeld család, a sok menekült, balti és keletnémet rokon a gazdasági épületben talált menedéket. Erzsébet 1945. szeptember 22-én született meg a közeli süncheni kórházban, orvos nélkül, bábaasszony segítségével. Egy fekete, sűrű hajú kisbaba a sok szőke bajor gyerek között. Amikor Erzsébet egyéves lett, elhatároztam, hogy visszatérünk Magyarországra. Felvettem a kapcsolatot egy Pesten élő unokanővéremmel és anyósomékkal, akik nagyon hívtak vissza. Tizennégy napig utaztunk egy marhavagonban Landschuttól Budapestig. A legnagyobb csodálkozásomra az élelmezési helyzet sokkal jobb volt itt, mint Bajorországban, ahol mindent csak jegyre lehetett kapni. Pár nap múlva értem jöttek apósomék, és így visszakerültem János régi otthonába, Gombára. A kúria szép berendezéséből semmi sem maradt, de már újra lakható volt, a kertből veteményes lett, tejet, vajat, tojást egy szomszédos gazdától kaptunk. Jánostól is jött végre hír Szverdlovszkból, kis életjel, de legalább tudtuk, hogy él. János fivére, Miklós ekkor már kiszabadult az orosz hadifogságból, hallatlan bátor módon mentette meg legjobb barátja, Debrődy Gyurka életét, s vele együtt kalandos úton Spanyolországban telepedett le. Pontosan ismerte a helyzetemet, a svájci nagykövetségen keresztül vette fel velem a kapcsolatot, hogy segítsen rajtam és keresztlányán, Erzsébeten. Mivel teljesen bizonytalannak látta a jövőnket, arra kért mindenképp próbáljak meg kijutni Zürichbe, ahol repülőjegy vár és vele állásajánlat Spanyolországban. Ez persze némi fénysugár jelentett akkori helyzetemben, de én előbb szerettem volna még kipróbálni, tudok-e önállóan is új életet kezdeni. Pestre mentem gyors- és gépírást tanulni. Anyám fivére, Bethlen Pál ügyvéd és felesége megható módon azonnal felajánlották, hogy lakhatunk náluk kis, Szép utcai lakásukban, mivel az ő gyerekeik akkor már külföldön éltek. Segítettem a háztartásban, jártam a tanfolyamra, és egy bőrkereskedő kisfiát, akinek az édesanyját elhurcolták a nyilasok, a Duna-parton sétáltatva igyekeztem németre tanítani. Így telt el néhány év, mígnem váratlanul és sorsszerűen belépett az életembe Roman Czjzek, a család egyik távoli rokona, akit nem ismertem korábban. Osztrák állampolgárként szabadon mozoghatott Bécs és Budapest között. Többször meglátogatott bennünket, nagyon összebarátkoztunk, elmesélte hányatott életét, elhozta első verseskötetét, operába vitt - fiatalkorom álmait és hangulatait ébresztette fel bennem. Emigrálási szándékomat csak vele tudtam megbeszélni.

A saját élettörténetében ott tartunk, hogy épp Spanyolországba készül új életet kezdeni...

Igen, 1950 elején, a szükséges papírok megszerzése után, Erzsébettel elindultam Zürichbe, s onnan Barcelonába, majd Madridba, hogy elfoglaljam az állásomat. A főnököm, Don Juan Villalonga, egy nagyon tehetős, mélyen vallásos acélmágnás volt, aki jövedelmének jelentős részét karitatív - főleg a lepra szigetek támogatására - fordította. Gyakorlatom nem volt, spanyolul alig tudtam, bár igaz, hogy neki főleg a francia és német nyelvtudásom volt a fontos. Persze sokat aggódtam, hogy képes leszek-e megfelelni a követelményeknek. Munkába menet Erzsébetet mindig leadtam a Sacré-Coeur gyermekkertjében, a munkám végeztével pedig érte mentem, és a gyönyörű Retiro parkon át hazasétáltunk a kis panziónkba. A nyári hónapokban a kánikula majdnem elviselhetetlen volt. Kislányom is szenvedett a szokatlan hőségtől; főnököm tanácsára elküldtem nyaralni Sierrába, a Sacre-Coeur gyermeknyaralójába. Amikor másfél hónap múlva végre érte mehettem az állomásra, és boldogan a karjaimba zárhattam, spanyolul szólalt meg: "pero mama, porqé no hablas espanol?" Ő már folyékonyan csacsogott spanyolul, méghozzá valamilyen tájszólással, amit alig értettem. Szótárban keresgéltem a szavakat, hogy a négy és fél éves kislányomat megértsem... Mindez nagyon elszomorított, pedig amit akartam, elértem. Önálló voltam, meg tudtunk élni a saját fizetésemből, a jövőnk is biztosítottnak látszott. Viszont az akkori Spanyolország, az emberek mentalitása nagyon idegennek, múltszázadbelinek tűnt nekem. Roman közben naponta írt levelet és hívott vissza. Őrületnek tartotta ezt az egész spanyol kalandot. Ismét súlyos döntés előtt álltam. Minden szál Romanhoz húzott vissza, de hát Jánoshoz tartoztam. Egyik fogolytársától, Cziráky Bélától - aki előbb szabadult - tudtuk meg, hogy János Szverdlovszk mellett van egy táborban. Mint korábban, most is Miklós sietett a segítségemre. Azt tanácsolta, írjam meg Jánosnak az igazságot, bármilyen kegyetlennek tűnjék is, jobb ha nem a hazaérkezésekor szembesül vele. Tudtam, hogy igaza van, s azt is, hogy képtelen lennék hazugságban élni, így hát rászántam magam a levél megírására. Bevallom, tettem kegyetlensége beteggé tett, s az is nagyon bántott, hogy Villalonga jóságával visszaéltem, de beláttam, hiába menekülök a sorsom elől... Megsürgönyöztem Romannak érkezésünk dátumát, és ő értünk jött Zürichbe. Akkor még édesanyja villájában lakott, két, első házasságában született fiával, Gordonnal és Tonióval. Nekünk egy albérleti lakást bérelt, és hozzánk költözött. Közben súlyosan megbetegedtem, három hónapig feküdnöm kellett, élet és halál között lebegtem, de végül a penicillin (amely akkor még újdonságnak számított) megmentette az életemet. Roman meghatóan gondoskodott rólunk, Erzsébetet teljesen a saját gyermekének tekintette, németre tanította, hogy az iskolában ne legyenek majd nyelvi problémái. Együtt éltünk Romannal, lassacskán felépültem, és 1952 áprilisában megszületett közös gyermekünk, Axel, s ezzel életemnek is egy új, pozitív szakasza kezdődött el. Rövidesen, nyolc évi hadifogság után János is végre hazakerült, előbb Kazincbarcikára, majd Budapestre. Levelemet még Oroszországban megkapta. Bár váratlan ütésként érte, amit leírtam benne, megköszönte őszinteségemet, s a lehető legemberségesebben reagált rá. Pesten a sors összehozta régi szerelmével, Katival, aki szerencsétlen házasságban élt, kölcsönös megegyezéssel elvált férjétől, és Jánossal együtt kivándoroltak Kanadába. Romyhoz hivatalosan csak egy évvel Axi születése után mentem férjhez. Bevallom, akkoriban nekem a civil esküvő nem is tűnt fontosnak, a szerelmet és a gyereket nem bűnnek, hanem az Úristen ajándékának tekintettem, amiért végtelen hálás is voltam. Roman édesanyjának halála után átköltöztünk a hasenauerstrassei villába, ahol immár hatan, a legnagyobb egyetértésben éltünk együtt.

Érdemes lenne röviden kitérni a Czjzek család történetére is. Magyarországon jól ismert a Haas és Czjzek cég, hisz üzletük azon kevesek közé tartozik, amelyet nem államosítottak a szocializmus idején.

Azt hiszem a családi tradícióval kapcsolatban nem tudnék a fiamnál tömörebben fogalmazni, aki egy interjúban mondta a következőket: "Kétszáz éves tradícióról van szó. A schlaggenwaldi porcelán manufaktúrát 1792-ben alapította ugyanazon család két ága: a Haas és Czjzek família. A Karlsbad mellett fekvő Szudéta-vidéki üzem volt az első cseh porcelángyár. A kontinensszeme úttörő meisseni gyárból - amellyel az alapító ősök rövid időn belül felvették a kapcsolatot -, kitűnő szakemberek (elsősorban festők) jöttek Schlaggenwaldba. Az üzem gyors virágzásnak és gyarapodásnak indult, a család pedig értékes ipartelepítő tevékenysége elismeréseként nemesi címet kapott. A család fénykora a Monarchiához kapcsolódik. Johann Edler Czjzek von Smidaich az egész világot meghódította a 19. század végére. Leányvállalatai voltak Bécsben, Prágában, Budapesten, képviseletei világszerte. A család birtokában volt a Czjzek-bankház, amely a ma is működő Schöller-bankházzal tartott kapcsolatot. Sok más ipari érdekeltsége is volt még a famíliának. A Monarchia összeomlását még különösebb megrázkódtatás nélkül vészeltük át. A második világháború viszont súlyosan érintette bennünket. A bécsi üzlet megsemmisült. Bombatalálat érte. A gyár ugyan megmaradt, de a háború után kisajátították."

Férje volt tehát a család történetében a gyár utolsó igazgatója...

Igen, bár ehhez hozzá kell tenni, hogy csak szükségből állt a vállalat élére. Romannak egyébként sok tekintetben hasonló sorsa volt, mint nekem. A Czjzek nagypapa egyidős volt az én nagyapámmal, aki Kolozsvárott volt polgármester, s mindketten nagyon szigorú, fegyelmezett és takarékos életvitelt szabtak ki önmaguk és a családjuk számára. Reggel hatkor keltek, és semmiféle luxust nem engedtek meg környezetükben, ugyanakkor ők voltak azok, akik a család vagyonát megőrizték, sőt gyarapították is a nehéz időkben. Romannak ötéves korában, tífuszban meghalt az édesapja, s amikor nagykorú lett, ő örökölte a porcelángyárat, ami nagybátyjának köszönhetően addigra nagy adósságot halmozott fel, úgyhogy először ezt kellett rendeznie. Amikor kezdett volna a cég helyzete stabilizálódni, jött a háború, s ő közkatonaként a frontra került. Rommel hadseregében végig csinálta az egész afrikai hadjáratot, s Egyiptomban az amerikaiak fogságába esett. Írt is egy könyvet erről az időszakról, utólag nagyon érdekes, sajnos mindmáig kiadatlan maradt. Ám ebben a nyomorúságos környezetben először foglalkozhatott azzal, amivel mindig is szeretett volna: verseket írt végre, hisz korábban mindig csak pénzt kellett keresnie. A művészi hajlamot egyébként édesanyjától örökölte, aki nemcsak nagyon szép, de kiváló, portréfestő is volt. Amikor hat év múltán hazatért, a házmesterné nem ismerte meg, be sem akarta engedni: a maga száznyolcvanhét centijével negyvenkét kiló volt mindössze. A Czjzek-vagyon közben megsemmisült, a házassága tönkrement, és a két fiával, akik vele maradtak, mindent újra kellett kezdenie.

Műfordítói tevékenysége, hogyan kezdődött?

A négy gyerek mellett nemigen mozdulhattam ki otthonról, az irodalom azonban mindig is érdekelt. Egyszer egy Argentínában élő unokafivérem elküldte Ernesto Sabato kisregényét; akkor még nem tudtam jól spanyolul, s együtt fordítottuk le. Csak utána derült ki, hogy valaki már lefordította előttünk németre... Ez volt az első próbálkozásom. A másodikkal már több szerencsével jártam. Németh Lászlónak 1956 decemberében egy győri lapban jelent meg az Író és nemzet című cikke, amelyhez lánya, Magda jóvoltából jutottam hozzá. Lefordítottam, és néhány nap múlva már meg is jelent a Volksblattban. Nagyon megörültem, utolért a bátorságom, és hozzáfogtam az Iszony egy-két fejezetéhez, amelyre még Pilinszky hívta fel a figyelmemet. Aztán Pilinszky Jancsi kiküldte a Rekviem című forgatókönyvét, és akkor ismét feltámadt a fordítói kedvem. Ez már 1961-ben volt.

Pilinszkyvel való barátsága mikor kezdődött?

1956. október elején ismerkedtünk meg, amikor az írószövetségi hajókirándulás keretében ő is kiutazhatott három-négy napra Bécsbe. 1948 óta ez volt talán az első alkalom, hogy magyar írók hivatalosan is Nyugatra utazhattak. Toldalagi Pál adta meg neki a címünket. Nagyon félénk volt akkoriban, tele feszültséggel, s úgy emlékszem, nem is ő, hanem Németh Ella hívott telefonon. Nem sokat tudtam róla. Akkoriban egy menekült házaspár lakott nálunk: Tormay Gábor, aki a Szabad Európa Rádiónál dolgozott, és a felesége. Csak Gábor volt otthon délelőtt, szóltam neki, hogy jöjjön le, érkezik egy vendég Magyarországról. Így, kettesben várakoztunk, s amikor kinyitottam az ajtót, egy pillanatra úgy tűnt, mintha a bátyám állt volna ott. Ennél is jobban meglepődtem, amikor Gábor és János egymás nyakába borultak. Kiderült, hogy iskolatársak voltak a piaristáknál. Vacsorára aztán ismét eljött Jancsi. Emlékszem, péksztrájk volt, s ijedtemben kenyeret sütöttem. Valamikor hét körül érkezett, s éjfélig beszélgettünk. Rögtön az első találkozásunkkor nagyon összebarátkoztunk.

Később férjével együtt Pilinszky első német fordítói lettek, s ehhez neves osztrák költőket is meg tudtak nyerni.

Ezek kezdetben nyersfordítások voltak, amelyeket megmutattunk egy itteni költőbarátunknak, Wieland Schmidtnek, aki azt mondta, elviszi őket Gerhard Fritschnek, akit személyesen még nem ismertünk. Nagyon megörültünk ennek, mivel Fritsch nemcsak kiváló költő volt, de ő adta ki akkoriban a legjobb irodalmi folyóiratot, a Wort in der Zeitot. Rendszeresen közölt fiatal költőket, ami a konzervatív Ausztriában nagy dolognak számított. Fritsch lelkendezett, és így készült el először az Apokrif, a Harbach, 1944, és az Aranykori töredék. Fritsch újjáköltötte a verseket, amelyek, ha hangfekvésükben nem is, de hangulatban egyeznek az eredeti, magyar változatokkal. Van, aki nem értett egyet az ő módszerével, mégis úgy vélem, hogy Pilinszky zsenialitása a Fritsch-féle fordításokból érződik ki leginkább. Mindenesetre Jancsinak tetszettek, és azt hiszem, soha nem fogadták volna úgy német nyelvterületen, ha nincsenek ezek a fordítások. A külföldi meghívásoknak ugyanis előfeltétele volt, hogy legyenek, készüljenek fordítások. A nyugati utazások és szereplések még így is igen nehézkesen valósulhattak meg.

vigilia@katolikus.hu

Módosítva: 2001.02.15.