BOLLÓK JÁNOS

Szent László korának magyar értelmisége

1944-ben született Mezőkövesden. MagyarÖlatinÖgörög szakon szerzett diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán, ahol jelenleg az Ókortudományi Intézet vezetője. A nyelvtudomány doktora, egyetemi tanár.

Amikor bátyjának, I. Gézának váratlanul és idő előtt bekövetkezett halála után 1077-ben a később szentté avatott I. Lászlót - mint a krónikás írja - "Magyarország nemeseinek teljes sokadalma (...) közös egyetértéssel, egyöntetű szavazással, egyhangú akarattal és közmegegyezéssel megválasztotta az ország kormányzására", a magyar királyság semmivel sem volt könnyebb helyzetben, mint bő egy évszázaddal korábban a magyar fejedelemség volt. A kül- és belpolitikai, a gazdasági és morális problémák éppoly sűrűsödve jelentkeztek és törtek a felszínre, mint az augsburgi csatavesztést követő évtizedekben, csupán más jellegűek voltak.

Bel- és külpolitikai viszonyok

A külpolitikában az új uralkodónak mindenekelőtt azzal a kettős nehézséggel kellett szembenéznie, hogy a német-római császárság és a pápaság a hetvenes évek közepétől kezdve egyszerre támasztott igényt a magyar királyság fölötti hűbérúri fennhatóságra. Bonyolította továbbá a külpolitikai helyzetet, hogy az úzok - a magyar krónikában "besenyők" - hol önszántukból, hol Bizánc biztatására rendszeresen támadták az ország keleti és déli határvidékeit. Más jellegű, ám ezeknél nem kisebb veszélyt rejtett magában, hogy a korábbi évtizedek pogánylázadásai következtében mélypontra süllyedt az ország nemzetközi, megítélése, főként Nyugat-Európában, és ráadásul nem is alaptalanul. Tény, hogy az idegen érdekeket kiszolgáló Péter elleni függetlenségi mozgalom, mely I. Andrást 1046-ban trónra segítette, egyben pogánylázadás is volt. A Vazul fiai, András és Levente mögé felsorakozó magyarok, miután a két Árpád-házi sarjat visszahívták száműzetéséből, ÖÖ a krónikás előadása szerint - támogatásuk feltételeiül a következőket szabták nekik: "engedjék meg, hogy az egész nép pogány vallás szerint éljen, hogy a püspököket és a papokat megölhessék, az egyházakat szétrombolhassák, a keresztény hitet elvethessék, a bálványokat tisztelhessék". Hogy a kereszténység helyzete a magyarság körében a Szent István halálát követő évtizedekben mennyire törekénynek bizonyult, azt az 1060-61-es második pogánylázadás mellett az is bizonyítja, hogy Szent László törvénykönyve külön cikkelyt szentelt a berkekben, ligetekben, források és patakok mellett végzett pogány szertartások tilalmazásának. A magyarok "pogány" vagy "hitben ingatag", "hitben hamis" volta nemcsak a 11. századi nyugati egyházi íróknak volt kedvenc témája, hanem emléke még a 12. században is kísértett: a császárpárti német krónikások még ekkor is - amikor pedig már minden alapot nélkülözött - ezt hozták fel egyik nyomós érvként a német expanziós törekvések igazolására. Nem nehéz belátni, hogy akkor és olyan környezetben, amikor és ahol a koronázási szertartásszövegek a keresztény uralkodó elsőrendű kötelességévé tették, hogy "védje és oltalmazza Isten szentegyházát és híveit", "győzze le és tegye semmivé a hitben hamisakat épp úgy, mint Krisztus nevének ellenségeit", a pogányság vagy a hitbéli ingatagság és megbízhatalanság vádja komoly fenyegetést jelentett, mivel bármikor ürügyül szolgálhatott egy-egy büntető hadjárat vagy rendteremtő akció megindítására.

A külpolitikaihoz hasonlóan bonyolult és nehéz volt a belpolitikai helyzet is. A belháborúk következtében már korábban fellazult a jogrend és a törvényesség, szétzilálódott a gazdaság. I. Béla az árak és a kamatok központi rendelettel történő rögzítésére kényszerült, ami azt jelzi, hogy az ország lakossága komoly áruhiánnyal küszködött. Mint László e vonatkozású törvényeiből kikövetkeztethető, általános jelenséggé vált az útonállás, a rablás és egyéb erőszakos cselekmények. A legkomolyabb belpolitikai problémát azonban közjogi természetű krízis jelentette: Géza és László ugyanis 1074-ben, amikor a Salamon elleni lázadás élére állt, az ország törvényesen megkoronázott királya elleni lázadás vezetését vállalta, és Salamon személyében az ország felkent uralkodóját detronizálta: szigorúan jogi szempontból nézve tehát sem Géza uralkodása, sem László királlyá történő kikiáltása nem felelt meg a törvényesség követelményeinek.

Ezek voltak tehát azok a legsúlyosabb kül- és belpolitikai nehézségek, amelyekkel hatalomra kerülésekor László szembesülni kényszerült. A történelmi események fényében ma már tudjuk, hogy mindegyikükön sikerült úrrá lennie: nem egészen két évtizedes országlása alatt a magyar királyság nemcsak megőrizte szuverenitását, hanem - Horvátország betagolásával - területileg még gyarapodott is; a kereszténység helyzete a lakosság körében végérvényesen stabilizálódott, ami egyet jelentett azzal, hogy nőtt a külső biztonság; helyreállt a törvényesség, a feudális viszonyok megszilárdultak: egyszóval a szinte reménytelen helyzetben trónra lépő László halálakor mind gazdaságilag, mind tekintélyében és önbizalmában megerősödött Magyarországot hagyott maga után.

A 11. századi magyar művelődési viszonyok

Hogy a magyar politika milyen választ adott a felmerült problémákra, azt a történelmi események fényében nagyjából ismerjük. Ám izgató és akár a jelen szempontjából sem közömbös kérdés, hogy milyen választ adott a kor kihívásaira a kor magyar értelmisége. Ez utóbbit természetesen a maga egészében nem könnyű megítélni, hiszen a 11. századi magyar művelődési viszonyokra vonatkozóan csak nagyon gyér számú és hiányos adatok állnak rendelkezésünkre. A László koránál egy évtizeddel későbbi Kisebbik István-legenda szerzője művének bevezetőjében mindenesetre azt írja, hogy "fél az irigykedők mardosásaitól, akik a magukét hanyagul rakják össze, a mások írásait viszont ízekre szedik". Ebből a megjegyzéséből és abból a tényből, hogy a 11. századból ránk maradt magyar irodalmi alkotások többsége mind stilárisan, mind pedig a művészi ábrázolásmód tekintetében igen magas színvonalon áll, arra következtethetünk, hogy keletkezésük idején kellett léteznie egy, ha számban nem is nagy, de jól képzett literátor rétegnek, melynek tagjaitól az irodalmi kritika és a tudományos viták világa sem volt idegen. László korának irodalmi terméséből azonban - eredetileg bármennyi volt is - mindössze két darab élte túl az idők viszontagságait: a Nagyobbik István-legenda, és a László király tettei (Gesta regis Ladislai) címet viselő történeti tárgyú mű. A legenda, mely a középkori hagiográfia műfaji konvencióihoz igazodva első királyunk életét örökíti meg, 1077 és 1083 között íródott, ismeretlen szerzője valószínűleg bencés szerzetes volt. A gesta ezzel szemben minden bizonnyal olyan világi pap tollából származik, aki László udvarában tevékenykedett, és akinek közeli rálátása lehetett az események menetére. A középkori történetírás "regényes" változatát képviselő munkája az I. Béla halálától László király haláláig terjedő (1062-1096) évek eseménytörténetét dolgozza fel, részint a honvédő harcokra - az úz-besenyő támadások és a császári büntető expedíció visszaverésére - részint -, vagy még inkább - a Salamon király és két unokatestvére, Géza és László herceg közötti trónviszályra koncentrálva, középpontban a sorsdöntő mogyoródi csatával. Noha gestája a kor valamennyi jelentős történei személyiségét felvonultatja, a történéseknek kezdettől fogva mindvégig László a főhőse. Műve nem közvetlenül, hanem a 14. századi magyar krónika részeként hagyományozódott, s feltehetőleg nem is teljes terjedelmében, ennek ellenére így, csonka formájában is a középkori magyar történetírás csúcsát jelenti.

Annak megválaszolásához azonban, hogy a két mű szerzője a kor két égető problémáját, a külpolitikai és a közjogi válságot illetően milyen álláspontra helyezkedett, vagy, hogy egyáltalán volt-e valamilyen álláspontja, előbb a két válság előzményeit és összetevőit kell kicsit részletesebben szemügyre vennünk.

III. Henrik szerepe

A külső válság okai, a két nagyhatalom hűbérúri igényének előzményei még a század 40-es éveire nyúlnak vissza. A Szent István halálát követő trónviszály-sorozatban ugyanis Orseolo Péter 1045-ben a Magyar Királyság jogállása szempontjából súlyos, csaknem végzetes lépésre szánta el magát: hálából a katonai segítségnyújtásért szabályos hűbéri hűségesküt tett az őt trónjára visszasegítő III. Henrik német-római császárnak. Igaz, a Pétert 1046-ban újra és immár végérvényesen elűző I. András nem ismerte el érvényesnek és magára nézve kötelezőnek Péter hűségesküjét, és azt a magyar krónikás szerint szorult helyzetében a Péter elmozdítása miatt sikertelen büntető hadjáratot vezető III. Henrik maga is semmissé nyilvánította, ám az Altaichi Évkönyvek kortárs szerzőjének ezzel kapcsolatos megjegyzése valószínűleg a magyar krónikásnál hívebben tükrözi a császári udvar valódi álláspontját, miszerint a császár úgy érezte, "elvetemült emberek ragadták el tőle Magyarországot, amely korábban Isten annyira nyilvánvaló ítélete alapján jutott a hatalmába". A "nyilvánvaló isteni ítélet", melyre az évkönyvíró hivatkozik, konkrétan az 1044. évi ménfői ütközet kimenetelével azonos, amelyben III. Henrik serege és Péter csatlósai legyőzték a Pétert 1042-ben elűző Aba Sámuelt és híveit. A középkor jogelméletében már a 8. század közepétől nyomon követhető ama gondolat megléte, hogy egy-egy fontosabb ütközet eredménye az isteni akarat megnyilvánulásának jele, egyfajta ,,istenítélet". Egy-egy csata kimenetelét főként a dinasztikus harcok esetében értelmezték istenítéletnek. III. Henrik tehát, amikor a ménfői csatát istenítéletté nyilvánította, eljárásával egyrészt egy több évszázados középkori hagyományt folytatott, másrészt az, hogy a ménfői győzelmét ilyen módon értékelte, egyben arra is utal, hogy annak napjától kezdve Péter hűbéri esküjétől függetlenül is Magyarország főhűbérurának tekintette magát és utódait. 1046-ban a számára kedvezőtlen fejlemények hatása alatt tehát inkább csak hűbérúri jogának érvényesítéséről, mint magáról a hűbérúri jogáról mondott le. Az akkor elnapolt kérdést azután 1074-től újra aktuálissá tette az a körülmény, hogy I. András fia, Salamon magyar király, miután a dinasztikus küzdelemben Mogyoródnál vereséget szenvedett unokafivéreitől: Gézától és Lászlótól, ugyanúgy, mint korábban Péter, ő is a német római császár - IV. Henrik - segítségéért folyamodott hatalma visszaszerzése érdekében.

Az istenítélet

Hogy a Szentszék, pontosabban VII. Gergely milyen meggondolások alapján támasztott igényt a magyar királyság fölötti világi fennhatóságra, az a különböző források, mindenekelőtt a Salamonhoz, valamint a Gézához és Lászlóhoz írt levelei alapján hasonlóképpen viszonylag nagy pontossággal rekonstruálható. Egyfelől elfogadta III. Henrik álláspontját, miszerint a ménfői csata kimenetelében istenítélet nyilvánult meg, másfelől azonban az ekként felfogott ütközet jogi következményeit egy újabb szempont felvetésével igyekezett ügyesen a maga javára fordítani. III. Henrik ugyanis az 1044-es Magyarország elleni hadjáratának megindítása előtt anathémát mondatott ki a pápával Aba Sámuelre és híveire. Az anathéma kieszközlését Henrik részéről akkoriban pusztán taktikai meggondolás motiválta, az, hogy a valójában expanziós célokkal indított hadjáratát a nemzetközi közvélemény előtt szalonképessé tegye, az egész ügyet a törvényes királyuk ellen zendülő hitehagyottak megfenyítésének tüntesse fel. VII. Gergely viszont három évtizeddel később éppen ezt a momentumot emelte ki, mondván, az anathéma és a pápai jóváhagyás kikérésének ténye amellett tanúskodik, hogy III. Henrik valójában egyfajta szent háborút viselt Aba Sámuel és hívei ellen, következésként Magyarországot Szent Péter segítségével nem a maga, hanem a Szentszék javára hódította meg. Ebbéli véleményét minden köntörfalazás nélkül meg is fogalmazta a Salamonhoz 1074. október 28-án írott levelében: "...a kegyes emlékezetű Henrik császár (= III. Henrik), miután ezt az országot (= Magyarországot) Szent Péter tiszteletére meghódította, királyát (= Aba Sámuelt) legyőzte és diadalt aratott, a koronát és a lándzsát elküldte Szent Péter testéhez, vagyis győzelmének dicsőségéért ahhoz juttatta el a királyi hatalom jelvényeit, akit tudomása szerint a felette való főség megillet" - vagyis Szent Péterhez, illetve utódjához. Ugyanez a két motívum, az istenítélet és a ménfői csata jogkövetkezményeként előállt szentszéki fennhatóság játssza a főszerepet VII. Gergely Gézához címzett levelében a mogyoródi csata értékelése kapcsán is. "Mivel unokafivéred (= Salamon) Magyarországot a német királytól nyerte el bitorlással, nem pedig a római pápától, hatalmának, mint hisszük, Isten ítélete vetett véget. (...) A király (= Salamon) Szent Péter apostolfejedelem dicső uralmának megvetésével, akié (...) ez az ország, alávetette magát a német királynak, és az árnyékkirály nevet kapta. Az Úr azonban előre látva ezt az (apostolai) fejedelmének okozott sérelmet, az ország feletti hatalmat rád ruházta át" - írja nem sokkal később Gézának, akit ebben a levelében következetesen duxnak - azaz hercegnek - titulál, mintegy érzékeltetve, hogy csak akkor hajlandó rexnek - vagyis királynak - elismerni, ha eleget tesz a Róma iránti kötelességének, azaz elismeri a pápa fennhatóságát. Ezenkívül VII. Gergely és a gregoriánus egyházjogászok, köztük a ménfői csatával 1085-ben külön is foglalkozó Bonizo, egyéb írásaikban úgyszintén előszeretettel hivatkoztak Szent Péterre, mint a Szentszék számára kedvező istenítélet kieszközlőjére.

E háttérismeretek birtokában egyértelműen aktuálpolitikai színezetet nyer István Nagyobbik-legendájának legalább két mozzanata. A legenda írója a hagiográfiában szokatlan módon a szent király harcaira is kitér, köztük arra, hogy hőse hogyan viselkedett a német-római császár 1030. évi támadásakor. A legendabeli István azonkívül, hogy megteszi a szükséges intézkedéseket, mielőtt harcba bocsátkoznék, Szűz Máriához is fohászkodik, mondván: "Ha kedved telik benne, világnak úrnője, hogy örökséged szőlejét ellenség pusztítsa, s a kereszténység zsenge ültetvényét irtsa, kérve kérlek, ne róják fel az én renyheségemnek, hanem inkább akaratod rendelésének. Ha a pásztor bűnös, érdeme szerint ő maga lakoljon, kérlek, ártatlan juhokat dühöd ne sújtson". Miután a császári had visszavonult, István a csodás körülmények között bekövetkezett hadi sikerét Isten irgalmának tulajdonítja, és hálát ad érte "Krisztusnak és szülőanyjának, akinek védelmébe magát és országának gondját szüntelenül ajánlotta". Konrád, a támadó, miután értesült övéi megszégyenüléséről, "nem kételkedett abban, hogy ez Isten szándékából történt", és azontúl tartózkodott Magyarország megtámadásától. A legenda császárja (valójában III. Henrik) tehát vereségét istenítéletnek fogja fel, melynek a legendában is ugyanaz a funkciója, mint VII. Gergely érvelésében, csakhogy az író ábrázolásában Szent Péter helyére Mária lép eme istenítélet kieszközlőjeként. Vagyis Szent István és vele együtt Magyarország legfőbb égi pártfogója eszerint nem Szent Péter, hanem Szűz Mária. Ez a behelyettesítés, noha a gondolatmenet a VII. Gergely leveleiből megismert sémát követi, egy csapásra semmissé teszi a Gézával szembeni pápai érvelést, méghozzá teológiailag aligha támadható módon, hiszen Szűz Mária hatalmát és szent voltát bajos lett volna bárkinek is kétségbe vonnia. Az író eljárása mögött tehát nem nehéz felfedezni azt az alig leplezett, bár nagyon finoman előadott szándékot, mely a pápaság magyar királyság fölötti hűbérúri jogigényének visszautasítását célozza.

A pápaság hűbérúri jogigényének visszautasítása

Hasonló képlettel találkozhatunk a gesta két látomás-jelenetében is, noha annak írója, mint majd látni fogjuk, alapvetően más célkitűzést követett, mint a Nagyobbik István-legenda szerzője. Az első vízió színhelye a mai Vác környéke. A történet szerint Géza és László, miközben a sorsdöntő mogyoródi ütközet előtt katonáival együtt a király seregének érkezésére várakozik, lóháton beszélgetésbe elegyedik egymással. Társalgásuk közben László fényes nappal csak az ő szemének feltáruló látomást lát, amelyben az Úr angyala leszáll az égből, kezében koronával, és azt Géza fejére illeszti. László ebből arra következtet, hogy a küszöbön álló összecsapásban győzni fognak Salamon ellenében, és az országot a koronával együtt Gézának adja az Úr. Géza erre így válaszol: "Ha az Úristen velünk lesz és megóv bennünket ellenségeinktől, s ez a látomás beteljesedik, itt, ezen a helyen egyházat fogok építtetni szülőanyja, a legszentebb Szűz Mária tiszteletére". A második látomás a mogyoródi győzelem és Géza királlyá koronázása után jelenik meg ugyanazon a helyszínen, mint az első. Ezúttal Géza és László kísérői társaságában arról tanakodik, hogy pontosan hol építsék fel azt a szentegyházat, melynek alapítására a csata előtt Géza fogadalmat tett. Ekkor egy szarvas tűnik fel előttük, agancsain égő gyertyákkal, s előbb futni kezd előlük, majd megáll azon a helyen, ahol később felépült a monostor. Amikor a katonák le akarják nyilazni, a Dunába veti magát, és végérvényesen eltűnik a szemük elől. A történetet a krónikás így folytatja:
"Szent László ennek láttára így szólt:
- Valójában nem szarvas, hanem Isten angyala volt. S Géza király ezt mondta:
- Mondd meg nekem, szeretett testvérem, mik volnának azok az égő gyertyák, amelyek a szarvas agancsain látszottak?
Szent László így válaszolt:
- Nem agancsok azok, hanem szárnyak, nem égő gyertyák azok, hanem ragyogó tollak, állni pedig azért állt meg, mert ott jelölte ki a helyet nekünk, hogy a Boldogságos Szűz egyházát ne másutt, hanem csakis ott építtessük fel.
Hogy pedig az első látomás helyszíne se maradjon építmény nélkül, Géza király és testvére elrendelte, hogy ott Szent Péternek, az apostolok fejedelmének építsenek kápolnát".

Nem nehéz felismerni, hogy a két látomás gondolati háttere ugyanaz, mint a Nagyobbik István-legendáé: a hatalom és a korona sorsát eldöntő győzelemnek itt is istenítélet jellege van. A győzelmet itt is az Úr nyújtja, de Szűz Mária közbenjárására, másként ugyanis nem volna értelme Géza azon fogadalmának, melyet az első látomás után tett; Géza fő égi patrónusa tehát egyértelműen Szűz Mária. A második látomás viszont azt sugallja, hogy Szűz Mária mellett Szent Péternek is jutott némi szerep a győzelemben, ám csak annyi, hogy - a krónikaíró hallgatólagos feltételezése szerint - az ő közbenjárásának volt köszönhető a hercegeknek önbizalmat adó első látomás. A krónika írója tehát bizonyos vonatkozásban továbbmegy, mint a legendáé: hiszen a két egyház általa előadott megalapítása úgy is értelmezhető, hogy Géza ezzel mindkét égi patrónus iránt kellőképpen lerótta háláját, istenítélet értékű győzelme semmilyen formában sem szolgálhat tehát a "szent péteri fennhatóság" igazolásának kiindulási alapjául. A két szerzőnek a maga korában nagyon is érthető utalásai mögött a regnum Marianum ekkor formálódó ideológiája húzódik meg, mely egyaránt alkalmasnak kínálkozott mind a pápai, mind a császári hűbérúri igény visszautasítására.

A Gesta regis Ladislai szerzője azonban nemcsak, sőt nem is elsősorban a pápaság és a császárság hűbérúri igényének együttes visszautasítását, hanem sokkal inkább László trónra kerülése jogosságának igazolását tekintette fő feladatának. Az a kényes közjogi helyzet, melynek megoldatlansága sokáig beárnyékolta László uralmát, és amely három évtizeden belül kétszer is megteremtette a külső beavatkozás lehetőségét, annak következményeként állt elő, hogy az uralkodócsaládon belül egészen László koráig nem alakult ki és szilárdult meg a hatalom átruházásának egységes rendje. Az uralkodói hatalom öröklésében a magyar fejedelemség idején a senioratus elve érvényesült, az elhunyt uralkodó helyébe mindig az uralkodó nemzetség legidősebb férfitagja lépett. Géza azonban szakított ezzel a hagyománnyal, amikor fiát, Istvánt jelölte ki utódjául - ez váltotta ki Koppány lázadását -, s éppúgy István is, aki előbb a fiát, Imrét, majd annak korai halála után nővére fiát, Orseolo Pétert tette meg végrendeletileg királyi trónjának örökösévé. A magyar főemberek gondolkodásában azonban a senioratus hatalomátruházási hagyománya nagyon sokáig makacsul tartotta magát: ennek alapján tették meg királynak a Péter ellen lázadó magyar előkelőségek 1042-ben Szent István sógorát, Aba Sámuelt, s lényegében véve ezen elv érvényességének elismerését jelentette a várkonyi egyezség is, hiszen a hatalmon Bélával megosztozó I. András azzal, hogy az öccsét tette meg dux-szá, tulajdonképpen elismerte annak jogát arra, hogy halála után ő kövesse majd a trónon. Ezt az egyezséget azonban felborította az a körülmény, hogy időközben Andrásnak két fia is születetett, s közülük az idősebbet, Salamont András még életében királlyá koronáztatta (1057), és pozícióit dinasztikus házassággal is igyekezett megerősíteni: IV. Henrik császár lányával jegyezte el. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Salamon királlyá koronázását kényszerhelyzetében formálisan maga Béla is elfogadta, bár bátyja, András halála (1060) után első dolga az volt, hogy félreállítsa a még kiskorú uralkodót. Béla hirtelen bekövetkezett halála (1063) után azonban IV. Henrik császár visszahelyezte trónjára a vejét, és Salamon uralmát több mint egy évtizeden át Béla hercegi címet viselő két fia, Géza és László is kénytelen volt tudomásul venni, sőt, Géza maga erősítette meg unokatestvérét a királyi trónon azzal, hogy a hatalomba való visszahelyezése után jelképesen saját kezűleg koronázta ismét királlyá. Salamon ingatag talajon álló uralma azonban, akárcsak korábban Péteré, törvényszerűen vonta maga után az ország vezetésében a külföldi, elsősorban német császári befolyás erősödését, ami viszont épp ily törvényszerűen váltotta ki a magyar főemberek egyre hevesebb ellenszenvét és ellenállását. 1074-ben ez az ellenállás fegyveres felkelésbe torkollott, melynek eredménye Salamon elűzése, és előbb Géza, majd annak halála után testvére, László királyi trónra emelése lett. Csakhogy amíg Salamon élt, de lege sem Gézának, sem utána Lászlónak nem volt joga a királyi méltósághoz és koronához. A krónikaíró gestájával nem kevesebbre, mint ennek a súlyos közjogi helyzetnek elméleti szinten történő megoldására vállalkozott.

Legitimitas kontra idoneitas

Az európai állam- és jogelméleti irodalomban a 10. század közepétől kezdve folytak a viták arról, hogy az uralkodót vérségi kapcsolata (legitimitas) vagy a jelleméből fakadó alkalmassága (idoneitas) jogosítja-e fel a királyi trónra, s főként az Ószövetségben mindkét irányzat hívei bőven találhattak és találtak érveket saját igazuk alátámasztására. Magától értetődik, hogy László trónigénye jogosságának bizonyítása csak az idoneitás érvrendszere alapján volt lehetséges, és a gestaíró ezt az utat is választotta. Egész művének legfőbb mondanivalója az, hogy a királyi nemzetség tagjai közül jelleme és tettei alapján ítélve részben Géza, de még nála is inkább a testvére, László volt az, aki minden szempontból alkalmasnak bizonyult az uralkodásra. Ebbéli véleményét nyíltan meg is fogalmazza a László királyi trónra emelését ünneplő fejezetben, illetve az ennek kapcsán Lászlóról adott jellemzésében. "Mindenki tudta ugyanis, hogy őt az erények teljessége ékesíti, hitben katolikus, kegyességben kiváló, bőkezűségben adakozó, jótékonykodásban kiemelkedő". A gesta egész cselekménye tulajdonképpen egyetlen célt követ, azt, hogy érzékletesen dokumentálja a jellemzésben felsorakoztatott erényeket, mindvégig elsősorban László kivételes nagyságát hivatottak illusztrálni a gesta epizódjai.

A idoneitas azonban a gestaíró szemében nem elvont fogalom, hanem meghatározott erények együttese. Ezeknek a Lászlóban megtestesülő uralkodói erényeknek a forrásvidéke ugyanakkor meglehetősen nagy pontossággal feltérképezhető, és végső fokon nem más, mint Szent István Intelmei. A Lászlóval kapcsolatos erénykatalógus nemcsak tartalmában, hanem szerkezetében és hangsúlyaiban is az Intelmek uralkodóval szemben megfogalmazott kívánalmainak rendszerét követi, sőt helyenként szó szerinti egyzéseket mutat vele (például rex non tam regat, quam regatur).

A gestaíró bizonyos mértékig az I. András korában alkotó elődje történeti munkáját is átformálta, kisebb részletek betoldásával koncepcionálisan saját idoneitas-felfogásához igazította, s ily módon az idoneitas elvét következetesen szem előtt tartva, Lászlóval kapcsolatban egészen sajátos koncepciót dolgozott ki. Megítélése szerint a Szent István és László között trónra került magyar uralkodók közül mindegyiknek volt valami olyan fogyatékossága, melynek következtében nem felelt meg az Intelmekben előírt követelményeknek, kivéve Imrét, aki viszont ténylegesen sohasem uralkodott. Ez a koncepció azt sugallta, hogy István igazi utóda virtuális értelemben László, aki Imréhez hasonlóan minden szempontból eleget tesz az eszményi uralkodóval szembeni elvárásoknak.

László hatalomra kerülésekor a magyar értelmiség először vállalta a nyílt konfrontációt elméleti téren a két nagyhatalom hivatalos ideológusaival, és sikeresen oldotta meg feladatát. A regnum Marianum koncepciójának kidolgozásával olyan elméleti érvet kovácsolt a politikusok számára, mely az adott korban hiánytalanul alkalmasnak bizonyult a nagyhatalmi igényeket alátámasztani igyekvő jogi és államelméleti argumentumok semlegesítésére. Az általunk ismert, két különböző társadalmi réteghez tartozó kortárs író egymáshoz nagyon hasonló állásfoglalása a szuverenitás kérdésében pedig annak jele, hogy ez az értelmiség nemcsak jól felkészült volt, hanem az ország sorsát érintő lényeges kérdésekben közös nevezőre is tudott jutni egymással, s többek között ezzel is elősegítette a magyar királyság helyzetének stabilizálását.

vigilia@katolikus.hu

Módosítva: 2001.02.15.