A VIGILIA BESZÉLGETÉSE SINKOVITS IMRÉVEL

Sinkovits Imre (1928) Kossuth díjas, kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja. A szakma és a közönség szemében is ő az alkotó szellemű színész megtestesítője, akinek nincsenek szerepkorlátai. Teljesen mindegy, hogy vígjátékban, mai történetben vagy súlyos mondanivalót hordozó történelmi darabban játszik, egyformán magas színvonalon és mélységes alázattal oldja meg feladatát.

Ön tisztes iparos családból származott, édesapja vendéglős volt, édesanyja háztartásbeli. Ha jól tudom, a családjában senki nem volt színész. Hogyan derült ki, hogy tehetsége van a színjátszáshoz?

- A vendéglőnket, illetve annak konyháját sokáig édesanyám vezette, majd miután az üzlet tönkrement, ő otthon maradt a húgommal és öcsémmel, édesapám pedig dolgozott tovább. Szegény anyám gyakran mondogatta: "én nem vagyok dolgozó nő, csak háztartásbeli." Anyai nagyapám vízimolnár volt, büszke ember, először ellenezte a szüleim házasságát, mondván, hogy egy vízimolnár nem adja a lányát pincérhez. Akkoriban ugyanis édesapám főpincérként dolgozott Vas megyében, a Körmendi Korona Szálló és Étteremben. Érdekességként megjegyzem: Körmenden a híres szemorvos, herceg Batthyány-Strattmann László - akinek boldoggá avatási perét most készítik elő - kastélyának kápolnájában voltak a reggeli szentmisék, és ott ministráltak az ő gyermekei. Mivel az egyik fiúnak nem volt párja, az akkor még kisgyermek édesapámat hívták ministrálni. Később csodálatos dolgokat mesélt Batthyány hercegről, aki valóban krisztusi lelkületű ember volt: nem csupán ingyenkórházat tartott fenn a szegény emberek számára, de gyakran előfordult, hogy a betegei útiköltségeit is kifizette. Na de, hogy visszatérjek az eredeti kérdésére, a családunkban előttem soha senki nem volt színész, illetve: hála a jó Istennek Sitkén, Sárvár mellett él még egy nagybátyám, édesanyám legkisebb testvére, a nyolcvanhét éves Göndöcs László, esperes-plébános, címzetes kanonok, szentszéki bíró. Ma már nyugdíjas, rosszul is lát szegénykém, meg nehezen közlekedik, de még mindig aktív, ha szükséges, kisegít a plébánián. Gimnazista korában szívesen vett részt a diák színjátszócsoport előadásaiban, így kapitányt játszott Ajkay Ackerman hittantanár darabjában. Erről fotó is van. Mondogatja is nekem gyakran tréfásan: látod Imikém, én készültem színésznek, te meg papnak és énbelőlem lett pap, és te lettél színész. Pedig én gyerekkoromban nem színész akartam lenni, hanem kertész, erdész vagy mezőgazdász, mert a famíliám egyik ága kivétel nélkül ezen a területen tevékenykedett. A vízimolnárság soha nem jutott eszembe. S közben arra is gondoltam, hogy pap leszek vagy falusi tanító.

- Érdekes, hogy végül mégis színész lett.

- Ez levezethető lélektanilag: a pap is részese a szentmise misztériumában a nyilvános bemutatásnak, a "szereplésnek." A szertartás misztériuma, annak átélése, a szentbeszéd, a prédikáció vonzott a papi hivatáshoz. Érdekes, hogy a napokban a Korona Pódiumon vendégünk volt Stumpf István kancelláriaminiszter.

Beszélt a kedvenc íróiról, költőiről, Illyés Gyuláról, Sütő Andrásról, akiknek műveiből a kérésére fölolvastam. A műsor gerincét egy beszélgetés képezte a miniszterrel, és ebből kiderült: kezdetben Stumpf István is pap szeretett volna lenni, egyetlen dolog tartotta vissza: a cölibátus. Ugyanúgy, mint engem. Minden más adott volt: drága szüleimtől kapott mélységesen vallásos neveltetésem, és kiváló hittantanáromnak, Könözsi Lajosnak a pozitív hatása. Ő 1941-ben került az óbudai Árpád Gimnáziumba, ahol én diákoskodtam. Akkoriban érkezett haza Rómából, az ottani szemináriumon tanult, hat élő és négy holt nyelvet beszélt. Sajnos nagyon fiatalon meghalt, harminchárom éves korában. 1948-ban be akarták szervezni a Mindszenty elleni perbe, és bár ma már ez nem bizonyítható, de nagy a valószínűsége, hogy az ÁVH-n túlkínozták. Nem akarták, hogy ott haljon meg, ezért kiadták gyorsan a Margit Kórháznak. Példaértékű ember és pap volt, olyan mély nyomokat hagyott maga után, hogy a közelmúltban, az ötvenéves érettségi találkozónkon alapítványt hoztunk létre az emlékére. Ő már akkor ökumenikus szellemben nevelt bennünket, a hittanórájáról nem kellett kimenniük a protestáns gyerekeknek. Azt mondta nekik: nem titokról beszélgetünk, ezért ahelyett, hogy a folyosón csellengenétek, maradjatok bent nyugodtan, és szóljatok ti is hozzá, ha véleményetek van. Nem a szigorú katekizmus szerint tanította a hittant, állandóan arra intett bennünket: ne csupán a kötelezően előírt tantételeket szajkózzátok, ne is a szentbeszédeimben hallottakat, hanem kételkedjetek és kérdezzetek rám, s mondjátok az ellenkezőjét annak amit én, de bizonyítsátok is be, hogy az úgy helyes, ahogyan ti gondoljátok.

Vagyis arra tanította Önöket: nem elegendő ha valaki megvallja a hitét, meg is kell tudnia védeni azt.

- Igen, és ez óriási dolog. Egész életemre meghatározóan hatott Könözsi Tiszi. Ez is érdekes és jellemző: természetesen atyának meg főtisztelendő úrnak szólítottuk őt, mire ő: jaj, fiúk, ne! A hátam mögött hogy hívtok? Megnémultunk. Miért, nagyon trágár? Nem. Hát mit mondotok a hátam mögött? Tiszi. Szemben miért nem? S ettől kezdve csak úgy hívtuk, Tiszi. Ez megint csak rendkívül finom pedagógiai fogás: a képmutatásról akart bennünket idejekorán leszoktatni.

Végül is csak a cölibátus tartotta vissza a papi pályától?

- Egyrészt igen, de amikor 1947-ben leérettségiztem, már nagyon erősen megvolt bennem a vágy, hogy színész legyek. Az iskolai ünnepségeken, meg a cserkésztáborokban nagyon sokat szavaltam, szerepeltem. Tiszi is biztatott, mégis sokáig vajúdtam, mert azt tudtam, hogy szüleim ellenzik a színészetet, különösen édesanyám számára volt ez elképzelhetetlen. Mondták is neki: Terus, Terus, pojácának nevelted a fiadat! De akkor én már döntöttem: megpróbálom a színészi pályát. Tiszit kértem meg és Bandi bát, a cserkészparancsnokomat, hogy beszéljenek a szüleimmel. Drága jó édesanyám a felvételim idején végig azon imádkozott az újlaki templomban, hogy ne vegyenek fel. Ha belegondolunk ebbe, akkor érthető, hogy egy több generáción keresztül tisztességesen dolgozó, szorgos kézműves családban nem örülnek annak, ha gyermekük egy ilyen - akkoriban különösen - rossz megítélésű pályára megy, mint a színészet. Édesanyámat sokszor meghallgatta az Úr, de akkor úgy látszik, más volt az akarata.

Azt hiszem most már nyugodt szívvel elmondhatjuk: ez nagyon valószínű... S annak tulajdonít-e jelentőséget, hogy ugyanazon a napon - szeptember 21-én született -, mint a "legnagyobb magyar", Széchenyi István?

- Gimnazista koromban jöttem rá, hogy egy napon születtünk, később aztán az is nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire hasonlóan gondolkozom, mint ő. Az ember születik valahová, s ahhoz a helyhez kötődik, úgy érzi odatartozik. Sokan annak, akik verik a mellüket, fölteszik a piros-fehér-zöld pántlikát, de ez csak a felszín. Magyarnak lenni nem ennyit jelent, hanem mély elkötelezettséget. Széchenyi írta: "Célom a legtöbb magyar legnagyobb boldogsága." Ezt a legegyszerűbb magyar ember is lefordíthatja a saját életére. Vagy: "Csak nemzeti jellegben van igazi erő." Kérem szépen: ez napjainkban szinte parancs, kötelező keresztényi, nemzeti magatartás. Egy másik idézet: "A múlt kiesett hatalmunkból, de a jövőnek urai vagyunk." Hatalmas lehetőség van a kezünkben, amivel élnünk kell, a globalizáció ezernyi veszélye mellett is. Örömmel látom, hogy az egyházi javak egyre nagyobb számban kerülnek vissza eredeti tulajdonosaikhoz, szakrális kincsek, oktatási és egészségügyi intézmények. Három évvel ezelőtt Zelnik Jóska barátommal együtt részt vettem Óbudán egy román kori templomrom helyrehozásában. Ez nagyon fontos, de azt hiszem, nem elég csupán Istennek templomot építeni, ahol összejöhetünk, együtt lehetünk Istennel és egymással, érezve a közösségben rejlő erőt. A legfontosabb - napjainkban különösen -, hogy felépítsük lelkünk templomát. Mit értek ezalatt? Azt, hogy a legegyszerűbb hétköznapokban is keresztényi módon, példamutatóan kell élnünk és viselkednünk. Erre tanít bennünket Isten, a Szentírás, hogy hassunk az emberekre, legyünk kovász, a Föld sója. S ha eszerint élünk, akkor ez már nem egy visszavonult ember zárdabéli magánya, hanem az Istenért élő ember közösség előtt való megjelenése, hitének megvallása, és környezete nevelése, példamutatással. A példamutatás rendkívül fontos: csak így tudjuk magunkhoz vonzani a tévelygő, bizonytalan embereket, nehogy a szekták - például a Hit Gyülekezete - vonzáskörébe kerüljenek. Már a nyolcvanas évek második felében lehetett látni: a társadalmi kiábrándultság, rossz közérzet következtében különösen a fiatalok körében elkezdődött egy spontán istenkeresés, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy lesznek egyes, önmagukat egyháznak hirdető csoportok, amelyek igyekeznek ezt kihasználni, s minél nagyobb számban magukhoz csábítgatni a kiábrándult, de Isten után sóvárgó fiatalokat. A szektákat nem szidalmazni kell, hanem be kell mutatni, hogyan manipulálják az embereket, miközben vezetőik meggazdagodnak. S itt nagyon fontos a személyes példamutatás, és a történelmi egyházaknak az eddigieknél sokkal nagyobb aktivitása. Katolikus létemre szándékosan használom a történelmi egyházak kifejezést, mert feltétlenül hiszek az ökumenizmusban. Legjobb barátaim között Tempfli József püspök urat éppúgy számon tarthatom, mint a református Tőkés Lászlót. Az ő tevékenységük világos bizonyítéka annak, hogy a nemzettudat és az istenhit szorosan összefügg. S ahogy Tempfli József mondta: ők ketten Tőkés Lászlóval megvalósították az igazi ökumenizmust, mert nemcsak egyházi ügyekben, hanem nemzeti sorskérdésekben is egy véleményen vannak. Az egyháznak nem kell belefolynia a napi politizálásba, de nemzetinek kell lennie. S még egy gondolat erejéig hadd térjek vissza Széchenyihez: "Minden reformot az embereknél és különösen önmagunknál kell kezdeni." Ez megint csak rendkívül fontos. Az ember élete nem múlhat el anélkül, hogy időnként ne gondolkodjék el a fontos dolgokon, és ne készítsen mérleget. Ezt tanultam én a három nagy bölcs-tölgytől, Németh Lászlótól, Illyés Gyulától, Keresztúry Dezsőtől. Időnként meg kell állnunk a nagy rohanásban, visszanézni a megtett útra, összegezni, aztán előre fordulni, hogy jó irányba megyünk-e. Ha igen, akkor megnyugodhatunk. Ha viszont nem, akkor megvan a lehetőség, hogy változtassunk az irányon. Gondoljon csak bele, hogy Széchenyinek szinte az egész élete önmarcangolás, még a legaktívabb periódusában is, amikor pedig már egy egész ország csodálta és tisztelte, úgy érezte, hogy haszontalan az élete. S ez a hatalmas géniusz huszonvalahány éves koráig ulánus hadnagyocska volt, nők bálványa. Micsoda hallatlanul nagy önfegyelem kellett ahhoz, hogy fölismerje: rangja, vagyona arra kötelezi, hogy tegyen azért az országért, nemzetért, ahová született. Az ő élete valóban példa mindannyiunk számára.

Az imént említette a három nagy "bölcs-tölgyet" - Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Keresztúry Dezsőt. Mi az, amit tanult tőlük?

- Tegyük csak hozzá ehhez a három óriáshoz Sütő Andrást is. Ami a legjobban megragadott ezekben az alkotókban, hogy bennük szervesen összefonódik a magán-és a közélet, a szó és a tett. Valamennyiben magasfokú erkölcsi tartással rendelkeztek, ami manapság hiánycikk. Keresztúry Dezsőtől a végtelen szorgalmat tanultam meg: az emberben legyen egy belső kényszer, hogy mindennap cselekedjen valami hasznosat, s akkor nyugodt lesz az álma. Németh Lászlóban csodáltam, hogy minden művére fantasztikus aprólékossággal készült fel. Illyés Gyula volt az, aki egészen haláláig mondogatta, erősítgetve bennem a hitet: ne hagyd magad lebeszélni arról, hogy itt '56-ban forradalom volt. Sütő Andrásnak nincs olyan írása, amelyben ne lenne legalább egy mondat, ami beleivódik az ember agyába, és eligazít a jövőre nézve. Egyik gyönyörű megfogalmazása: "Isten az élet, az élet Isten csodája." Ugye ő is református, de ez nem akadálya a barátságunknak, mert egyek vagyunk a nemzetünket érintő stratégiai kérdésekben. Hadd idézzem ismét Széchenyit: "Ne azt keressük, ami elválasztana, hanem azt, ami egyesít." S mennyire igaz ez, különösen a mai nehéz időkben, amikor a médiából gátlástalanul ömlik ránk a szenny, a mocsok.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy nem is művésznek tartja magát, hanem néptanítónak. Mire gondolt?

- A színészet szolgálat, és a néptanító mit csinál? Szolgál. Emlékszem amikor hét-nyolcéves koromban Somogyban nyaraltam, Karbuczki meg Vörös tanító urak rábeszéltek, hogy lépjek fel a helybeli kisdiákokkal az iskolai ünnepségeken, és akkor tanultam meg Petőfinek az Orbánját: "Komor, mogorva férfiú volt Orbán, kár, hogy vidám hajnal pirult az orrán." Igy visszagondolva fantasztikus, hogy mennyire felkészültek voltak ezek a falusi tanítók. Életeket indítottak el a későbbi, magasabb tanulmányok felé. Nem szaktárgyakat tanítottak, hanem az életre neveltek. Úgy érzem, hogy nekem, mint a saját nemzetemet szolgáló színésznek hasonló hatást kell gyakorolnom.

S még valami: Magyarországon a színjátszás különleges körülmények között, egy idegen kultúra és nyelv ellenében alakult ki, hiszen színművészetünk fejlődésére kezdetben legjobban a német színház hatott. Ezért a magyar színésznek mindig sajátos szerepe van, főleg annak, aki a nemzet színházának a tagja. A mi különfeladatunk - amit én mindig is boldogan vállaltam -, hogy fejlesszük magyarságtudatunkat, önbecsülésünket, különösen napjainkban, amikor annyit beszélünk arról, hogy mindez hiányzik az emberekből. Ilyen értelemben van egy színésznek néptanítói feladata, s ebben ma jobban hiszek, mint valaha." Gyakran elhangzik a színészekkel kapcsolatban, hogy számunkra legfontosabb a siker. Kérem szépen, ha úgy tetszik, a szolgálatnak ez a bére. Ha jól szolgáltam, és eljutottam a közönség szívéhez, akkor biztos, hogy nem marad el a siker. De nem a sikerért lépünk elsősorban színpadra, hanem, hogy nemes gondolatokkal hassunk, könnyeztessünk, nevettessünk. Humán emberi érzésekre kell nevelnünk a nézőt, tisztességes darabokkal. Nagy jelentősége van a műfaj megválasztásának is. Sütő András legújabb darabja, a Balkáni gerle is azért jut el nagyon nehéz, kemény mondanivalója ellenére is a közönséghez, mert a legjobb műfajt választotta mondandója kifejezésére: a tragikomédiát. Amikor a néző már úgy érzi, hogy nem bírja a tragikus események nyomását, akkor az író feloldja a lélekben keletkező feszültséget egy humorosabb jelenettel, s a sötétebb és lágyabb színek végig arányosan váltakoznak a darabban.

Vannak-e Önnek követői a fiatalabb színészek körében?

- Nem nevezném követőknek őket, ilyet állítani önteltség és nagyképűség lenne, és nem is biztos, hogy megfelelne az igazságnak. Az viszont egyértelmű: a fiatalok között nagyon sok a tisztességes, tehetséges kolléga, akik valóban szolgálatnak tekintik a színjátszást. Szeretem is őket, és amennyire tőlem telik, megpróbálom nekik átadni a tudásomat, segítek nekik a tanácsaimmal, bár az a leghasznosabb, ha az ember önmagából vajúdja ki a megoldásokat. Vannak azonban megtanulható dolgok is. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, ez a szakma három dologból áll: tehetség, ez adott. A másik a szorgalom, hogy mit kezdek a tehetségemmel, és van egy harmadik tényező, ami talán a legfontosabb, a szerencse, hogy amikor tagja vagyok egy társulatnak, akkor éppen azt a darabot veszik-e elő, amelyben van nekem való szerep, és azt kapom-e meg? Bízik-e bennem a rendező, van-e sikerem, mert ha igen, akkor hosszabb távon is számolnak velem.

Vajon a szerencse nem inkább Isten igenje vagy nemje

- Azért én nem akarok mindent a jó Istenre hárítani, inkább úgy mondanám: az isteni kegyelemnek van valóban hatalmas szerepe az életünkben. Elég ha csak 1956-ra gondolok... A forradalom leverését követő legnagyobb megtorlások idején elhangzott egy akkori vezető szájából a következő mondat felém: én köveztem ki az utat a Petőfi szobortól a Köztársaság téri akasztásokig. Ez bizony elég kemény kijelentés volt 1958 tavaszán. Nem tehettem meg, hogy hallgatok, hiszen ezzel elismertem volna az illető pártember igazát. S akkor jött az isteni kegyelem. Egy pillanat alatt kinyílt az agyam, és visszafordítottam az elvtárs felé a kérdést: és arra nem gondolt esetleg, hogy önök kövezték ki ezt az utat a Köztársaság téri lincselésekig az elmúlt tíz év politikai magatartásával?

S az isteni kegyelem még jobban megmutatkozott: az elvtárs válasza elmaradt, és én megúsztam börtön nélkül. Az volt a "bűne" a kommunista hatalom szemében, hogy 1956. október 23-án elszavalta a Nemzeti dalt a Petőfi szobornál?

- Igen, és aztán beválasztottak a Nemzeti Színház forradalmi bizottságába, meg a teátrum tanácsába, amelynek hárman voltunk a vezetői: Bessenyei Feri, Varga Mátyás díszlettervező és én. Néhány hétig gyakorlatilag mi vezettük a színházat. Megkértük a kirívóan nemzetellenes színházi vezetőket, hogy mondjanak le a posztjukról. Később ezt úgy adták vissza, hogy a Sinkovits mindenfélével fenyegetőzött, pedig én mindössze annyit mondtam: most ne tessenek vezetni a színházat, majd csak akkor, ha már kialakultak a törvényes feltételek, állapotok.

Ha jól tudom, a főiskolán is elég rossz híre volt, ún. klerikális beállítottsága miatt.

- Igen, és különösen az első két évben. Kezdődött azzal, hogy '48. március 15Şén cserkészjelvénnyel jelentem meg, alatta piros-fehér-zöld pántlika. Bementem a Rókus kápolnába is, imádkozni. Ezt néhányan nem vették jó néven. Többször is ki akartak tenni a főiskoláról, elsősorban a diákbizottság tagjai szorgalmazták ezt, akiknek a nevét nem akarom megnevezni, mert ma is élnek. A vádpontok a következők voltak: klerikális, reakciós, nacionalista, irredenta, trianonista. A káderlapom szerint szakmailag jó, de politikailag fejlődésképtelen. Szerencsére volt két társam a diákbizottságban, akik mellém álltak, a tanáraim közül pedig Gellért Endre, Apáti Imre, Sulyok Mária, Abonyi Géza, keltek a védelmemre. Harmadévtől már békén hagytak, megszokták, hogy ilyen vagyok.

Mindezek ellenére már fiatalon rendkívül ismert és elismert színész lett. Nem érezte úgy, hogy a hatalom a saját céljaira használja fel?

- A hatalom minden lázongóval szemben erre törekedett. Nem véletlen, hogy '66-ban, '56 után tíz évvel kaptam Kossuth-díjat. Ez a diktatúra részéről kirakatpolitika volt: így elmondhatták, hogy lám, mi megbecsüljük a nép tehetséges gyermekeit, csak a szakmai tudás számít, a politikai meggyőződéssel nem foglalkozunk.

Az ön neve valósággal összeforrt Mózessel, amit több mint négyszázszor játszott el. A rendszerváltozás óta Madáchnak ez a darabja mintha aktuálisabb lenne, mint valaha.

- Ez pontosan így van. Madách Imrétől és Keresztúry Dezsőtől - mert hiszen ő dolgozta át modern színpadra a darabot - azt az ajándékot kaptam, hogy a hatvanas-hetvenes években kimondhattam a színpadon: a hit és a hűség tarthatja csak fenn népét nemzetünknek. S bizony ez most különösen időszerű. A '90 előtti időszakban az ellenállás legalább együvé kovácsolt bennünket, ma viszont ez a nagy demokráciának és szabadságnak vélt, valójában a személyes akarnokságnak az uralma ugyanúgy aktuálissá teszi ezeket a gondolatokat. S az sem mellékes, hogy a darab alapgondolata a szabad hazába való eljutás vágya, és hát most ismét veszélyben van a hazánk: a globalizáció káros hatásai, a ránk ömlő szenny, mocsok, Hamburger, chikken-kultúra miatt. Kétségkívül, hogy a Mózesnek van aktualitása, az más kérdés, hogy jelenleg ki merné elvállalni a színpadra állítását.

Az Ön pályája, leszámítva a József Attilánál eltöltött öt esztendőt, végig a Nemzeti Színházhoz kötődik. A társulatot az utóbbi években rengeteg támadás érte. Miként élték ezt meg?

- Ezek a többnyire méltatlan támadások megedzettek bennünket. Ugye azért azt senki sem hiszi el, hogy elismert, tehetségüket hosszú időn át bizonyító színészek egyik napról a másikra elfelejtettek játszani? Ez mulatságos. Vannak egyesek, akiknek nem tetszik a színházunk nemzeti arculata. De hát annyi támadást túléltünk már, ezt is túl fogjuk.

Vannak olyan vélemények, hogy a XXI. században már nincs szükség Nemzeti Színházra.

- Ez vagy nagyfokú ostobaság, és akkor nem érdemes a vitára, vagy pedig tudatos taktika, rombolás. Mit mond Széchenyi? "Csak a nemzeti jellegben van igazi erő." Megismétlem: fel kell építeni lelkünk templomát, amely nemcsak hitünk megvallására alkalmas, hanem az elmélkedésre is. S ha elvégeztük a szükséges manrézás lelkigyakorlatokat, akkor kitisztult látásunkkal be fogjuk látni, hogy az ilyen vélekedés mennyire ostoba, és mennyire nincs köze a korszerűséghez, amelyre lassan fétisként hivatkoznak egyesek, akik az élet minden területén a saját akaratukat akarják az emberekre kényszeríteni, miközben toleranciáról, meg pluralizmusról beszélnek.

Arról mi a véleménye, hogy az új Nemzetit a pesti Expo-telken képzelik el ?

- Ha a Duna partján lesz az új helyszín, az még jó is lehet. Hallottam azonban olyan szörnyűséget is a kormánybiztos úrtól, hogy a vízre akarják építeni az új Nemzetit. Amikor ezt meghallottam, azt hittem, rosszul hallok. Ez őrült ötlet. Nagyon lényegesnek tartom, hogy az új Nemzeti külsejében és építészileg is megjelenítsen valamit a nemzet karakteréből, építészeti kultúrájából, hagyományából. S természetesen legyen a lelkülete is nemzeti. Én egyébként elakadtam Széchenyinél. Az ő eredeti tervét kellett volna megvalósítani, felépíteni a nemzet új színházát szemben a tudományos akadémiával. Ez ma már sajnos utópia, nem lehet megvalósítani.

Ön nemcsak a színházához hűséges, hanem a feleségéhez is: csaknem ötven éve él harmonikus házasságban Gombos Katalin színésznővel. Az ilyen hosszú házasság ma már a civil életben is ritka, hát még a színészvilágban.

- A mi házasságunk ökumenikus házasság, hiszen Katika evangélikus, de a szüleimnek szerencsére ez nem okozott problémát, hiszen anyai nagyanyám, Pós Teréz szintén evangélikus volt, és lám hetedik gyermekként mégis egy katolikus papnak valót, fiút hozott a világra. A mi házasságunknál legfontosabb a belső emberi tartalom. Nem vagyunk mindig egy véleményen, szoktunk nagyokat vitatkozni, de a lényeges kérdésekben egyetértünk, és ez óriási erőforrás egy házasságban. Katika jobban számon tartja a kudarcokat, az ütközeteket, én gyorsabban megbocsátok, mint ő. Néha nem árt, ha figyelmeztet a naivságomra, én meg arra, hogy ne rágódjon a már megtörtént dolgokon. Én hamarabbÔ felejtek, nem tudok sokáig haragot tartani, mert fárasztó, hogy szüntelenül ébren tartsam magamban az indulatot, ez rengeteg hasznos energiát elvesz az embertől. Ezért is jó és bölcs dolog a megbocsátás. Katikával mi mindenben együttműködünk és ebbe beletartozik a szakma is.

Hogyan, hiszen tudomásom szerint soha nem játszottak egy színházban.

- Valóban nem, jóllehet színházban ismerkedtünk meg, növendék koromban. Ellenben Illyés Gyula, Keresztúry Dezső ösztönzésére csaknem negyven éve tartunk önálló irodalmi, költői esteket, és ezekkel járjuk az országot, Európát, de még Amerikába is eljutottunk. Amikor mások Petőfit keresték, Katika összeállított egy kétórás darabot, amely a Petőfi család sorsát követte végig, kezdve a nagyszülőktől, Zoltán haláláig. Ragyogó dolog volt. Szintén a feleségemnek köszönhetem a két évvel ezelőtt megjelent, Rendületlenül című kazetta-és CD-lemezemet, amit ő szerkesztett. Ez többek között tartalmazza a Himnuszt és a Szózatot. Most pedig a hamarosan megjelenő új kiadványomon, a Psalmus Hungaricus összeállításán dolgozik. Emellett a városmajori Szekendy Ferenc plébános-atya kezdeményezésére hallatlanul nagy energiát fektet bele abba, hogy összeállítson egy több részre tervezett videokazettát Mindszenty József bíboros, hercegprímásról, Holtában is beszél címmel. Ez az idézet Franz König bécsi bíborostól származik. A filmnek én leszek a narrátora. Katika mint jó ökumenikus feleség, kötelességének érezte, hogy segítsen nekünk, minden követ megmozgat, hogy minél több dokumentum kerüljön bele a filmbe. Elementáris erővel vetette bele magát a munkába, úgyhogy az eredetileg tervezett három kazetta helyett már hatnál tartanak, a hatodik címe, Holtában is beszélnek róla lesz. Katika elképesztő energiával kezdett kutatni, a Pofoznál, Semjén Zsolt államtitkár úrnál, Lezsák Sándornál, aki Lakitelken létrehozta a Mindszenty Emlékszobát. Fantasztikusan érdekes dokumentumok kerültek elő! Szőke páter, a Mindszenty Alapítvány elnöke is a segítségünkre van, és ha sikerül anyagi támogatást is szereznünk, akkor remélhetőleg még a millennium évében megjelenik a mártírsorsú bíboros emlékét méltóképpen megjelenítő videofilm-sorozat. S ez nagyrészt Katikának lesz köszönhető.

Önnek, mint hívő embernek, mit jelent Jézus születésének kétezredik, illetve a magyar kereszténység ezeréves évfordulója?

- Ahogyan azt egy Gödöllőn készült, millenniumi kiadványban megfogalmaztam: hiszek egy olyan, a keresztény erkölcsiséget megvalósítani igyekvő Magyarország újjászületésében, ahol a végzett munka valós értéke lesz az ítéletmérő, és ahol nem a koporsókészítő, hanem a bölcsőfaragó készítő lesz a jövedelmező szakma.

Bodnár Dániel

vigilia@katolikus.hu

Módosítva: 2000.03.01