JOSEPH RATZINGER

Ökör és szamár a jászolnál

Született 1927-ben. 1957-1977-ig dogmatika professzor különböző egyetemeken; 1977-1981-ben müncheni-freisingi érsek, 1981-től a Vatikáni Hittani Kongregáció prefektusa. Legutóbbi írását az 1997. 8. számunkban közöltük.

Karácsony ünnepén mindannyian szívünkből kívánjuk, hogy hajszolt jelenünkbe egy kis nyugalom és öröm költözzék, hogy megérintsen bennünket Istenünk jósága, és így új erőt merítsünk a továbbhaladáshoz. Amikor a karácsony nekünk szóló üzenetéről akarunk elmélkedni, talán hasznos lehet, ha vetünk egy pillantást az ünnep kialakulásának történetére.

Az egyházi év ünnepei először nem Krisztus születése, hanem a feltámadásába vetett hit köré rendeződtek. A keresztények eredendő ünnepe így nem a karácsony, hanem a húsvét. Hiszen valójában csupán a feltámadás alapozta meg és engedte egyházzá szerveződni a keresztény hitet. Ezért már Antiochiai Szent Ignác is (Ö117) úgy jellemzi a keresztényeket, mint akik "már nem a Szombatot tartják meg, hanem az Úr napja szerint élnek": kereszténynek lenni a feltámadásból eredő húsvét szerinti életet jelenti, amelyre minden vasárnap emlékezünk. Elsőként Római Hippolütosz jelölte meg Jézus születése napjaként december 25-ét, 204 körül írt Dániel-kommentárjában; őt megelőzően Bo Reicke bázeli egzegéta utalt emellett az ünnepek rendjére, amely szerint Lukács evangéliuma a Keresztelő és Jézus születését egymásra vonatkoztatja. Ebből az következnék, hogy evangéliumában már Lukács is december 25-ét tételezi Jézus születésnapjának. Ezen a napon emlékeztek meg akkoriban a Makkabeus Júdás által bevezetett templomszentelési ünnepről, s így Jézus születésének dátuma egyben azt is jelképezné, hogy általa, aki Isten világosságaként ragyogott fel a téli éjszakában, a templom valóban megszentelődött: Isten közénk érkezett a földre.

Bárhogy legyen is, karácsony ünnepe határozott formát a kereszténységen belül csak a 4. században öltött, amikor kiszorította a győzedelmes napisten római ünnepét, és Krisztus születését mint az igazi világosság győzelmét értelmezte. Bo Reicke feljegyzéseiből is egyértelműen kiderül, hogy ezáltal a pogány ünnepnek a kereszténységbe való beolvasztása mellett egy régi zsidó-keresztény hagyomány is folytatódik.

Szent Ferenc a karácsonyról

Mindenesetre karácsony emberi melegsége, amelynek következtében ez az ünnep megelőzte a feltámadás ünnepét - csak a középkorban alakult ki. A karácsonyi ünnep ezen új vonásának felerősödésében nagy szerepet játszott Assisi Szent Ferenc mély szeretete az ember Jézus, a velünk lakó Isten iránt. Ferenc első életrajzírója, Celanói Tamás így szól erről második életrajzában: "A gyermek Jézus születését minden más ünnepnél örvendezőbb lélekkel ülte meg; azt szokta mondani, hogy ez az ünnepek ünnepe, melyen a kisdeddé lett Isten emberi emlőkön csüggött. Gondolatban mohó vággyal simogatta végig a maga elé képzelt gyermeki tagokat, és a Kisded iránti részvét, mely mélyen beleszántott lelkébe, arra késztette, hogy gyermek módjára édes szavakat gügyögjön. Jézus neve olyan volt szájában, mint a lépesméz." [1]

Ebből a lelkületből fakad aztán a híres grecciói karácsonyi ünnepség, amelyre a Szentföldön és a Santa Maria Maggioréban tett látogatása ösztönözhette. Mozgatója az emberhez és Istenhez való közelség és a valóság vágya volt, az a kívánság, hogy egészen jelenvalóként élhesse át Betlehemnek, Jézus születésének örömét, s továbbadhassa ezt barátainak.

Ahogyan Celanói Tamás ír első életrajzában erről a jászolos szentestéről, megindító, és döntően hozzájárult ahhoz, hogy a jászolállítás, e szép szokás elterjedhetett. Joggal mondhatjuk hát, hogy a grecciói éjszaka valósággal újra megajándékozta karácsony ünnepével a kereszténységet, úgy, hogy annak üzenete, különös melegsége és emberiessége, Istenünk emberiessége át tudta járni a lelkeket, és a hitnek új dimenziót adott. A feltámadás ünnepe Istennek a halált legyőző és az eljövendő világba vetett reményre tanító hatalmára irányította a figyelmet. Karácsonykor azonban Isten védtelen szeretete, alázata és jósága válik láthatóvá, amely kiszolgáltatja magát nekünk ebben a világban, s amely által az életnek és a szeretetnek egy új módjára akar megtanítani minket.

Grecco szerepe karácsony ünneplésében

Talán érdemes feltenni a kérdést: Hol van tulajdonképpen Greccio, ami ilyen jelentős szerephez jutott a hit történetében? Greccio kicsi helység Umbriában, a Rieti-völgyben, nem messze Rómától, északkeletre. Tavak és hegyek kölcsönzik ennek a vidéknek azt a különleges varázsát és szépségét, amely ma is megérint minket, annál is inkább, mert a turizmus alig zavarja meg békéjét. A 638 méter magasságban lévő grecciói konvent megőrzött valamit a kezdetek egyszerűségéből, szerény maradt, mint a lábainál elterülő kis falu, az erdő ölén, mely, mint Isten Szegénykéje napjaiban, marasztal, szemlélődésre hív. Celanói Tamás azt írja erről, hogy Ferenc különösen szerette ennek a településnek a lakóit szegénységük és egyszerűségük miatt; gyakran eljött ide, hogy megpihenjen, vonzotta az a kicsi, szegényes és magányos cella, ahol zavartalanul átadhatta magát a mennyei dolgok szemlélésének. Az ember szegénységét, egyszerűségét és hallgatását - a teremtés szavát jelentette e hely Assisi Szentje számára. Így válhatott ez a hely Betlehemévé, s így írhatta be újra Betlehem nevét és titkát a lelkek térképébe.

De térjünk vissza 1223 szentestéjéhez. Greccio vidékét Assisi szegények rendelkezésére bocsátotta egy János nevű nemesúr, akiről Celanói Tamás elmondja, hogy magas származása és nagy tekintélye ellenére "a vér nemességét semmibe sem véve egyedül a lélek nemességére törekedett". [2] Ezért szerette őt Ferenc. Jánosról tehát megtudjuk, hogy azon az éjszakán csodálatos látomás kegyelmében részesült. A jászol szalmáján egy kisgyermeket látott mozdulatlanul feküdni, akit azonban Szent Ferenc közelsége mintegy kiragadott álmából. A szerző hozzáteszi: "És nem is volt egészen alaptalan ez a látomás. Mert lám, a kisded Jézus sokak szívében egészen feledésbe merült; most ellenben Isten kegyelméből szolgájának, Szent Ferencnek segítségével megint életre támadt, és kitörölhetetlenül mélyen belevésődött az emberek emlékezetébe". [3]

A velünk lakó Isten

E képben jól tükröződik, mi az az újdonság, amelyet Ferenc szívet-lelket átjáró hitével a keresztény karácsonynak ajándékozott: a gyermek Jézusban rejlő isteni kinyilatkoztatás felfedezését. Isten így lett valóban "Emmánuellé", velünk lakó Istenné, akitől sem magasság, sem távolság el nem választhat: gyermekként olyan közel hajolt hozzánk, hogy félelem nélkül szólíthatjuk gyermeki közvetlenséggel: "te"-nek.

A gyermek Jézusban válik leginkább nyilvánvalóvá Isten szeretetének védtelensége: Isten fegyverek nélkül jön, mert nem kívülről akar meghódítani, hanem belülről akar megnyerni, átalakítani minket. Ha valami legyőzheti az emberi önfejűséget, erőszakosságot, önzést, akkor az a gyermek gyámoltalansága. Isten ezt öltötte magára, hogy így győzzön le minket s vezessen vissza bennünket önmagunkhoz.

Ne feledkezzünk meg eközben arról, hogy Jézus legfőbb méltósága "a Fiú": Isten Fia isteni méltóságát az a szó jelöli, amely Jézust örök gyermeknek nevezi. Gyermeksége megfelel a "Fiú" istenségének. Gyermeksége így útmutatás, hogyan juthatunk el Istenhez, a megdicsőüléshez. Így kell értenünk szavait: "Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába" (Mt 18,3).

Aki karácsony titkát nem értette meg, az a keresztény lét lényeges elemét nem értette meg. Aki ezt nem fogadta el, nem juthat Isten országába - erre emlékeztette Ferenc saját korát, s minden utánuk következő kort.

A grecciói barlangban a Szent Éjszakán Ferenc utasításai szerint ott állt az ökör és a szamár is. Azt mondta ugyanis a nemes Jánosnak: "Teljes valójában fel akarom eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán".

Az ökör és szamár mint jelkép

Azóta az ökör és a szamár hozzátartozik minden jászolábrázoláshoz. De hogy kerültek oda? Hiszen az Újszövetség karácsonyi elbeszéléseiben nincs szó róluk. Ha alaposabban utánajárunk ennek a kérdésnek, olyan ténnyel szembesülünk, amely a karácsonyi szokásrendszer, az egyház karácsonyi és húsvéti liturgiája és a népi jámborság szempontjából egyaránt fontos.

Az ökör és a szamár ugyanis nem egyszerűen a jámbor fantázia szüleményei: az egyháznak az Ó- és Újszövetség egységébe vetett hite által váltak a karácsony kísérőivé. Izajásnál ugyanis ezt olvassuk: "Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát; Izrael azonban nem ismer engem, népem nem ért meg" (Iz 1,3).

Az egyházatyák ezeket a szavakat próféciaként értelmezték, amely Isten új népére, a zsidókat és pogányokat egybeölelő egyházra utal. Isten szemében minden ember, legyen akár zsidó, akár pogány, ahogyan az ökör és a szamár, értelem és felismerés híján volt, akiknek azonban a jászolban fekvő gyermek felnyitotta a szemét, hogy felismerjék gazdájukat, urukat.

A középkori karácsony-ábrázolásokon mindig újra szemünkbe ötlik, hogy szinte mennyire emberi arcvonásokat hordoz ez a két állat, értőn és tisztelettel állnak és hajolnak meg a gyermek titka előtt. Érthető, hiszen e két állat olyan jelkép, amely az egyház titkát rejtette - titkunkat, akik az Örökkévalóhoz képest olyanok vagyunk, akár a szamár és az ökör, akiknek a Szent Éjszakán nyílik meg a szemük, hogy felismerjék jászolban fekvő Urukat.

De valóban felismerjük-e őt? Ha a jászolhoz állítjuk a szamarat és az ökröt, Izajás egész mondatának eszünkbe kell jutnia, amely bizony nemcsak Evangélium, a jövendő felismerés ígérete, hanem ítélet is a jelen vaksága felett. Az ökör és a szamár felismeri, "Izrael azonban nem ismer engem, népem nem ért meg".

Ki ma a szamár és az ökör, ki a "népem", az értetlen? Miről ismerszik meg az ökör és a szamár, miről az "én népem"? Egyáltalán, miért van az, hogy az értelem nélküli megérti, az értelem pedig vak?

Ennek megértéséhez vissza kell térnünk az egyházatyákkal az első karácsonyhoz. Ki nem ismerte fel? És ki igen? S miért volt ez így?

Heródes nem ismerte fel: akkor sem értett meg semmit, amikor a gyermekről meséltek neki, hatalomvágya és az azzal járó üldözési képzetek egyre jobban elvakították (Mt 2,3). Nem ismerte fel "vele együtt egész Jeruzsálem" (uo.). Nem ismerték fel a puha ruhákba öltözött finom emberek (Mt 11,8). A tanult emberek, a Biblia-tudósok, az írásmagyarázók, akik, bár ismerték a megfelelő bibliai verset, mégsem fogtak föl semmit sem (Mt 2,6).

Velük szemben felismerték a pásztorok, a bölcsek, Mária és József. Történhetett-e másképp? Az istállóban, ahol a gyermek Jézus fekszik, nincsenek finom emberek, az bizony az ökör és a szamár otthona.

De hogy is állunk mi? Azért vagyunk olyan messze az istállótól, mert túl finomak és okosak vagyunk hozzá? Nem bonyolódunk-e mi is annyira tudós bibliamagyarázatokba, az igazi történeti helyszín keresésébe, nem váltunk-e vakká, és talán észre sem vesszük a gyermeket? Nem telepedtünk-e meg túl jól "Jeruzsálemünkben", palotánkban, önmagunkban, nagyképűségünkben, üldözési képzeteinkben ahhoz, hogy éjszakánként meghalljuk az angyalok szavát, odamenjünk s hódoljunk a gyermeknek?

Ezen az éjszakán kérdőn fordul felénk az ökör és a szamár arca: Népem nem ért meg engem, megérted-e te az Úr szavát? Mikor az ismerős figurákat a jászol köré állítjuk, arra kellene kérnünk Istent, hogy adja a szívünkbe azt az egyszerűséget, amely a gyermekben felismeri az Urat - ahogyan egykor Ferenc Greccióban. Akkor velünk is megtörténhetne, amit Lukács szavaihoz hasonlóan (Lk 2,20) Celanói Tamás ír a grecciói éjféli mise résztvevőiről, az első szenteste pásztorairól: Ki-ki örvendezve tért vissza otthonába.

Szabó Zsuzsanna fordítása

Jegyzetek:
[1] Celanói Tamás: Életrajzok Szent Ferencről, Balanyi György fordítása, Agapé, Újvidék  -  Szeged  -  Csíksomlyó, 1993. (Ferences Források 2.)
[2] Uő. uo. 90-92.
[3] Uő. uo. 304-305.

vigilia@katolikus.hu

Módosítva: 2000.03.01