GOMBÁR CSABA

A szolidaritásról és annak hiányáról

Született 1939-ben Budapesten. Szociológus, politológus. A KORRIDOR Politikai Kutatások Központjának igazgatója.

Bevezető magyarázkodás

A Szerkesztőség fölkérése pusztán arra szorítkozott, hogy fogalmaznám meg - ha tudom - a szolidaritás hiányát leíró-értelmező álláspontomat. A megtisztelő fölkérés imigyen eleve föltételezte rólam, hogy a szolidaritás jelentésével és értelmével tisztában vagyok. A valóság azonban az, hogy használtam ugyan ezt a szót korábban is, de jobbára csak mint a valakivel, valamivel való együttérzés, netán demonstratív együttérzés rokonértelmű szavát. Emlékezetem szerint ritkán éltem vele, mert ösztönösen tán, de sejtettem, hogy többről van szó, mint szinonimáról, hogy a szolidaritás fogalmi tartalma, társadalmi értelme ennél jóval gazdagabb.

Ezért előbb egyrészt introspektív meditálás formájában, másrészt a globalizáció irodalmában bóklászva összefoglalom, amit a szolidaritás fogalmáról gondolok. Ebből pedig már - szándékom szerint - fel fog tárulni a szolidaritás ásító hiányának néhány oka.

Kivel vagyok én szolidáris?

Ha - mint fentebb említettem - a szolidaritás nem több mint merő együttérzés, akkor persze együttérzek minden, hitem szerint becsületes, jószándékú emberrel, különösen pedig a vesztesekkel, a falhoz állítottakkal, a megnyomorítottakkal. Sőt, együttérzésem köre tovább tágul - ha csak egy kicsit is belegondolok -, hiszen tudnom illik, hogy az én becsületfölfogásomtól eltérő, azzal szembenálló, ám etikailag nem kevésbé aládúcolt becsületfölfogások is vannak; és a mindahány, egymásra fenekedő valóságértelmezés és világjobbítás elgondolóit is eredendően a jószándék vezérli. S mi több, le nem tagadható megértés moccan bennem a másoknak ugyan mérhetetlen szenvedést okozó nemzetépítés, az osztályharc, a tradíciók védőinek és a velük szemben mindent fölborító forradalmak diadalmas - bár mindig csak részleges - győztesei iránt is, mert megértésemben esendőségük és történetileg tapasztalt vesztük észlelése is beletartozik. Így e lapos gondolatmenet végén szemben találom magam mintegy hatmilliárd emberrel, akikkel szolidáris vagyok, s szavaim konganak az ürességtől.

Szögezzük ezért le, hogy a már csak viszonylag is értelmes beszédben: minden az, ami - és nem valami más. Amikor például testvériséget, barátságot, jólelkűséget, jócselekedetet mondunk, akkor - ha a szavaknak van fogalmi értelme - még közeli tartalmak esetén is különböző dolgokról beszélünk. A szolidaritás nem csupán együttérzés, nem kegyosztás, nem alamizsnálkodás. Igaz, szolidaritás szót mondanak azok is, akik azt a fölfogást vallják, hogy a 20. század végén csak úgy oldhatók meg az emberiség problémái, ha uralkodóvá válik az öngondoskodás és önmegvalósítás, akik szerint a nagy szociális ellátó rendszerek - már ahol kialakultak - inkább csak a fejlődés kerékkötői. Nem vagyunk mi önzők - mondják e fölfogás hívei. - Egyénileg áldoznak is valamit fölöslegeikből a szerencsétleneknek, s ezt tartják szolidaritásnak. De az alamizsnaosztás - bár nemes cselekedet - az alamizsnálkodás. A szolidaritás viszont szolidaritás - ha van egyáltalán értelme a szavaknak.

A testvériség eszméi
A szolidaritás fogalma

Úgy találom, hogy néha van. A 18. században már sokan gondolkodtak a világ egészéről, álmodoztak a világ békéjéről, és a szabadság, valamint az egyenlőség mellett a testvériség is egyetemes hívó szóvá lett. A szabadság-egyenlőség-testvériség jelszó-triászból azonban a minden emberre kiterjedő fraternitás üresnek érzett absztrakcióját hamarosan a nemzeten belül elképzelt testvériség, illetve az egyetemes testvériséget másként megkérdőjelező proletár testvériség konkretizálta - egymás ellenében, mint ismeretes. Ez utóbbi, a proletár testvériség megteremtése érdekében alakultak ki aztán a szolidaritás különböző technikái (vörös segély, szolidaritási sztrájk, szolidaritási demonstráció, szolidáris bértáblázat stb.), s lett a szolidaritás valamiféle fogalmi entitássá. Hiszen ez, a múlt századtól a szocialista munkásmozgalomban kifejlődött fogalom, az együttérzésen túl olyan tevőleges, nem ritkán kockázatos, kiállást követelő segítségnyújtásra utal, amely a proletariátus mint osztály épségét, egységét és ütőképességét hivatott biztosítani az osztályharcban. A szolidaritás latin gyökű szava a különféle szocialista mozgalmakban terjedt el, s lett mára az osztályharcos szemléleten túl is kifejezője annak, hogy az érzések, vélemények, célok, érdekek valaminő egysége jegyében egy meghatározott embercsoport belső megalapozottságot, szilárdságot nyerjen, azaz szolid legyen. (Azt, hogy mi e szót nyelvünkben egy csöppet másként is értjük, nem változtatja meg a fogalom nemzetközileg értett tartalmát, hisz nyelvészeink szerint is e szavunk csak negyedik jelentésében hordozza a csöndes, szerény jelentést a szelíd melléknév "jelentésének besugárzása" miatt.) A szolidaritás tehát - mint érzelem, gondolat és tett egysége - szoliddá, vagyis szilárddá kíván tenni valamit, megerősíteni egy emberi együttest - másokkal szemben, vagy legalábbis másokhoz viszonyítva. A szolidaritás fogalma ezért - vagy jelentésének magtartományában, vagy konnotatív érzelmi holdudvarában - magán hordozza születési jegyét, vagyis osztályharcos jellegű kategória. Ilyen marad akkor is, ha egy társadalomnak nem tulajdonítunk osztálystruktúrát. Aki szolidaritást mond, az valamely embercsoportot egységbe kíván vonni, meg akar erősíteni, szoliddá kíván tenni - s ez félreérthetetlenül másokkal szemben történik.

Ha most ennek fényében teszem föl újra magamnak a kérdést: kivel vagyok én szolidáris? - akkor csak lehajtom a fejem. Már menekülnék is vissza a tán elhamarkodottan laposnak minősített együttérzéshez. Nyilván nem érintetlenül a posztmodernnek nevezett, mindnyájunkra valamiként ható, új ezredvégi szellemi klímától, bármilyen osztály, rend, etnikum, vallás, náció, hivatás stb. másiktól és másoktól elkülönülő megszilárdításának vágya - főként pedig értelmének elfogadása - távol áll tőlem. Ilyen értelemben, be kell vallanom, senkivel nem vagyok szolidáris.

Mindez persze csak rám tartozik, s szóra sem lenne érdemes, ha nem tartalmazná a szolidaritás kategória fogalmi dilemmáját. Talán tartalmazza. Talán nem szűkeszűség a "mindenkivel szolidáris vagyok" és a "senkivel se vagyok szolidáris" értelmezés fenti kicövekelése, hátha található járható ösvény az emberiség számára a testvériség értékének érvényesüléséért. Ilyen ösvény után kutatni pedig, a manapság már mindent átható globalizáció vonatkozásában, ugyancsak indokoltnak tetszik.

Mit hozott eddig a globalizáció?

Jelentsen bármit is a globalizáció, az a jelenség- és értelmezés-halmaz, ami manapság övezi e problémaegyüttest, nehezen teszi elkerülhetővé, hogy a szolidaritás kérdését is ne planetáris méretben fogalmazzuk meg. Lehetünk buzgó hívei a globalizációnak, de félhetjük vagy ellenezhetjük is, amint tudomásul nem vétele is lehetséges - mindez nem változtat azon, hogy szolidaritás-felfogásunkra mindez nagy hatással van. Be lehet zárkózni egy társadalmi osztály közé, nemzeti, vallási vagy más egyéb keretekbe, s e gyepük mögött építeni ki szolidaritást a planetáris mozgások ellenében. De el lehet gondolkodni azon is, hogy mit jelenthet a szolidaritás globális méretekben, az egyetemes együttérzéssel való üres hivalkodásnál konkrétabban.

"Van valami az emberben, ami ma még szunnyad" - írta kétszáz évvel ezelőtt a königsbergi filozófus a világbékén töprengve. [1] Hogy a globalizáció címén most jött-e el az ébredés pillanata, azt nehéz megmondani. Főként, ha egy pillanatra sem feledkezhetem meg arról, hogy miközben írok, szomszédainkat bombázzák, s "integratíve" valójában mi is bombázzuk őket. A bombázás ugyan az egyetemes emberi jogok érvényesítése, az etnikai elzárkózás, az etnikai tisztogatás megakadályozása érdekében, tárgyunk szempontjából pedig igenis egy konkrét etnikai szolidaritás megtörése végett folyik a kinyilvánított célok értelmében. Ami pedig épp ily konkrétan háború, pusztítás és gyilkolás. Hogy is szólhatnánk éppen most az örök békéről?

John Gray, az európai eszmék londoni tanára ugyan azt mondja, hogy globalizáció címén hamis hajnal hasad. [2] Hamis, mert a vágyott, állított univerzális civilizáció helyett csak racionális hübrisz és kulturális imperializmus található. És - teszi hozzá - a globális piachoz való alkalmazkodás mintaországában, a Csendes-óceáni térség valamikori "szociális Svédországának" nevezett Új-Zélandon, bár a transznacionális gazdasági intézmények megkövetelte normák ragyogóan teljesültek a makrogazdasági mutatók szintjén, a szabad piac érdekében kikövetelt privatizációk és deregulációk nyomán immár ott is megjelent az addig arrafelé ismeretlen nyomor-jelenség az "underclass" képében. A sziporkázó okfejtésben minden rosszat megtudunk a globalizációról. S ha John Gray-nek van igazsága - túloz vagy nem túloz, az más kérdés -, akkor a már a globalizáció miatt, globálisan bajbajutottak is kiérdemelnék a szolidaritást. Éppen ezzel foglalkozik a párizsi Pierre Hassner, aki a menekültekről írva azt a paradoxonnak tetsző állítást fogalmazza meg, hogy nem a virtuális és reális világban cikázó pénzemberek, a mindenütt otthon lévő globális perszónák, hanem a menekültek a planetáris közösség valóságos "állampolgárai". [3] Az ENSZ statisztikái szerint 1974-ben 2,4 millió menekültet tartottak nyilván, de rohamosan globalizálódó világunkban számuk 1994-re 24 millióra növekedett - s azóta is csak duzzad. Ezek az emberek, meneküljenek csónakon, zöld határon vagy egyéb módon (évente 7 milliárd dollár körüli bevételt jelentve az embercsempészeknek), szembeszökő jelzések az úgynevezett nemzetközi közösség számára, mert egy állandóan növekvő, már drámai létszámú "állam nélküli" (stateless) embercsoportot képeznek. A rombolva építő, s minden külső ellenőrzést nélkülöző, globális gazdasági mozgások csak tovább növelik tömegeiket. Ők a globalizáció igazi gyermekei. Ezek a migránsok nem létezhetnek "szervezett szolidaritás", a jelenlegi, lényegében nemzetállami szintek alatti és fölötti "planetáris szolidaritás" nélkül. A segítségükre induló, csetlő-botló nem-kormányzati szervezetek pedig első jelei a "transznacionális szolidaritásnak", egy még formátlan, de kínlódva formálódó, kozmopolita társadalomnak, amelynek a "világpolgárjogot" elemző elméleti és logikai alapjai már Kantnál megfogalmazódtak. "A Jogot pedig nem lehet túlordítani; sem a Logikát megfélemlíteni" - írta a Kant Örök békéjét fordító Babits Mihály. Legyünk tehát derűlátóak.

Ugyanakkor épp a globalizáció problémáihoz mért szolidaritás jelentését és jelentőségét mérlegelve szökik szemünkbe az, hogy ez a szolidaritás milyen mélységesen fragmentált. Miközben a gazdaságilag, technikailag, kommunikációs szempontból, ám egyúttal a bűnözés hálózatai által is átfogott világban univerzálisan érvényesülnek az adott világhálón lefutó törekvések, addig a politikai, s benne a hatalmi intézmények ugyancsak töredezettek. S töredezett maga a szolidaritás is.

A szolidaritás széttöredezettsége

És hogyne lenne az? Hiszen sokféle szolidaritás van egyszerre - és egymással szemben. Körülbelül annyi, ahány buzgó közösségi, identitás-építő törekvés létezik. Lehet persze ezt úgy nézni, hogy például az ökumenikus mozgalom híve nemcsak a katolikusok identitásáért aggódik, hanem minden keresztényre kiterjeszti valaminő szolidaritását. A zsidó-keresztény párbeszéd híve még egy kis lépéssel tovább megy. A minden hívővel szolidáris még tovább, hogy végül a szolidaritás köre akár a transzcendenciától érintetleneket, sőt, még a dühös agnosztikusokat is átfogja. Miért ne épülhetnének a szolidaritás e körei szépen egymásra? - Egy elvont okoskodás szerint épülhetnek, csakhogy az embercsoportok identitás-építése, a különféle közösségek szoliddá tétele eminensen politikai cselekvés (ismételjük: ha a szolidaritás szónak van önálló, értelmes, saját jelentése). A politika ugyanis az, ami formát ad a társadalomnak mindenkor és mindenhol. A planetáris közösség pedig, vagyis hát az emberiség, még most is messze van a föderalizmus elvén nyugvó, Immanuel Kant által világköztársaságnak nevezett politikai formától. De talán már nem olyan messze, mint kétszáz évvel ezelőtt. Az eminens kérdések - ha lassan is - imminenssé válnak.

Mai világunkban, a nagy planetáris mozgások közepette, a hatalmi körök továbbra is fragmentáltak, s így fragmentált a szolidaritás is a globalizáció szempontjából. Az emberi együttérzés és békés együttélés hiányának töméntelen az oka - s erről szól a történelem. De ha már a szolidaritásról beszélünk, az is belátandó, hogy hiányának nem csupán a különféle közrosszban összecsomósodó gazemberség, butaság, korruptság, hiúság, szeretethiány, s még mi minden az oka, hanem az az igen sokféle, s önmagában nemesnek gondolt szolidaritás, amely hiteket, nemzeteket, társadalmi rétegeket, etnikumokat, társadalomjobbító törekvéseket egymástól elválaszt. Ez a sokféle, történetileg kialakult szolidaritás - éppen mert szervezett fenntartó-mechanizmusokkal bír, korántsem csak építőköve egy egyetemes szolidaritásnak, hanem sokszor inkább akadály.

Vegyük ehhez még azt is, hogy nemcsak a szolidaritás egyetemes szempontból részleges körei ütköznek vagy ütközhetnek egymással, hanem a már globálisan ható, a világot így-úgy átfogó intézményekkel bíró érdekkörök és értéktörekvések között is sokszor konfliktusok alakulnak ki. Ahogy ezt például a transznacionális vállalkozások és az ugyancsak transznacionálisan megszerveződött környezetvédők ütközéseikor tapasztalhatjuk. A glóbuszunkat behálózó érdekkörök, s régi-új emberbaráti intézmények egymással is horzsolódnak és közvetlenül egyáltalán nem hordozói egy egyetemes szolidaritásnak. Ugyanakkor a különféle formában kikovácsolódott és megerősödött szolidaritási körök tagjaik számára otthonosságot, biztonságot jelentenek, helyet a világban. Könnyű lenne azt mondani - bár elhamarkodott és értelmetlen -, hogy az egymással is szembenálló partikuláris szolidaritásokat le kell rombolni az egyetemes szolidaritás érvényesüléséért. Holott csak ezek által, ezeken a részleges szolidaritási körökön keresztül alakulhat ki az egyetemes szolidaritás - ha annak megteremthetők a politikai fenntartó mechanizmusai. A globalizáció autonóm módon halad előre - bár nyitva a kérdés: mi is a haladás, merre is az előre -, de eleve nem tekintendő lehetetlennek a konfliktusokat kezelni képes, az egyetemes szolidaritásnak is alapot adó, planetáris politikai keretek kialakulása. Ehhez pedig nem csak együttérzés kell.


Jegyzetek


[1] Kant, Immanuel: Az örök békéről, Budapest, 1918. Babits Mihály fordítása.
[2] Gray, John: False Dawn: The delusions of Global Capitalism, Granta Books, 1998. London.
[3] Hassner, Pierre: Refugees: A Special Case for Cosmopolitan Citisenship; in: Re-imagining Political Community: Studies in Cosmopolitan Democracy, Polity Press, 1998, Cambridge A planetáris szolidaritás"

vigilia@communio.hcbc.hu

Módosítva: 1999.11.24.