SZAKÁLY FERENC

A harmadik skizma százada

Szubjektív megjegyzések a 16. századról

Született 1942-ben Zalaegerszegen. Egyetemi tanulmányait az ELTE magyar-történelem szakán kezdte és történelem-levéltár szakán végezte. 1967-től a Magyar Nemzeti Múzeum, 1977-től az MTA Történettudományi Intézete munkatársa, 1986-tól tudományos tanácsadója. 1992-ben a nagydoktori fokozatot A magyar jogszolgáltatás és jogigazgatás a török hódoltságban című dolgozatával nyerte el. 1980-tól a História rovatvezetője.

Az emberiség történelmének legfontosabb folyamatai természetesen nem igazodnak az utókor által preferált évszázados felosztáshoz. Ráadásul nincs olyan század, amelyet egyetlen folyamat leírásával elégségesen jellemezni lehetne. A 16. század szellemi - ha tetszik: transzcendentális - mozgásainak legszembetűnőbbike azonban kétségtelenül a reformáció kibontakozása és a különböző felekezetek küzdelme volt (amely mellett és amelyen keresztül persze az előző századból származó humanizmus is erősen hatott). Ugyanakkor politikatörténeti kifutásában messze jellemzőbb a 16. századra az az előzővel pontosan ellenkező előjelű mozgás, amely a Habsburg-francia rivalizáláshoz, a kétpólusú Nyugat-Európa kialakulásához vezetett. Amikor tehát arra vállalkozunk, hogy Európa és benne Magyarország sorsát szellemi nyomvonalon ismertessük, a felhígulás megakadályozása érdekében jórészt le kell mondanunk más folyamatok tüzetesebb leírásáról. Vagyis: az egészből csupán az egyik - igaz, felettébb jelentős és távlatos - összetevőt ragadjuk ki.A kereszténységen belüli - meghiúsult vagy a meglevő struktúrába integrált - mozgalmaktól megkülönböztetendő a skizma, amelyen azt a három nagy egyházszakadást értjük, amely ma is létező, számottevő részre szabdalta a kezdetben egységes kereszténységet:

A három egyházszakadás

1) A 325. évi Niceai (Nikaiai) zsinat kivetette a keresztény egyházból - amely eddig méltán rászolgált az egyház elnevezésre, hiszen valamennyi keresztényt egyesítette - a Szentháromság dogmáját és Jézus isteni mivoltát tagadó felfogás követőit, akiket - az irányzat meghatározó személyiségéről, Áriusz püspökről (+336) - ariánusoknak neveztek el.

Mindazonáltal Európa, Kis-Ázsia és Afrika határmezsgyéjén léteztek olyanok, akik a kisebbségben maradtak tanait vitték tovább.

2) 1054-ben a bizánci pátriárka és a római pápa kölcsönösen kiátkozta egymást, s ezzel közös erővel véget vetettek annak az illúziónak, miszerint a kezdetektől fogva eltérő decentralizált keleti (ortodox) illetve centralizált formában szerveződött nyugati (katolikus) egyházrész látszategysége továbbra is fenntartható. Paradox módon a Rómából elvben központilag irányított és igazgatott nyugati változat bizonyult nyitottabbnak és rugalmasabbnak a társadalom és a politikai hatalom felől érkező kihívásokra, mint a látszatra egyenrangú konstantinápolyi, alexandriai és jeruzsálemi pátriárkák által vezetett ortodox egyházon lassan elhatalmasodott xenofóbia és bezárkózásra való hajlam. Ezen egyház világi feje (védnöke), a mindenkori bizánci császár - az általa könnyűszerrel befolyásolható egyetemes zsinaton keresztül - messze kevesebb önállóságot s még vezetőinek is kevesebb kísérletezési szabadságot nyújtott, mint a pápaság. Jellemző, hogy a görög keleti egyház egyetlen számottevő belső dogmatikai vitája arról folyt, hogy szabad-e a templomokban emberábrázolásokat elhelyezni. (Az e körüli nézeteltérés hosszú háborúskodásba [726-843] torkollott.)

Európában a nyugati és keleti egyház közti határ hajszálpontosan egybeesik a nyugat- és kelet-európai mentalitás és társadalomszerveződés határával, ami azonos volt a középkori Magyar Királyság déli és keleti végeivel. Miközben Kis-Ázsiában és a Közel-Keleten a muszlim terjeszkedés erősen leszűkítette mind Bizánc, mind pedig az ortodox egyház befolyási övezetét, az utóbbi nyugati határa - jóllehet e határokon kívül is éltek ortodoxok (a Magyar Királyságban románok és szerbek) - lényegében mindmáig átjárhatatlannak bizonyult. A végveszélybe került Bizánc császárai politikai megfontolásból egyszer-másszor (1439-ben, 1453-ban) ugyan hajlandóak voltak egyes katolikus dogmák látszat-elismerésére, ún. uniós törekvéseik azonban mindannyiszor megbuktak az ortodox hierarchia és a nép elkeseredett ellenállásán. A reformáció is hiába próbálkozott keleti misszióval, bár a szászok is, az erdélyi fejedelmek is gondoskodtak román nyelvű protestáns szellemű bibliafordításról. Végül is Róma uniós törekvéseit a lengyel és az erdélyi határok mentén kísérte némi szerencse a görög katolikus egyház létrehozásával.

3) Az immár csak a nyugati egyházon belül lezajlott - a jobb híján 1517-hez kötött - szakadás, a reformáció nem kevesebb, mint féltucat "bevett" egyházra robbantotta szét az addig - legalábbis látszatra - egységes nyugati kereszténységet. A protestáns felekezetek közül a legtöbb követője a lutheri (lutheránus, evangélikus) tanoknak akadt; ezek jószerivel egy tömbben helyezkedtek (helyezkednek) el a Német-római Birodalom (utóbb Németország) középső és északi részein, Skandináviában). Híveik száma ma 70-80 millióra tehető. Követőinek számát tekintve nem sokkal marad el mögötte a Kálvin felfogásához közelálló, helvét hitvallásból sarjadt református egyház sem, amelynek Skóciában, Észak-Németalföldön, Svájcban és Magyarországon voltak és maradtak erős hadállásai. A francia hugenottákat sikerült már a 16. században visszaszorítani és a lengyelországi hitújítást a 17. században visszafordítani - enélkül talán Európa egész felekezeti képe is az ő javukra alakult volna. Tízmilliós tömegek követték az anglikán vallást a Brit-szigeten és az egykor angol gyarmatokon. Az ún. kisebb egyházakra (baptisták, metodisták, pünkösdiek stb.) itt nem térünk ki.

Katolikus megújulás

Visszatérve a háromszáz évvel ezelőtt történtekhez: a reformáció diadalmenetének századában az új mozgalom dinamizmusa látszatra kevés esélyt hagyott a megújulásra a kritikus években változtatásra képtelennek tetsző katolikus egyház számára. A vulgárateista történeti propaganda az inkvizíció intézményén keresztül érvényesített erőszakkal magyarázza, hogy a hitújítás sem az Ibériai-félszigeten, sem Itáliában nem tudta megvetni a lábát. Tény, hogy a reformációval szimpatizáló gondolkodókat mindkét helyről könyörtelenül elüldözték, ám az is tény, hogy a sajátos hatalmi viszonyok között élő, politikailag széttagolt Itáliában egyetlen olyan fejedelem vagy városközösség sem akadt, aki vagy amely vállalta volna az új tanok patronálását. (Többek között azért, mert a pápaság itt rendkívüli politikai súllyal bírt: az avignoni kor [1309-1377] megmutatta, mit ér nélküle Itália - katolicizmus nélkül viszont nincs pápaság.) Miközben Rómában változatlanul nagyobb figyelmet kaptak a pompás reneszánsz építkezések - ez Michelangelo kora is -, mint a lelki élet, sorra tűntek fel olyan szociálisan elkötelezett papok, misztikusok és szervezők, akiket Róma sorozatban emelt szentjei közé (az oratoriánus rendet megalapító Néri Szent Fülöp, a kármelita rend női ágát megreformáló Avilai Szent Teréz; Borromei Szent Károly milánói érsek, a jezsuita Loyolai Szent Ignác és Xavéri Szent Ferenc). Itáliában sorra alakultak a belső megújhodást jelző új szerzetesrendek: a theatinusok, a barnabiták, a szomaszkaiak, az irgalmasok, a nőknél a leánynevelésre "szakosodott" orsolyiták, illetve a vizitációs nővérek stb. (Igaz, ezek együttesen sem váltak olyan népszerűvé, mint a jezsuiták vagy - a már a következő században alakult - tanító piarista rend. A jezsuita rend 16. századi szentjei közül megemlíthetjük még Canisius Szent Pétert, Bellarmino Szent Róbertet, Gonzaga Szent Alajost.) A szentek - közülük többen - Avilain és Loyolain kívül például Keresztes Szent János, Alcantarai Szent Ferenc, Istenes Szent János - ibériai származásúak voltak, és jobbára ott is működtek. Pedig a Spanyol Királyságban könnyen az inkvizíció elé kerülhettek volna ugyanazokért az elvekért és cselekedetekért, amelyekért utóbb a szentek sorába emelkedhettek, ám az erőszak önmagában nyilván itt sem lett volna elég egy nagyobb társadalmi mozgalom gyors felszámolásához, amennyiben ilyen jelei egyáltalán kibontakoztak volna. Ibériában 1492-ben fejeződött be a muszlimok elleni háború, a Reconquista, amelyben a katolicizmus kiváló összetartó erőnek bizonyult.

A reformáció terjedése

A reformáció különféle mozgalmai megalapításuk után oly hévvel estek egymásnak, mintha a katolicizmussal már egyáltalán nem is kellene számolniuk. Nézetkülönbségeik minden esetben a Szent Iratok értelmezésében mutatkozó eltérésekből adódtak. A reformáció apostolai között nem találunk két olyant, aki ugyanazon locust azonosképpen értelmezte volna. Mika Waltari szarkasztikus megfogalmazása szerint "a viszálykodás minden eretnekség természetes lényegéhez tartozik, mert ha egyszer forgatni kezdik a betűket, akkor az egyik az egyik betűt, a másik a másik betűt változtatja meg, még végül minden betű széthull, és a próféta kijelenti, hogy Isten egyenesen az ő szájából szól". [1]

Martin Luther tanításai jó sáfárra találtak Philipp Melanchton személyében, aki elkészítette az ágostai hitvallásúak addig hiányzó oktatási programját is. Ezzel szemben a ma egységesnek érzett református szemlélet alapjainak létrehozásánál - a kétségtelenül kiemelkedő Jean Calvin mellett -- még legalább féltucatnyi lelkész (például Theodor Beza, Johannes Brenz, Henrich Bullinger, Huldrich Zwingli stb.) bábáskodtak. Még cifrábban alakult a Szentháromság-tagadók meglehetősen szűk térre korlátozott története. Bár a felekezet alapítójának Miguel Serveto spanyol orvosnak autoritását senki sem kérdőjelezte meg, az egyes antitrinitáriusok - egyébként sokszor a kor legeredetibb gondolkodói - hovatovább afféle laza vitakörként kezdték tekinteni az egyházat, amely egyes részek leválásához vezetett, sőt immár csaknem az istentagadás határmezsgyéjéig szaladt előre.

A fejlődés irányát egyébként nem az újonnan alakuló egyházak bomlékonysága, hanem - sok tévút ellenére is - a gyors intézményesülés jellemezte. Nehéz eldönteni, hogy ez siettette-e a reformáción belüli gyors meghasonlást, vagy ellenkezőleg: az utóbbi kényszerítette ki a gyors intézményesülést, ahonnan már csak egyetlen lépés volt hátra az eredeti rugalmasság elvesztéséig, a hierarchia megmerevedéséig.

Egyházi és világi hatalom

A protestáns egyházak elődjüknél messze jobban beleágyazódtak a társadalomba, ám ennek fejében feladták szuverenitásuk jelentős hányadát. Kezdetben akadtak olyan reformátorok, akik szolgálati helyük afféle teokratikus köztársasággá alakítására törekedtek, amelyben a lelkész a városi magisztrátus fölé nő, a mindennapi élet szintjéig normákat szab a polgároknak. Klasszikus példaként a Genfet autoritér módon kormányzó Kálvin esetét szokás emlegetni. Bár másutt - nálunk például a Partiumban (Melius Juhász Péter Debrecenben) és Erdélyben (Dávid Ferenc Kolozsvárott) - is akadtak hívei ennek az elképzelésnek, ők alapvetően félreértették a reformációhoz kapcsolódó hatalmi allúziókat.

Bár nyilván igaztalan lenne számítással gyanúsítani az új hit követőéül szegődött valamennyi fensőbbséget, legtöbbjüket kétségtelenül nem a hitbéli meggyőződés, hanem a páratlan kisajátítási alkalom vonta erre az oldalra. A szétesett katolikus egyházi testületek gazdátlanul maradt vagyona részben az uralkodók, részben a helyi közösségek birtokába ment át. Előfordult, hogy ahol a bomlás nem következett be a "kívánatos" gyorsasággal, maguk az érdekeltek gondoskodtak az egyházi testületek mielőbbi felbomlásáról. Hogy ez milyen végletekig mehetett, azt a VIII. Henrik (1509-1547) által végrehajtott anglikán "reformáció" illusztrálja: azokat a szerzeteseket és papokat, akik ragaszkodtak (volna) elveikhez, egyszerűen lemészárolták. (Angliában nemcsak az egyházi vagyont, hanem magát az egyházat is államosították: az anglikán egyház feje maga a brit uralkodó lett, aki évszázadokon át éberen őrködött az "igazi hitvallástól" való minden eltérés felett.)

Laza egyházszerkezet

A protestánssá vált közösségekben - a legnagyobb városoktól a legkisebb falvakig - az egyház a helyi magisztrátus irányítása és felügyelete alá került, a pap pedig a közösség (persze megkülönböztetett tekintélynek örvendő) alkalmazottjává vált. Mivel az egyház - a hívek alapítványait leszámítva - külön vagyonnal nem rendelkezett, s az egyházi fensőbbség funkcióját gyakorló zsinatok legfeljebb megrovással illethették a lelkésszel méltatlanul bánó magisztrátust, a prédikátor és tanítója teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került. (A központosított katolikus hierarchia - ha nem is elvszerű, ám mindenesetre hatékony - védelmet nyújthatott a "frontokon" szolgáló papoknak.) A gyors egyházszerveződés ellenére a protestáns felekezetek nehezen találtak rá önszerveződésük útjára, s végül is a területi alapon szerveződött egyházmegyék, felettük egyházkerületek egymástól teljesen függetlenül működő halmazában egyesültek, amely híján volt az egységes fellépésre ösztönző erőnek és kényszerítő eszköznek. Nemcsak nemzetközi egyeztető fórumuk hiányzott, hanem sokáig az ugyanazon országban kialakult egyházkerületek között is csak alkalomszerű kapcsolatfelvételre került sor.

Abban, hogy a protestáns egyházszervezet nem éppen a legszerencsésebb formában kristályosodott ki, nyilván közrejátszott az is, hogy a reformáció hullámai csaknem egymásra torlódva söpörtek végig a kontinens nyugati felének középső és északi részein. Az egyházszervezet átgondolatlanságán túl kifejezésre jut ez azon nyilvános viták hangvételében, néha visszataszító mellékkörülményeiben is, amelyeket az új felekezetek immár nem a katolikusokkal, hanem egymással folytattak. A lutheri tanoknak még viszonylag elég idejük maradt a letisztulásra, a kálvini irányzat nyomában azonban már megalakult a radikálisabb Biblia-értelmezésből született Szentháromság-tagadás (aminek mérsékeltebb irányzataiból később az unitárius egyház kialakult). Aligha véletlen, hogy a "legendásan" legbrutálisabb személyi leszámolásra a kálvini és az antitrinitárius gondolat atyja közt került sor. Mint ismeretes, Genf feletti hatalmával visszaélve Kálvin 1553-ban a városi tanáccsal máglyára küldette a spanyol-francia Miguel Serveto-t, pedig ő azzal a szándékkal utazott ide, hogy példaképével az általa felfedezett következetlenségek ügyében tanácskozzék. A hitbeli ellenvélemény ilyen módon való elhallgattatása ugyan nem vált bevett gyakorlattá - bár a magyarországi hódoltságban is volt rá példa 1574-ben -, de mindenütt tovább élezte a hitviták éppenséggel udvariasnak és korrektnek addig sem mondható hangnemét.

A Trentói zsinat

A katolikusok - leszámítva Franciaországot, amelyről külön is szó lesz - rövid kísérletezés után lényegében kimaradtak az Európát lázban tartó vitákból, amelyek tagadhatatlan szellemi pezsgést (is) gerjesztettek. Miután a Trentói zsinat (1545-1563) bebizonyította, hogy a pápaság - nem feltétlenül jóhiszemű - kísérlete az egyház egységének helyreállítására visszavonhatatlanul meghiúsult, a katolikus egyház a meghasonlás állapotába került. Miközben a főpapok többsége továbbra is egyházfejedelemként és mecénásként élt (sokan még fel sem szenteltették magukat), a távolabbra látók inkább belső reformokkal igyekezett magát versenyképessé tenni, amelyhez némi ösztönzést kaptak az egyébként nagy megszakításokkal folyó zsinat határozataiból is.

A Francia Királyság

A hitbéli meghasonlás egyedül a Francia Királyságot sodorta hosszabb pusztító polgárháborúba. Franciaországban hozzávetőleg a lakosság egyharmada szegődött a hazájából Svájcba üldözött francia Kálvin tanaihoz, miközben a többség katolikus maradt. Az évtizedekig tartó összecsapás-sorozatnak csupán egyik mozzanata volt az 1572. évi (ún. Bertalan-éji) vérfürdő, amelynek során Párizsban és szerte az országban három éjszaka több ezer hugenottát irtottak ki.

A Szent Bertalan-éji vérengzés például elsősorban az 1550-es évek óta nagy befolyással bíró Caspar Coligny tengernagy "kiiktatását" célozta, amit egyébként az úgyszintén tüzes hugenotta Henrik navarrai királynak IX. Károly király (1560-1574) leánytestvérével aznap rendezett házasságkötése tett sürgetően "aktuálissá". A "vallásháború" számtalan olyan francia bel- és külpolitikai érdek ideológiai lepleként szolgált, amelynek vajmi kevés köze volt a hitbéli meggyőződéshez. E lepelben éppúgy megbújhattak egyes főúri klánoknak a központi hatalom elleni lázadásai, tartományszerzési törekvései, mint a Franciaországgal délen, keleten és északon is határos Spanyolország, valamint a pápaság beavatkozási kísérletei. A francia királyok ugyanis mindeközben csendben építgették a Rómától viszonylag függetlenített gallikán egyházat, amire - elsősorban a jezsuiták közvetítésével - a pápaság csaknem olyan indulattal reagált, mint a hugenották létezésére.

A szélsőséges francia helyzetet mi sem illusztrálhatja jobban, mint hogy két egymást követő katolikus királyt - III. (AngoulŔ+Ŕme) és IV. (Bourbon) Henriket (1574-1589, 1589-1610) - a pápa-párti Katolikus Liga távolította el merénylettel. A küzdelemnek voltak olyan évei, amelyekben úgy tűnt, a Francia Királyság részeire hullik szét. Az érdekek és a magántörekvések reménytelenül összegabalyodott csomóját végül a Bourbon-dinasztia megalapítója, Henrik navarrai (itt: II. Henrik, 1572-től) király metszette át. A hugenották legmegbízhatóbb támasza és menedéke a kis pireneusi királyság volt. Henrik 1589-ben úgy döntött, hogy a korona megszerzésének érdekében (sokadjára, de immár véglegesen) - legalábbis színleg - a katolikus egyház (igaz, nem minden tekintetben) hűséges híve lesz. ("Párizs megér egy misét" - mondotta állítólag.) Ezzel megmentette Franciaország egységét, és megindította az expanzív világhatalommá válás útján, ám egyszersmind cserbenhagyta egykori hitsorsosait, akiknek erejéből a következő században már csak egyre gyengülő utóvédharcokra futotta.

A schmalkaldeni vallásháború

Egészen rövid volt viszont az 1546/1547. évi ún. schmalkaldeni vallásháború, amely a Német Birodalomban zajlott le. A Birodalom szilárdabb központi kormányzatának helyeslői és ellenzői eleve a hitbéli megoszlás mentén szerveződtek. A szász választófejedelem (Martin Luther patrónusa), a braunschweigi herceg és az anhalti gróf, valamint tizenegy alsó- és felső-német város 1531-ben lépett szövetségre a függetlenségüket és vallási szabadságukat fenyegető V. (Habsburg) Károly császár (1519-1556) ellen a háborúnak nevet adó thüringiai városban. Az ún. schmalkaldeni cikkelyeket maga Luther fogalmazta (1534). Az ellenpártnak csak 1538-ra sikerült létrehozni a pfalzi palotagróf (majd választófejedelem), a württembergi herceg és a kölni érsek vezette katolikus Szent Ligát. Bár a belháború megindulását - amely kiterjedt a cseh korona országaira is - az is motiválta, hogy a schmalkaldeni szövetség elzárkózott a Trentói zsinaton való részvételtől, a háborúnak végülis arról kellett döntenie, hogy a császár tényleges ura lesz-e birodalmának, vagy hatalmát továbbra is az egyes tartományurakkal - főleg a hét választófejedelemmel - való költséges egyezkedés útján gyakorolja.

Harcok Európa uralmáért

Az összecsapás sajátos eredményt hozott. A császár hatalma Ibérián és Németalföldön túl Észak-Afrika bizonyos részeire és a Földközi-tenger medencéjére, valamint Amerika felfedezésre váró hatalmas térségeire is kiterjedt. Érthetőképp mérhetetlenül bosszantotta, hogy a Német-római Birodalom sajátos politikai viszonyai folytán a dunai Habsburg-tartományokkal nem érintkezhet tetszése szerint, s így nem hozhat létre az Atlanti-óceántól az Adriáig terjedő, Toledóból központilag irányítható egységes világbirodalmat. A császár - akárcsak korábban Itáliában - megnyerte a háborút, ám elvesztette a békét. A tartományurak ugyanis továbbra is megőrizték önálló cselekvőképességüket, amelyet az ún. harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békerendszer (1648) véglegesített (reménytelenül kitolva a német egység megvalósulását).

A vallási köntösbe öltöztetett francia és a német belháború tehát pontosan ellenkező eredményre vezetett, mint azt várni lehetett. A reménytelennek tűnő helyzet felé sodródó Franciaországot felemelte, a korlátozatlanságra törő császári hatalmat pedig visszaminősítette, ami utóbb a gőgös Spanyolország leértékelődését, majd a 17-18. század fordulóján bukását is maga után vonta. Ugyanakkor mérhetetlenül felértékelte a dunai Habsburg hatalmi konglomerátum világpolitikai súlyát, hogy a kedveszegett V. Károlyt 1558-ban nem fia, II. Fülöp spanyol király (1556-1598), hanem öccse, Ferdinánd cseh és magyar király (1526-1564) követte a császári trónon. Ezt Bécs urai - egy megszakítással (az 1740-es években) - egészen 1806-ig birtokolták, s nagy támaszuk volt mind a keleti, mind a nyugati fronton vívott harcaikban. Paradox módon a két nagy ("vallás")háború egyaránt a katolicizmus kontinensnyi léptékkel mérve is jelentős megerősödését hozta. Hovatovább Franciaországból, az ibériai és az itáliai országokból és tartományokból egybefüggő katolikus tömb alakult, amelynek a Német Birodalomban is akadtak számottevő "diaszpórái". Ilyen területileg egységes erőkoncentrációt a protestánsoknak nem sikerült létrehozniuk, sőt alkalmi összefogásaik sem eredményeztek ilyet.

A harmadik skizma történései igazolni látszanak azon angolszász és német történészek vélekedését, hogy az egységes egyház kedvezőbb kerete lehetett volna az elodázhatatlan reformoknak, mint a több alegységre hullott keresztény közösség. Egyesek szerint a katolikus egyházon belül kibontakozott szellemi mozgások messze távlatosabbak lehettek volna, mint amit a reformáció eredményezhetett.

A katolikus egyház magában hordozta a reformáció csíráit. A reformáció végső fokon elsősorban a Szent Iratok rekonstruálására irányuló forráskritikából nőtt világtörténelmi jelentőségű mozgalommá. A kezdeményezés érdeme azé a - meglehetősen zárt és kis - humanista céhé, amelynek tagjai családtagként tartották számon egymást, s jórészt egyházi benefíciumok jövedelméből éltek, mint a kritikus és kételkedő európai gondolkodás úttörője, Rotterdami Erasmus (1467?-1536). Ŕ˘Ŕ rendezte sajtó alá az Új Testamentum görög szövegét (1516) - egyben az Újszövetség első nyomtatott kiadását -, amelyet a "hivatalostól" jócskán eltérő kommentárokkal látott el.

Bibliafordítások

Számos ponton kontinuitás mutatható ki a művelődés azon területein is, amelyeket a reformáció legsajátabb vívmányaiként szokás emlegetni: így az anyanyelvűség és az oktatási rendszer kiterjesztésében. A közfelfogás Luther német bibliafordításához (1522, 1534) köti az anyanyelvűség mint program kezdetét, valójában azonban "csupán" szerves folytatása volt azoknak a reformáció előtti kísérleteknek, amelyek a nem latin nyelvű irodalom megerősítésére irányuló kísérletekhez kötődnek. (Így például nálunk a karthauzi körben keletkezett ún. Érdy kódex [1527] is a Biblia magyar fordítását hiányolja.)

Az Európa csaknem összes országára kiterjedő bibliafordítási láz azonban minőségileg különbözött saját előzményeitől. Nemcsak azért, mert a fordítási munkálatok - amelyek nálunk 1590-re, a Károli Bibliával fejeződtek be - állandó filológiai ellenőrzés és éles felekezet-közi viták közepette folyt, hanem elsősorban azért, mert az egész folyamat egy jól átgondolt program része volt. A kezdődő reformációnak ugyanis múlhatatlanul szüksége volt a tömeg támogatására, ehhez pedig elengedhetetlenek voltak az anyanyelvű nyomdatermékek. Ahogy Dévai Bíró Mátyás (is) megfogalmazta az első magyar ábécéskönyv, az Ortographia Ungarica (1539) előszavában: "Meg kell azt nekönk tanulnonk, hogy olvashassuk minnyájan az Szentírást, tudakozhassonk az Isten akaratjáról, és hogy ennyi sok tévelgésbe legyen mihez támaszkodnonk." Az anyanyelvűsítési program azonban nemcsak a Szent Iratok, hanem más, "könnyebb műfajok" népszerűsítésére is kiterjedt.

Oktatásügy

Úgy hisszük, inkább a kutatások hiányát, mint a történeti valóságot tükrözi az a koncepció, miszerint a gyakorlatilag minden településre kiterjedő népoktatási szervezet a reformáció jegyében épült volna ki. Még az erősen szórt magyar forrásanyag is arra mutat, hogy a plébános már a reformáció előtt is gyakran alkalmazott tanítót (rektort), aki aligha csak latinul próbálta a parasztgyerekek fejébe verni az írás, az olvasás és számolás alapelemeit. Igaz, az alapszinthez sokhelyütt - például nálunk - nem csatlakozott megfelelő közép- és felsőfokú folytatás.

A reformáció újításai benyomásunk szerint inkább a közép- és felsőfokú iskolahálózat továbbépítésében érvényesültek. (A kettő szorosan egymásra épült; a legtöbb protestáns egyetem "csupán" teológiai képzéssel megfejelt kollégiumnak tekinthető.) Akár így, akár úgy, a "csonka" univerzitások gombamód szaporodni kezdtek előbb német nyelvterületen, utóbb, a 17. században Németalföldön és Angliában is. A hallgató általában nem abban a tanintézetben fejezte be tanulmányait, ahol megkezdte például a magyarországi peregrinusok - mint elnevezésük is mutatja - a rendelkezésükre álló pénz szabta időben a lehető legtöbb helyre igyekeztek eljutni.

A katolikus tömbben kezdetben nem növekedett látványosan a legmagasabb rangú tanintézetek száma; igaz, a létezők teljesebbek voltak, mint a protestánsokéi, s például alapos jogi és orvostudományi ismeretekhez is csak ezeken lehetett jutni. (Itt végeztek a híres Szentháromság-tagadó orvosok is.) Alaposan megváltoztak a viszonyok a jezsuita rend kollégium-hálózatának kiépülésével. Az önkritikusabb szellemű protestánsok már a 17. század elején elismerték, hogy a jezsuita iskolák színvonalasabbak a sajátjaiknál.

Max Weber hipotézise

A reformáció legjelentősebb egyetemes történeti hozadéka éppen a választási lehetőségek kitágítása, a szellemileg megoszlott, többpólusú Európa kialakulása. Vagyis végső soron: az igazi nyereség maga a választási lehetőség volt, ami megannyi, a mai értékrendbe torkolló változás kiindulópontja lett. Amennyire bizonyos, hogy a reformáció - éppen a játéktér mérhetetlen kibővítése révén - hatalmas lépés volt a polgárrá válás útján, annyira tarthatatlannak tűnik az a Max Weber nevével fémjelzett elmélet, amely a protestáns etikából eredezteti a klasszikus kapitalizmust (és viszont). Mint Franciaország példája mutatja, nemcsak a katolicizmus fennmaradása, hanem az ennek érdekében végzett pusztítás sem tudta elvágni a polgárság hatalomra jutásának útját ott, ahol ennek gyökerei mélyre nyúltak. Magyarországi példákon (is) illusztrálható, hogy a katolikus egyház éppúgy jó kerete lehetett a dinamikus városi (nálunk: mezővárosi) fejlődésnek, mint a protestáns(ok). Vagyis: Weber divatos koncepciója egyes földrajzilag körülhatárolt területek sajátos viszonyaira szabottnak bizonyul.

A reformáció Magyarországon

Végezetül illik szólni arról is, hogy e változások hogyan jelentkeztek hazánkban, mert Magyarország nem egyszerűen mellékhadszíntere, hanem érdekes színfoltja, külön fejezetet érdemlő része a 16. századi egyetemes reformáció történetének.

A rendkívül érdekes már az is, hogy a reformáció recepciója mily pontosan leképezi Magyarország etnikai és - jóval részlegesebben - társadalmi viszonyait. A német föld felől érkezett híradásokra, a dolog természeténél fogva, először az itteni - elsősorban királyföldi és barcasági - németek reeagáltak, akik csakhamar csatlakoztak Luther követőihez. A döntésük - akárcsak a szepességi szászoké és a felvidéki német városoké - véglegesnek bizonyult. S olyannyira hatásosnak, hogy a környezetükben élő, értelmiség nélküli szlovákság jó részét is sikerült a kiépülőben levő evangélikus egyházba terelniük.

A magyar társadalomból először a nagybirtokos arisztokrácia soraiból érkeztek helyeslő visszajelzések; a magyar társadalom többi rétege hosszasan húzódozott a váltástól. A nagybirtokosok figyelmét egy-egy külföldön iskolázott lelkész vagy tanító irányította a kibontakozó változásokra, akik az 1530-as években inkább természetes érdeklődésből, semmint anyagi gyarapodás reményében fogadták be a magyarok számára egyébként idegenül ható - "német" - tanokat. Megjegyzendő még, hogy a cuius regio, eius religio elvnek az alattvalókkal szembeni érvényesítésére a Magyar Királyságban ritkán került sor. Az egyik leghatalmasabb főúr, Perényi Péter sárospataki várkápolnájában 1537-ben már a lutheri, a mezővárosban viszont még a régi gyakorlat szerint celebrálták az istentiszteletet.

Gyors terjedés

Amennyire kezdetben bizalmatlanul figyelte a magyar népesség a fejleményeket, olyan gyorsan döntött a tömeges átállás mellett az 1540- és 1550-es évek fordulóján. Döntése az ágostai és a helvét hitvallásúak szembenállásának kiéleződése idejére esett, s bár a Dunántúlon és Északnyugat-Magyarországon maradtak magyarok által (is) lakott evangélikus egyházkerületek, a magyar népi közvéleményre főleg a kálvini tanítások hatottak. A század végére Magyarország lakosságának jó része protestánssá, a magyar népesség túlnyomó része pedig kálvinistává vált. A magyar reformáció győzelemre jutásában nagy szerepe volt az elmaradott magyarországi polgárosulás sajátos műhelyeinek: a mezővárosok tömeges csatlakozásának.

A magyarországi egyházi hierarchia sorsa sajátosan alakult a vereség után. A bécsi kormányzat - nemcsak a saját uralma alatt álló, hanem a török uralom alá került és erdélyi egyházmegyékben is - komoly erőfeszítéseket tett, hogy a megürült püspökségeket folyamatosan betöltsék, s gondoskodni igyekezett arról is, hogy ezek bevételeik legalább egy részéhez hozzájussanak. Tizedszedési jogukat a Magyar Kamara vagy magánszemélyek bérelték - igaz, szinte jelképes összegért -, s még hódoltsági fekvőségeikből is kaptak kisebb-nagyobb adót. Mivel a keretek - s nemcsak főpapi szinten - megmaradtak, ám a hívek túlnyomórészt elvesztek, a bécsi központ és a magyar rendiség az állami adminisztrációban (pl. királyi helytartóként, kancellárként stb.) hasznosította a feladat nélkül maradt katolikus egyháziakat. E hatalmi pozíciók utóbb nagyban növelték a katolikus restauráció esélyeit. A főpapi címet viselők zöme persze a kevés fennmaradt - például a Nagyszombatba menekült esztergomi, valamint a győri és az előbb Jászón, majd Kassán székelő egri - káptalan kanonokaként jutottak feladathoz és megélhetéshez.

Antitrinitárius mozgalmak

A kálvinizmus pozícióit később az erdélyi és a partiumi magyar társadalomban egyre népszerűbb Szentháromság-tagadás veszélyeztette. Az 1560-as és 1570-es évek fordulóján futószalagon követték egymást az elkeseredett helvét-antitrinitárius összecsapások, amelyeket egyfelől Mélius Juhász Péter debreceni, másfelől Dávid Ferenc kolozsvári és Basilius István váradi lelkész folytattak le Debrecenben, Nagyváradon és számos más, kisebb városban.

Az antitrinitáriusok központjában, Kolozsvárott hatalmas szellemi tőke halmozódott fel. Az egyébként mindenünnen kitaszított Szentháromság-tagadók Európa minden szegletéből ide (és Dél-Lengyelországba) gyűltek, s a más felekezethez tartozókkal és egymás közt folytatott éles vitáik folytán - amelyek főként a protestáns területeken, nyomtatásban is terjedtek - nagy tekintélyt, másutt félelmetes hírnevet szereztek a befogadó Kolozsvárnak (és Krakkónak). Az itteni kollégiumot afféle antitrinitárius főiskolává fejlesztették, amely másik, lengyelországi főiskolájuk (Raków, 1652) bezárása után Európa egyetlen komoly antitrinitárius tanintézete maradt, mindmáig biztosítva az unitárius egyház fennmaradását.

A Szentháromság-tagadás megerősödéséhez nagyban hozzájárult, hogy az első erdélyi fejedelem, János Zsigmond (1540-1571), annak első tanácsosa, Bekes Gáspár és számos főúr is hívei közé tartozott. Ez azonban valójában inkább csak következménye, mint oka volt annak a politikai gyakorlatnak, amit János Zsigmond anyja, Jagelló Izabella az egyre bonyolódó erdélyi vallási helyzet kezelésére 1556 után kialakított, s amely, úgy tűnik, meglehetősen széles társadalmi támogatottsággal rendelkezett. Másként ugyanis nehéz lenne megérteni, hogy a szultáni erőszakkal önálló állami létre kényszerített Erdély - a középkori Magyar Királyság legvisszamaradottabb keleti része - milyen oknál fogva mutatott szokatlan toleranciát az új vallásokkal szemben.

Vallási türelem Erdélyben

Az erdélyi rendek ugyanis, amelyek jóval kiszolgáltatottabbak voltak az uralkodónak, mint magyarországi társaik a Habsburgoknak, engedelmesen megszavazták azokat a törvényeket, amelyek sorra emelték be az alkotmány sáncai közé a megjelent protestáns felekezeteket. Először az evangélikusokat, utánuk a helvét hitvallásúakat, majd 1567-ben - Európában egyedülálló módon - az antitrinitáriusokat, de megtűrték itt (1638-ig) az utóbbiak közül kivált szombatosokat, a Morvaországból idemenekült anabaptistákat és természetesen az ortodoxokat is (bár ez utóbbiak nem nyertek törvényes legitimációt).

Az egyházfejlődés kontinuitása mintegy példaszerűen tükröződik a még katolikusnak született Dávid Ferenc pályáján, aki egymást követően mindhárom protestáns egyházban magas tisztséget töltött be, s végül azért végezte börtönben, mert még a Szentháromság-tagadást is olyan radikális irányba kívánta elmozdítani, hogy azt még hitsorsosai is túlzásnak minősítették. Ez már az egyébként buzgó katolikus Báthory István fejedelemsége (1571-1586) idejére esik, akiben volt annyi önmérséklet és bölcsesség, hogy a katolikus pozíciók erősítését a bevett protestáns vallások kirívóbb sérelme nélkül - ma úgy mondanánk: a törvényi háttér tiszteletben tartásával - kívánta előmozdítani. Igaz, politikai pozíciói sem voltak elég erősek ahhoz, hogy másként cselekedhessék.

A történetírás eddig kevés figyelmet szentelt a reformáció anyagi vonatkozásainak. A szerveződő erdélyi állam például kisajátíthatta a tulajdonképpen megszűnt katolikus hierarchia (elsősorban az erdélyi és váradi püspökség, valamint a kolozsmonostori konvent) vagyonát. Az erdélyi fejedelmi hatalom ugyanis azon alapult, hogy területén nem tűrt a kincstáréval összevethető magánföldesúri és egyházi birtoktömböt. A (többségében protestáns) fejedelmek - a katolikus Báthory Zsigmond kivételével - nem terjesztettek föl Rómának püspök-jelölteket, a Habsburg előterjesztés alapján kinevezetteket pedig nem engedték be egyházmegyéjükbe. (A megszűnt kolozsmonostori bencés konvent hiteleshelyi levéltára átalakult a fontos állami iratok őrzőhelyévé.) A kialakult helyzeten a katolikus Báthory-házból való fejedelmek is csak annyiban tudtak változtatni, hogy "belopták" Erdélybe a jezsuitákat, akiket aztán hol megtűrtek ott, hol pedig kiűztek onnét. Így az erdélyi katolicizmusnak - a katolikus főurak udvarain kívül - a vallásilag megosztott Székelyföld és azon belül is a csíksomlyói ferences kolostor maradt az egyetlen bázisa.

A vallási megosztottság - például azáltal, hogy a szász evangélikusok sem a kálvinistákkal, sem a más nemzetiségű evangélikusokkal nem voltak szolidárisak - igencsak kedvezett annak a törekvésnek, hogy a fejedelmi hatalom ellensúly nélkül maradjon, és így szokatlanul nagyvonalú lehessen vallási kérdésekben. Persze az antitrinitarizmus is aligha kerül be a recepta religiók közé, ha nem nyeri el az ifjú János Zsigmond és környezete tetszését. Ebben hatalmas szerepe volt a diplomáciai szolgálatot is ellátó fejedelmi orvosnak, Giorgio Biandratának, aki megakadályozta az ő mérsékeltebb felfogásánál radikálisabb irányzatok előretörését.

Az iszlám megjelenése

A Magyar Királyság a 16. században veszítette el azt a küzdelmet, amit a délkeletről előrenyomuló oszmán-törökökkel másfél százada vívott. A sorozatos katonai vereségek és a politikai meghasonlás nyomán a korábban egységességéről híres királyság három részre hullott. Ezek közül kettő közvetve-közvetlenül a török érdekszférába került át, a harmadik egy világbirodalom ütközőzónájaként és tartományaként Nyugat-Európa legkeletibb bástyájaként működött. Magyarország középső részén a muszlim vallás olyan pozícióba jutott, hogy beleszólhasson az alattvalók vallási életébe (is). Mivel az iszlám - minden ellenkező híreszteléssel szemben - nem erőszakkal térítő vallás, befolyása azonban e téren alig-alig érvényesült. Közvetve is csak átmenetileg; a hódítók rövid kísérletezés után felhagytak azzal, hogy valamelyik felekezetet politikai megfontolásból előnyhöz juttassák. Itt is az oszmán berendezkedés alapvető princípiumát tartották szem előtt: hogy ha az adóztatás folyamatosságát és a belső békét nem veszélyezteti, minden közösség viszonylag szabadon szabályozhatja a saját belviszonyait. Mivel a magyarországi vallási meghasonlás - amely egyébként is viszonylag mentes volt a Nyugaton megszokott kísérőjelenségektől - nem veszélyeztette a princípium alkalmazását, nem sokat törődtek vele.

Paradox módon a vallási sokszínűség nem gyengítette, hanem erősítette a magyar társadalomnak a "török áfiummal" szembeni ellenálló képességét, sőt szorosabbra fonta a magyar kultúrát a nyugat-európaihoz kötő szálakat is. Miután, némi bizonytalankodás után, Luther is Bluthundnak, a kereszténység természet szerint való ellenségének nyilvánította (Ein Heerpredigt, 1532) a török hatalmat, a protestantizmus örökölte a hagyományos katolikus felfogást, meghiúsítván ezzel a Fényességes Portának a keresztény egyházszakadáshoz fűződő hódító reményeit. Luther felfogását valamennyi protestáns irányzat osztotta, csupán a német antitrinitáriusok egy csoportját sikerült megtéveszteni azzal, hogy a következetes egyistenhit rokonítja nézeteiket a valóban ezen az alapelven nyugvó iszlámmal.

A széttagolt Magyar Királyság egyházai - közelről megtapasztalhatván a török uralom igazi természetét - egységesen elutasították a megszállókkal való együttműködés gondolatát. (Az erdélyi antitrinitáriusok is gyorsan útilaput kötöttek azon nyugati vendégek talpára, akik tanaikat összeegyezhetőnek vélték az iszlámmal; ezek rendszerint a Portán végezték renegátként.)

A magyar "értelmiség" immár nem egyetlen csatornán "közlekedett" Nyugat-Európával, mint 1517 előtt, hanem négyszeres kötődéssel kapcsolódott oda. A század végére azonban ismét a katolikus egyház vitte tovább a legelszántabban ellenfelei dinamizmusát...


Jegyzetek


[1] Mikhael Hakim Budapest, 1967. II. 188.

vigilia@communio.hcbc.hu

Módosítva: 1999.06.17.