GÁRDONYI MÁTÉ

A Trentói zsinat teológiai jelentősége

Született 1970-ben. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán és Rómában a Pápai Gergely Egyetem egyháztörténelem fakultásán végzett. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának doktorandusza és Zselickislak plébánosa.

Végre ismét elérkezett az ideje, hogy a Tridentinum aktualitásáról beszéljünk. A II. Vatikáni zsinat utáni teológiai útkeresés egyik hozadéka ugyanis, hogy sokan századunk egyházi megújulásával ellentétes, terhes örökségnek ítélik a négyszáz évvel ezelőtti egyetemes zsinatot, illetve a trentói teológia nyakába varrják mindazt, ami túlhaladottnak tűnik az egyházban. Egy 1969-ben megjelent, neves szerzőket (Heinrich Fries, Norbert Lohfink, Karl Lehmann, Karl Rahner) felvonultató tanulmánygyűjtemény már címében jelzi ezt a programot: Búcsú Trienttől - teológia az egyházi középkor lezárultával. [1] A könyv bevezetőjét jegyző Josef Bielmeier szerint a Trentói zsinat a középkori teológiai pluralizmust uniformizált tanrendszerré silányította, s ezzel a teológus munkáját a Tanítóhivatal állásfoglalásainak ismételgetésére korlátozta. Az így létrejött "gettóban" nem volt lehetőség a párbeszédre sem az egyházon belül, sem ökumenikus alapon. A II. Vatikáni zsinattal azonban új korszak köszöntött a teológusokra is, hiszen visszanyerték az őket megillető kutatási szabadságot, s ez a katolikus hittudomány önértelmezésének megújulását vetíti előre... [2]

A zsinat eredeti céljainak és eredményeinek feltárását forrásanyag alapján [3] Hubert Jedin végezte el. [4]

A katolikus reform

Jedin a zsinat értékeléséhez alapvető feltételnek tekintette a terminológia tisztázását, annak a fogalmi keretnek a megalkotását, amelyben érthetővé válnak a 16. század katolikus törekvései. [5] A túlságosan leegyszerűsítő és ezért önmagában ideologikus ellenreformáció kifejezés kiegészítésére az - egyébként a protestáns Maurenbrecher által a múlt században "feltalált" - katolikus reform terminust alkalmazta, hogy ezáltal ne csupán az antiprotestáns megnyilvánulások kapjanak hangsúlyt, hanem a katolikus egyház belső fejlődésében megmutatkozó eredmények is. A katolikus reform - fogalmazott Jedin - az egyház reflexiója önmagára mivel saját belső megújulása által elérhetőnek látja a keresztény élet ideálját; az ellenreformáció viszont az egyház önkifejezése a protestantizmustól való elhatárolódásban.

A zsinat többszöri felfüggesztése, nehézkes lefolyása, az újra meg újra kiújuló feszültségek és lezárhatatlannak tűnő viták a kortársakban néha azt a benyomást keltették, hogy az egyház reformja végképp kudarcra ítélt vállalkozás. A zsinat sikere végülis négy, a kezdeti körülményeket lényegesen módosító változásnak köszönhető.

A reneszánsz pápaság hanyatlása

1. A reneszánsz pápaság hanyatlásával olyan egyházfők kerültek Szent Péter székébe, akik az egyház megújulásának előmozdítását elsődleges feladatuknak tekintették. Ez a fordulat egybeesett a Tridentinummal, hiszen a zsinatot összehívó III. Pál az előbbi csoportba tartozott ugyan, de már tudatosan törekedett a bíborosi kollégium reformszellemű megújítására. A zsinatot bezáró IV. Piusz és utódai (V. Piusz, XIII. Gergely, V. Szixtusz) pedig pontifikátusuk fő céljává tették, hogy a reformhatározatokat átültessék a gyakorlatba.

2. A római kúria átalakulásával párhuzamosan a zsinaton részt vevő püspökök is kicserélődtek. Részben a generációs váltás hozta magával, hogy a kezdeti humanista ideálok (a vallási béke helyreállítása akár dogmatikai kompromisszumokkal is; a papi szerep mint értelmiségi foglalkozás; az igehirdetés prioritása) háttérbe szorultak, és teret nyert az a nézet, hogy nem érdemes mindenáron megegyezni a protestánsokkal, a zsinat célját inkább autonóm módon, a katolikus egyház belső reformjában kell meghatározni.

A spanyol példa

3. A zsinat sikeréhez döntően hozzájárult a spanyolok (főpapok és teológusok) növekvő befolyása. Katolikus Izabella ugyanis már fél évszázaddal korábban végrehajtotta a felső klérus reformját, amikor a püspököket lelkipásztori szempontok alapján nevezte ki. Ximenes de Cisneros bíboros működése nyomán pedig 1500 körül megújultak az egyetemek teológiai fakultásai, az egyetemi kollégiumok pedig a tervszerű papnevelés műhelyeivé váltak.

4. Végül lényeges változást jelentett a korábbi egyetemes és helyi zsinatokhoz képest, hogy Trentóban a reform ügyét nem a doktrinális kérdésektől elkülönítve tárgyalták, hanem azokkal szoros egységben. A 15. századi zsinatok például a klérus erkölcseinek, öltözködésének, kötelességeinek különálló kánonokat szenteltek, Trentóban a papi életforma reformját az Eucharisztia szentségének és a szentmise áldozati jellegének tanításából fejtették ki.

A Tridentinum teológiáját összegezve [6] megállapíthatjuk, hogy elsősorban azokon a területeken alkotott nagyot a zsinat, ahol a protestáns nézetekkel szemben szükséges volt a hitletétemény pontosabb megfogalmazása. Nyilvánvaló, hogy azért nem találunk részletesebb szentháromságtani és krisztológiai fejtegetéseket, mert itt a hagyományos tanítást nem érte kritika a vezető reformátorok részéről. Öt témában azonban a zsinat határozatai mindenképpen lényegesen befolyásolták a katolikus hit kifejtését.

Szentírás és a hagyomány

1. A Szentírás és a hagyomány viszonya. A lutheri sola Scriptura elvvel szemben a zsinat hangsúlyozza az 1500 éves egyházi tradíció értékét. A keresztény hit e két forrásának viszonyát az atyák kezdetben a kettő egymást kiegészítő voltában határozták meg (részben az írott könyvek, részben az íratlan hagyomány), a későbbiekben azonban mintha az a nézet kerekedett volna felül, hogy itt tulajdonképpen csak a hit egyetlen forrásáról van szó, amely két "csatornán" keresztül jut el minden kor hívőjéhez.

Az eredeti bűn

2. Az eredeti bűn problémája. A reformátori nézetek kettős kihívást jelentettek a zsinat számára: egyrészt meg kellett cáfolni a pelagianizmus vádját, másrészt el kellett kerülni a lutheri pesszimizmust az ember állapota tekintetében. Ezért az eredeti bűnt tárgyaló zsinati dekrétum leszögezi, hogy a bűn nem pusztán az utánzás, hanem már a nemzés által van jelen a világban, de az ember a keresztségben "ártatlan, bűntelen, tiszta lesz és így Isten szeretett fia". A concupiscentia ugyan ezután is megmarad az emberben, de ez nem maga a bűn, csak a rosszra való hajlandóság.

A megigazulás tana

3. A megigazulás tana talán a legtöbb vitát váltotta ki a zsinaton, a végleges szöveg négy átdolgozáson ment keresztül. Végülis igen kiegyensúlyozott, az ember lehetőségeit illetően alapvetően nyitott és optimista tanítás született a tárgyban. A megigazulás egyedül Krisztus érdeme miatt történik az emberrel, amit azonban el is utasíthat, hiszen szabadsággal van felruházva. A kegyelem kiáradása, mely Krisztus érdemeinek erejéből és a Szentlélek működése nyomán megy végbe, adja meg a hívőnek a hit, a remény és a szeretet erényét. A remény és a szeretet nélkül pusztán a hit nem egyesít tökéletesen Krisztussal és nem tesz az ő teste élő tagjává, mert a hit cselekedetek nélkül halott és haszontalan, csak akkor ér valamit, ha "a szeretet által tevékeny" (Gal 5,6). A megigazulás ezért nemcsak hit által történik, inkább azt lehetne mondani, hogy a hit a megigazulás kezdete és gyökere. Végül a megigazulás eredménye az ember belső megújulása, melyet megszentelődésnek nevezünk.

Katolikus szentségtan

4. A máig érvényes katolikus szentségtan kidolgozása. A szentségek számát a reformátorok háromra, később kettőre redukálták. (Luther a keresztség és az Úrvacsora mellett kezdetben a gyónást is szentségnek tartotta), ezzel szemben a zsinat a Szentírás és a tradíció alapján a szentségek számát hétben rögzítette. Az Eucharisztia tekintetében a trentói atyák "konzervatívnak" bizonyultak: a transsubstantiatio tanában megtartották a skolasztikus terminológiát, megengedték a magán- illetve a szentek tiszteletére bemutatott miséket, ragaszkodtak a szentmise áldozati jellegéhez (a szentmise Krisztus keresztáldozatának megjelenítése és emlékezete). A szentmiséhez kapcsolódó visszaéléseket nem a tantételek megváltoztatásával, hanem a lelkipásztorkodás megújításával kívánták orvosolni: egyrészt a papi életforma és a papképzés reformjával, másrészt azzal az előírással, hogy a hívek legalább vasár- és ünnepnapokon látogassák a plébániatemplomot.

A klérus reformja

5. A klérus trentói reformjának nagyívű programját az a felismerés alapozta meg, hogy a papi identitást - szemben a humanisták és a protestánsok igehirdetés-központú modelljével - a szentségek és elsősorban a szentmise méltóságából kell magyarázni. A pap egyszerre Isten embere és az ő népének jó pásztora, vagyis Krisztus reprezentánsa a keresztény közösségben. Ennek megfelelő magatartás várható el tőle, amire egy egységes és zárt képzési formában, vagyis szemináriumban kell felkészülnie. A püspököknek sincs más hivatásuk az egyházban, mint a lelkipásztori szolgálat. Kötelességüket az egyházmegyéjükben való tartózkodással, annak látogatásával és zsinatok rendszeres összehívásával teljesíthetik.

1563. december 4-én az egyház 19. egyetemes zsinata befejezte munkáját. Két lényeges téma hiánya azonban szembeszökő a végső dokumentumokban. A világi hatalom "reformjának" tárgyalását maguk az érintettek, Európa uralkodói akadályozták meg. Az oly szükséges egyháztani állásfoglalás kidolgozása pedig azért bukott meg, mert a püspökök tartottak attól, hogy így a római kúria centralizációs törekvéseit erősítenék.

A trentói zsinat határozatainak kihirdetése és gyakorlati megvalósítása Európában kivétel nélkül mindenütt nehézségekbe ütközött. Már a zsinat utolsó periódusának résztvevői is tisztán látták, hogy az egyház megújulásának kulcsa a papság reformja, s a politikai akadályok mellett ennek nehézkes kibontakozása késleltette a Trentóban elhatározott célok elérését. A szemináriumok, melyekben az új lelkipásztori ideálnak megfelelő klérus képzése folyt, néhány kivételtől eltekintve Itáliában vagy Franciaországban is csak 30-40 évvel a zsinat után kezdték meg működésüket. A katolikus megújulás virágkora ezért inkább a 17. század első felére esik, s nem annyira a zsinatot követő évekre.

Magyarország - sokkal rosszabb politikai feltételei ellenére - ebből a szempontból nem különbözik a katolikus Európa más régióitól. Oláh Miklós egyházmegyei szinódusai a Tridentinummal egyidőben már az új szellemet tükrözték. Talán meglepő, hogy az esztergomi érsek 1564-ben alapított papnevelőjében ugyanolyan gondokkal küszködött, mint a pápa Rómában, vagy Borromei Károly Milánóban: a kanonok anyagi ellenérdekeltségével, a jezsuiták iránti ellenszenvvel és a képzésre alkalmas növendékek hiányával. A Trentói zsinat dekrétumait ugyan 1579-ben a győri egyházmegyében ünnepélyesen kihirdették, de, mint Hermann Egyed megállapítja, "a zsinat határozatai formális kihirdetés nélkül mentek át nálunk a gyakorlatba" [7] - tegyük hozzá: mint Franciaországban is, ahol a gallikán párizsi parlament megakadályozta a becikkelyezést. Végső soron Magyarországon is a 17. század első fele, Pázmány kora a katolikus egyház trentói szellemű megújulásának ideje.

Írásom elején a Tridentinum aktualitását említettem. Az újabb kommentárok [8] a zsinatot a középkori teológia nagyszabású összefoglalásaként értékelik, s egyben olyan eseményt látnak benne, amely négyszáz évre meghatározta az egyház életét. De mást is köszönhetünk a Trentói zsinatnak: azt a tapasztalatot, hogy létezik a reformnak egy egyházon belüli, persze nem könnyű útja, s ez a hagyományhoz való ragaszkodás, az önkritika, a nyitottság és az egyházat vezető Szentlélekbe vetett bizalom együttes vállalását jelenti.


Jegyzetek



[1] Abschied von Trient. Theologie am Ende des kirchlichen Mittelalters, Josef Bielmeier, 1969, Regensburg.
[2] im. 7-9.
[3] Concilium Tridentinum, 13. vol. 1901-1985, Freiburg im Br.
[4] Jedin, H.: Geschichte des Konzils von Trient, 1-4., 1951-1975, Freiburg im Br.
[5] Jedin, H.: Katholische Reformation oder Gegenreformation? Ein Versuch zur Klarung der Begriffe nebst einer Jubilaumbetrachtung über das Trienter Konzil, 1946, Luzern.
[6] A téma alapos kifejtése: Storia della Chiesa,Fliche, A.-Martin, V. (szerk.), XVII. k.Cristiani, L.: La Chiesa all'epoca del concilio di Trento (1545-1563). 1977, Torino.
[7] Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig, 1973, München, 221.
[8] Például: Il Concilio di Trento nella prospettiva del terzo millennio, 1997, Brescia.

vigilia@communio.hcbc.hu

Módosítva: 1999.06.17.