SZOVÁK KORNÉL

Potestas papae potestas regia
Politikai viták a 14. század elején

Született 1962-ben Sárváron. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett latin - történelem szakos tanári oklevelet. A Magyarországi Középkori Latinság Szótára főszerkesztője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója.

Korunk egyik francia történésze egy korábban megjelent munkájában az 1270-1330 közé eső fél évszázadot úgy jellemezte, mint a nyugati keresztény világ általános válságát. A válság tünetei politikai téren jelentkeztek először, közismerten ekkor vált érzékelhetővé a pápák császárok fölött aratott győzelmének valóságos hatása, Nagy Ottó birodalmának darabjaira hullásában. A krízis azonban át- meg áthatotta az emberi élet minden területét, a társadalom mélyreható átalakulásától a kultúráig, s minderre a vallási anarchia tette fel a koronát. A kortársak ezen esztendők történéseivel gyakorta hozták kapcsolatba a modernus és a novus jelzőket, melyek önmagukban is azt mutatták, hogy a hagyományos, a múlt értékeinek rendíthetetlen voltát valló felfogás és értékrend maga is megkérdőjeleződött és válságba jutott. Nem más zajlott ezekben az évtizedekben, mint egy új világrend megszületése, ami  -  valóságos szervezetről lévén szó  -  az organikus metafora szerint fájdalmak között ment végbe. Az átalakulás folytán az új világ embere a korábban éltekéhez képest nagyobb szabadságot nyert ugyan, de szabadságát megosztottság, megrázkódtatások és belső nyugtalanság árán kellett megvásárolnia.

Az új nemzeti felfogás győzelme

Az atomjaira hullott Német-római Birodalom szerepét és a nyugati kereszténységre gyakorolt korábban nagy és meghatározó befolyását a 13. század második felében megerősödött és dinamikus fejlődésnek indult francia királyság örökölte meg. Ennek az örökségnek azonban kínos összetevője is volt, s ez a világi uralkodói hatalomnak és a pápaságnak egymáshoz való viszonya tisztázásában állott.

Az a viszály, mely a 13. század utolsó éveiben kezdődött és a 14. század első esztendeiben teljesedett ki, a szó valóságos értelmében döntő küzdelemnek bizonyult. Ebben a küzdelemben dőlt el Franciaország nemzetállami létének s benne a nemzetállami eszme megizmosodásának, valamint a pápaság késő középkori szerepének kérdése. Alapjában véve arról volt immár szó, hogy a régi teokratikus-univerzalisztikus állameszme vagy az antik-modern nemzeti felfogás jut-e győzelemre. Az egyetemesség felfogásának állami megtestesülése, a római császárok Imperium Romanuma, amint láttuk, végleg elbukott, s többé nem is kelt már életre a szó régi értelmében. Helyette a harcot az egyetemes lelki hatalomnak, a pápaságnak kellett vállalnia, mely a keresztény egyetemes birodalom mindenkori szószólója volt. A küzdőtéren nagy formátumú szereplőket találunk: VIII. Bonifácot (1294-1304), az utolsó igazán középkori pápát és Szép Fülöp francia királyt (1285-1314), aki az európai uralkodók közül elsőként ismerte fel az uralkodói propaganda (igazságtartalmában valójában kétes, de meglehetősen hatásos eszközének) jelentőségét, a közvélemény formálásában rejtező erőt.

VIII. Bonifác pápa a lehető legmerevebb és legmaradéktalanabb módon kísérelte meg a pápai világhatalom megvalósítását, Franciaország pedig új, nemzeti és rendi alapokon próbálta létrehozni a francia egyetemes államot. A pápa azonban most már nem egy általa kreált császárral állt szemben, hanem egy olyan királlyal, akinek az összes keresztény uralkodók előtt kijárt a legkeresztényibb megszólítás, s azzal az olajjal kenték királlyá, melyet az Ég közvetlenül az ő felkenésére küldött alá (az ún. Klodvig-olaj). Ugyanakkor a hagyományos eszmei fegyvertár is elégtelennek bizonyult: a Konstantini adománylevél kitételeit nem lehetett Franciaországra alkalmazni, s a pápa és a császár közti viszony nap-hold allegóriája sem állta már meg a helyét. Ráadásul a gallikán egyház III. Ince pápa engedélye nyomán szokatlan önállóságnak örvendett a keresztény világban. Másik részről a francia király sem vezethetett Romzugot Itáliába hatalmának tényleges érvényesítésére és elismertetésére, vagyis neki sem volt módja a német császárok eszközrendszerét maradéktalanul alkalmazni. Az Imperium Romanum továbbélésébe vetett, a korábbi korokban oly mélyen gyökerező hit a Hohenstaufok bukásával végleg megrendült, éppen ez volt az oka, hogy ekkoriban léptek színre először ezen eszme irodalmi védelmezői a pápai és a császári oldalon, és legridegebb elvitatói a francia térfélen. De az önálló, bár talán ekkor már kevésbé korszerű kora középkori gondolatvilág képviselőjeként ott volt Dante Allighieri (1265-1321), a középkori világkép összegző költője is, aki a császár vezetése és a pápa lelki kormányzata alatt álló egyetemes monarchia mellett sorakoztatta fel a prereneszánsz korszak érvkészletét. Az irodalmi publicisztika annál érdekesebb számunkra, mert döntő változást mutat a középkori állameszme és világszemlélet történetében, továbbá a vitapartnerek minden korábbinál jobban ismerték ellenfelük nézeteit és érveit, végül a két-két álláspont az ún. kurialisták és a velük szembenálló birodalmi felfogás hívei egyrészről, másrészről a francia legisták és a kuriális kanonisták közti határvonal határozottan rajzolódott ki, előbbi esetben két szerzetesrend, az ágostonos remeték (a középkor jezsuitái) és a minorita ferencesek között húzódott. Ez utóbbi jelenség egyik oka, hogy a ferencesek az apostoli szegénység kérdésében éppen ezekben az évtizedekben kerültek élesen szembe az egyházi hierarchia létét és érdekeit védelmező pápai hatalommal. A modern eszmék is fájdalmak között születtek tehát, hajlamosak lennénk azonban arra  -  ez a történeti szakmunkákból és filozófiatörténeti összefoglalókból egyaránt kitetszik  - , hogy csak korunk eszméi egyenes előzményeinek tulajdonítsunk fontosságot, holott ezek kiformálásában a régi s a küzdelemben talán idővel alulmaradt felfogásnak is legalább ekkora jelentősége volt.

VIII. Bonifác pontifikátusa

A történések azzal a szinte egyedülálló eseménnyel vették kezdetüket, hogy V. (Szent) Celesztin pápa 1294-ben lemondott trónjáról és visszavonult, s még a lemondott pápa életében a bíborosok választása karácsony napján egy ambiciózus, Párizsban tanult, III. Ince, IX. Gergely és IV. Sándor pápákkal rokonságot tartó agnani származású főpapra, Benedetto Caetani bíborosra esett. A VIII. Bonifác néven trónra lépő pápa uralma elején viszályba keveredett a nagymúltú és nagyhatalmú Colonna-családdal, s nem sokkal megválasztása után két Colonna bíboros is menekülni kényszerült Rómából (1297), akik azután kétségbevonták Celesztin pápa lemondásának és Bonifác megválasztásának jogosságát, s Európa-szerte azt terjesztették az utóbbiról, hogy eretnek és szakadár. A Colonnákkal lezajlott háborúság ugyan 1298-ban békével zárult le, Celesztin pápa lemond(at)ásának vitatása azonban a VIII. Bonifác elleni érvek legfőbb motívuma maradt a továbbiakban is. A franciákkal kirobbant viszály az angol-francia háborúságra vezethető vissza, amikor is Szép Fülöp nem volt hajlandó elfogadni a pápa békebírói ajánlkozását. A francia papság gyakori király elleni panaszaira  -  ezek szerint a király a francia klérust súlyosan és törvénytelenül adóztatta  -  bocsájtotta ki a pápa 1296 elején Clericis laicos kezdetű bulláját, melyben egyházi átok terhe mellett megtiltotta a klérus adóztatását. A francia király válasza erre a pénzre, nemesfémekre és értékcikkekre vonatkozó teljes kiviteli tilalom volt, ami nyilván súlyosan érintette a pápa adószedőit is. A helyzet egyelőre azonban azzal oldódott meg, hogy az itáliai belső zavarok hatására Bonifác pápa 1297-ben visszavonta bulláját, s bizonyos körülmények között engedélyt adott arra, hogy a király az ország védelme érdekében a papságtól adót szedethessen.

Ez az egyezség tette lehetővé, hogy a következő esztendőkben a pápa figyelmét az ő oldalán állók eszmei megerősítésének szentelhesse. 1300-ban Rómában megrendezte az első jubileumi Szentévet, melyre zarándokok százezrei érkeztek búcsú reményében a Városba, s az ottani építkezések és szertartások bizonnyal nagy hatást tettek a zarándokokra, s mélyen tudatosították bennük Bonifác pápa elképzelését: a pápai hatalomnak a világi fölött állását. Miután a francia király lefogatta a pápa ekkoriban udvarába érkezett, az uralkodóval szemben erélyes legátusát, s újfent egyéb visszaélések is történtek országában, VIII. Bonifác visszavonta IV. Fülöpnek tett korábbi engedményét, és zsinatra hívta a francia klérust, az egyetemek és a káptalanok képviselőit, hogy velük tanácskozzék a zavarok megszüntetésének lehetőségeiről. 1302-ben Szép Fülöp az első francia rendi jellegű gyűlésen a pápai bulla (Ausculta fili) szavainak meghamisításával igyekezett maga mellé állítani a francia főpapokat és a társadalom politikaformáló erőit, a mérvadó közvéleményt, s a gyűlés ennek hatására meg is tiltotta, hogy a klérus képviselői a többiekkel együtt megjelenjenek a pápa által összehívott zsinaton. A gyűlés világi résztvevőinek a bíborosokhoz intézett írásában már a pápa címet is elvitatták VIII. Bonifáctól. A viszály immár kibékíthetetlennek látszott, amikor 1302 késő őszén számos francia főpap és egyetemi tanár jelenlétében a pápa felolvasta híres Unam sanctam kezdetű bulláját, mely most már az egyház és az állam viszonyának elvi tisztázását tűzte ki célul. A király tisztviselői, élükön Guillaume de Nogaret-vel (1265 k.  -  1313) igaztalan vádakat hirdettek a pápa ellen, lefoglalták a zsinatra elment bíborosok javait és egyetemes zsinat összehívását sürgették, amelyen a pápa tisztázhatja magát a vádak alól. VIII. Bonifác erre egyházi átokkal sújtotta a francia királyt, felfüggesztette a vele tartó főpapokat és a párizsi egyetemtől megvonta a doktoravatási jogot, továbbá az egykor Németországhoz tartozó francia tartományok (többek között Burgundia, Lotaringia, Arelate) népét feloldotta a francia királynak tett hűbéreskü alól. A francia király a német császárok mintájára nem vezethetvén hadat Róma ellen, merénylőket küldött Guillaume de Nogaret és Sciarra Colonna személyében, akik 1303 őszén szülővárosában, Agnaniban elfogták a pápát. (A pápát védelmezők sorában ez alkalommal lelte halálát a Lodomér érsek halála után választott, de soha megerősítést nem nyert és a magyar főpapokkal és urakkal oly súlyos és kibékíthetetlen viszályba keveredett Bicskei Gergely esztergomi választott érsek is.) A városka népe ugyan néhány nap múlva kiszabadította VIII. Bonifácot, de röviddel ezután a súlyos megaláztatás következtében a pápa meghalt. A rövid közjáték után ezen eseményekre következő szomorú korszakot a pápaság babiloni fogságaként tartja számon a történetírás és az egyháztörténelem.

Az Unam sanctam bulla

Az Unam sanctam bulla egy német jogtörténész megfogalmazása szerint a pápai univerzalizmus klasszikus manifesztuma. Kiindulópontja a bullának a hit és az egyedül üdvözítő egyház egysége (Unam sanctam ecclesiam catholicam et istam apostolicam urgente fide credere cogimur et tenere, ... extra quam nec salus est, nec remissio peccatorum), mely egyetlen misztikus test (unum corpus mysticum), ezen egy a fej, Krisztus, nem kettő, mint valami szörnyszülöttön (non duo capita, quasi monstrum), s az ő helytartója Péter s Péter apostol utóda, akinek János evangelista szavai szerint Jézus azt mondta: "Legeltesd juhaimat!". A görögök azzal, hogy Péter apostol utódának gondoskodását elvetik, egyben azt is bizonyítják, hogy nem tartoznak Krisztus nyájához, hisz az is írva van, hogy "egy az akol és egy a pásztor". Az elméleti bevezető után tér át a bulla szövege a kora középkor eszmei alapjaira, nevezetesen Gelasius pápa (492-496) híres "két hatalom" tételére építő lényegi mondanivalójára: De az evangélium szavai tanítják nekünk azt is, hogy ezen az egyházon belül s annak birtokában két kard van: a lelki hatalom és a világi hatalom kardja. (...) Mindkét kard, a lelki is, az anyagi is az egyház hatalmában van. Ámde az utóbbit az egyházért kell forgatni, az előbbit pedig maga az egyház forgatja; azaz a lelkit a papok forgatják, az anyagit a királyok s a katonák ugyan, de csak akkor, ha a papok azt helyeslik vagy megengedik. Mert egyik kardnak a másik alatt kell lennie, s a világi hatalmat alá kell rendelni a lelki hatalomnak (oportet autem ... temporalem auctoritatem spirituali subiici potestati). A bulla ezt követően Pseudo-Dionysius Areopagitára hivatkozva bizonyítja harmadik lényegi állítását, miszerint a hatalom hierarchikus elrendeződése szükségszerű, majd kifejti, hogy a vétkező világi hatalom felett a lelki hatalomnak van joga ítélkezni, de a lelki hatalom fölött csak Isten az, aki ítéletet hozhat. Aki ezt az elvet kétségbevonja, mindaz, aki "az Istentől rendelt hatalomnak ellenáll, az Isten rendelésének áll ellen" (quicunque ... huic potestati a Deo ordinatae resistit, Dei ordinationi resistit), hacsak nem manicheus eretnek! S a mesteri bizonyítás után levonja az egyetlen lehetséges konklúziót: Végezetül kijelentjük, állítjuk és kihirdetjük: mindenképpen szükséges az az üdvözüléshez minden emberi teremtmény számára, hogy alárendeltje legyen a római pápának (subesse Romano pontifici ... omnino esse de necessitate salutis).

Az egyetem és a jog szerepe a küzdelemben

A harcot  -  mint láthattuk  -  a végkifejlet kivételével korántsem valóságos fegyverekkel vívták, hanem az eszme és a propaganda fegyvereivel. A vita ezen módja persze nem egyedülálló a középkor történelmében sem, hisz ugyanezen kérdés körül már VII. Gergely pápa (1073-1085) idején is hatalmas méretű és jelentőségű publicisztika született, melynek a célja a keresztény világ meggyőződésének sajátos célok érdekében való befolyásolása volt. De bizonyos jelekből következtetve itt mégis valami más, valami új történt. Egyrészt abból, hogy a pápa a zsinatára 1302-ben nemcsak egyháziakat, hanem a párizsi egyetem magisztereit is meghívta, világosan kitetszik, hogy az egyetem a politika tényezőjévé nőtte ki magát. Majd amikor VIII. Bonifác a francia királyt sújtó rendelkezései között az egyetem promóciós jogát is megvonta, az sem maradhatott kétséges, hogy a magiszterek jelentős része a király oldalán kötelezhette el magát. A pápaság császári hatalmat deszakralizáló 12. századi győzelmének folyománya volt, hogy a császárság a továbbiakban saját profán eszmei alapjaiból és a késő római államelméletet kodifikáló római jogból kovácsolt a maga számára új fegyverzetet. Nem véletlen, hogy a 13. század végén Franciaországban is fellendült a jogtudomány, s az orléans-i jogi iskola hamarosan ontotta azokat a polgári legistákat, akik a király környezetében futottak be fényes pályát, s védelmezték a szuverén királyi hatalmat. Az egyik legjelentősebb francia jogász éppen az a Petrus de Bella Pertica (Pierre Belleperche) volt, aki Szép Fülöp legbefolyásosabb tisztviselőjének számított, s részese volt a legtöbb pápai kúriába és Angliába vezetett követségnek. A legisták IX. (Szent) Lajos (1226-1270) uralkodása óta egyre nagyobb befolyásra tettek szert a francia államéletben, végül felvételt nyertek a rendi jellegű parlamentbe is, s egy új nemesi réteg, a milites legum kezdeményeivé lettek. Jellemzőek ezen jogászértelmiség öntudatára a századfordulós események egyik főszereplőjének, Guillaume de Nogaret-nak a szavai: ő szigorúan megkülönbözteti a legistákat a domestici ill. familiares registől, mert ezeket sokkal inkább a király vette fel lovagjai közé, s ez a cím ennek folytán méltóság és tisztesség. Szintén a 12. század jogi iskoláiban született meg a kánonjog értelmezőinek, a kánonistáknak az őstípusa, akik a 13-14. századokban a pápai érdekek legkíméletlenebb védelmezői lettek. A másik újdonságot az eszmei alapok jelentették. A 12. század folyamán ugyanis arab fordításokból újra fölfedezte a világ Arisztotelész (Kr. e. 384-322) politikai filozófiáját (az arab kommentárokkal együtt!), s ennek a fölfedezésnek eredményei tiltások sorozata után beépültek a nyugati keresztény gondolkodásba, mely ily módon fokozatosan levetkezte korábban erősen újplatonista és ágostoni veretét. A legfontosabb ezen folyamatban az a lépés volt, hogy arisztotelészi alapokon Aquinói Szent Tamás (1224/1225-1274) a keresztény gondolkodók közül elsőként részben leszámolt azzal az ágostoni tannal, mely a korábbi államszemlélet rendíthetetlen alapjának látszott, hogy ti. az evilági állam az ősbűn következménye, s mint ilyen alapvetően maga is bűnös és rossz. Szent Tamás szerint az állam az emberi természet ésszerű hajlamán nyugszik, s mint minden evilági dolog, a hit és a kegyelem előfokaként értékelt természet és értelem területére tartozik, ennek folytán pedig kiteljesedéséhez és célja maradéktalan megvalósításához szüksége van a keresztény egyházra, amit a pápaság jelenít meg. A világi uralkodó tehát igényli a papság vezetését. A tomista tudomány eszközei ily módon váltak alkalmassá ugyanazon következtetések levonására, amelyekre a kanonisták is jutottak vizsgálódásaik folyamán. Egyetemek, kanonisták, legisták, profán (római jogi és arisztoteliánus) elméleti alapok: ezek azok a legfontosabb tényezők, melyek a VIII. Bonifác és Szép Fülöp viszálya nyomán kirobbant vitákat megalapozták, s a modern gondolkodás formálói lettek.

Aegidius Romanus hatása

Szent Tamás legnagyobb hatású tanítványa az az Aegidius Romanus (1243 k.  -  1316) volt, akit korábban gyanúba fogott a tudomány az Unam sanctam bulla szerzőségével. Személye annál is érdekesebb, hiszen a fentebb ismertetett események következtében ugyan az univerzális pápai hatalom kérlelhetetlen védelmezője és elméletének rendszeres kifejtője lett, a 13. század végén azonban mestere egyik munkája nyomán De regimine principum (A fejedelmi kormányzás) címen értekezést írt ifjú tanítványa, a trónörökös számára, aki később IV. (Szép) Fülöp néven került trónra. Az ágostonos remeték rendjéből először ő jutott Párizsban egyetemi katedrához (1277-1285), végül rendje generális perjele (1292) lett, mígnem Szép Fülöp kifejezett kérésére 1295-ben Bourges érsekévé nevezte ki őt VIII. Bonifác pápa. Mindebből és egyéb körülményekből kiviláglik, hogy kezdetben a francia uralkodó dinasztiával és a pápával egyaránt bensőséges baráti viszonyban állt. Tanításait, melyeken arisztoteliánus-tomista alapjaik ellenére is még erős újplatonista-ágostoni jelleg érezhető, rendi doktrínává nyilvánították, s követői révén a 14. századi ágostonrendi filozófiai irányzat atyamestere lett, aki utókorától kiérdemelte a doctor fundatissimus (legalaposabb tanító) megtisztelő címet. Ha ugyan az Unam sanctam közvetlen szerzőségét ma már el is vitatják tőle, a bulla eszmei hátterében bizonnyal ott volt De ecclesiastica sive de summi pontificis potestate (Az egyházi illetve a pápai hatalom) című értekezése, mely az első olyan összefoglaló mű, melyben szerzője a tomista tudomány eszközeivel rendszeresen fejtette ki a pápai hatalomról szóló tanítást. A munka szerzőjének személye és tartalma miatt sem maradhatott hatástalan, ellenfeleire és követőire egyaránt nagy benyomást tett.

A másik ágostonrendi szerző, aki Aegidius Romanus mellett a fiatal szerzetesrend irodalmi és tudományos hírnevét éppen a 14. század elejének államelméleti vitáiban alapozta meg, az anconai származásó Augustinus Triumphus (1243-1328) szintén a párizsi egyetemen szerezte tudományát, 1313-ban magiszter lett ott, végül 1322-től Anjou Róbert nápolyi udvarában lett a király tanácsadója. Műveinek jelentős része még ma is kéziratokban rejtőzik, nagyobb ismertségre pusztán az ős- és korai nyomtatványok révén a Summa de potestate papae (A pápai hatalom összefoglalása) című értekezése jutott, amely formai és módszertani tekintetben a 13. század nagy summáihoz kapcsolódik, elsősorban is Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae-jához. Anconai Ágoston ezen munkája volt az első átfogó kézikönyv a pápai hatalom tanával kapcsolatban, s benne a szerző világi dolgokban is potestas directát tulajdonított a pápának. Az előszóban, melyet XXII. János pápához intézett, kifejtette: úgy vélem, tévedés az, ha valaki megátalkodott lélekkel nem hajlandó hinni, hogy a római pápa, az egyetemes egyház pásztora, Péter utóda és Krisztus törvényes helytartója lelkiek és világiak dolgában egyetemes elsőséggel rendelkezik. Ebbe a tévedésbe sokan beleesnek tudatlanság folytán... Amit ezen, élete végén írott munkájában összefoglalt, azt alkalmi írásaiban és kisebb értekezéseiben már korábban közzé tette. Ezek között elsőként érdemel említést a Tractatus contra articulos inventos ad diffamandum sanctissimum patrem, dominum Bonifacium papam sancte memorie et de commendacione eiusdem (Értekezés a szentséges atya, a szent emlékű Bonifác pápa rossz hírbe hozására koholt cikkelyek ellen és az ő védelmezése), amelynek nagy szerepe lehetett abban, hogy VIII. Bonifác közvetlen utódai igyekeztek a francia udvar legistáinak jogi küllembe öltöztetett rágalmait cáfolni és elődjük emlékezetét folt nélkül fenntartani.

Az új eszméket hirdető, s Bajor Lajos császár védelmébe húzódó ferences Ockham Vilmos és Paduai Marsilius mellett, úgy vélem, méltatlanság lenne megfeledkezni arról, hogy az ágostonrend szellemi vezéralakjai valóban óriási teljesítményt fejtettek ki a 14. század elsősorban egyházpolitikai és államelméleti vitáiban. Ez a teljesítmény akkor is tiszteletet ébreszt, ha talán elméleti tételeit a történelem nem is igazolta, mert közvetve vagy közvetlenül részévé vált a modern gondolkodásmódnak.


Irodalom:

  • Burns, J. H. (ed.): The Cambridge History of Medieval Political Thought c.350-c.1450. 1988, Cambridge.
  • Fenske, Hans<196>Mertens, Dieter<196>Reinhard, Wolfgang<196>Rosen, Klaus: Geschichte der politischen Ideen von Homer bis zum Gegenwart, 1987, Frankfurt am Main
  • Geyer, Bernhard: Die patristische und scolastische Philosophue. (Überweg-Geyer), 1928, Berlin.
  • Le Goff, Jacques: Das Hochmittelalter. (Fischer Weltgeschichte 11.) 1991, Frankfurt am Main.
  • Scholz, Richard: Die Publizistik zur Ziet Phillips des Schönen und Bonifaz' VIII. Ein Beitrag zur politischen Anschauungen des Mittelalters. (Kirchenrechtliche Abhandlungen 6/8 Heft.) 1903, Stuttgart.
  • Sz. Jónás Ilona (szerk.): Európa és a Közel-Kelet. IV-XV. század. Egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Középkor. 1-2. 1971. Budapest, 2. 798-800.
  • Ulmann, Walter: Kurze Geschichte des Papsttums im Mittlelalter. (Sammlung Göschen 2211.) 1978, Berlin-New York.

vigilia@communio.hcbc.hu

Módosítva: 1999.02.23.