ERICH KUSSBACH - Keresztény Európa és európai integráció

Keresztény Európa a múltban és jövőben

Habsburg-Lotharingen, O.: Es begann in Aachen, a Politik für das dritte Jahrtausend, Festschrift für Alois Mock zum 60. Geburtstag című 1994-ben Grazban megjelent kötetben, 293.Nitschke, A.: Einleitung, Propyläen Weltgeschichte, Frankfurt-Main, Berlin-Wien, 1976, VII. 17.Fromm, E.: Haben oder Sein, München, 1979, 134-135. Schuman, R.: Európáért, 1991, 60.

mikor az európai integráció kapcsán keresztény értékekre épülő Európáról beszélünk, óhatatlanul a keresztény Nyugat (christliches Abendland) jut eszünkbe, s Nagy Károly birodalmára vagy V. Károly német-római császárságára gondolunk. Charles de Gaulle-nak tulajdonítják az európai integrációval kapcsolatban a mondást: — Nagy Károlynak van még jövője. A középkori keresztény Európa eszméje a teokratikus egység gondolatára épül, mégpedig mind a kereszténység egységére, mind pedig az egységes keresztény birodalomra (orbis europaeus christianus). Más kérdés, mennyiben valósult meg a történelem során e kettős egység - a keresztény hit és a politikai hatalom egysége. Milyen mélyreható volt valójában a keresztény megtérés? Erich Fromm egyenesen úgy veti fel a kérdést, vajon Európa tényleg megtért-e valaha is a kereszténységhez? Válasza elgondolkoztató. Szerinte a keresztény hit bensőséges gyakorlása a 12. és a 16. század közötti időszakra korlátozódott, míg e korszak előtt és után a megtérés csak felületesnek nevezhető, megmaradt a keresztény ideológia szintjén, anélkül, hogy a szívek megtérésével is párosult volna. A történelemből tudjuk, a századok folyamán az egységes birodalom nemegyszer felbomlott, s csak állandó harcok és nagy áldozatok árán sikerült újra egyesíteni. Nos, a kereszténység, ha a keleti egyház elszakadásától eltekintünk, a reformációval Nyugaton is megbomlott, a birodalom a partikuláris hatalmak megerősödésével és a nemzetállamok kialakulásával előbb meggyengült, majd lassan elsorvadt. Mindazonáltal kultúráját és szellemiségét tekintve Európa a nemzetállamok idején is keresztény maradt, s ezt végső soron még a felvilágosodás és a francia forradalom egyház- és vallásellenes irányzata sem tudta alapvetően megváltoztatni. Az európai integráció egyik élharcosa, Robert Schuman ezzel kapcsolatban így írt: A kereszténység alapelvei fennmaradtak, és tovább hatnak azok tudatalattijában is, akik a tételes vallásgyakorlással ugyan szakítottak, akiket azonban a kereszténység nagy eszméi változatlanul áthatnak. Ezek az eszmék jelenkori kultúránk meghatározó elemévé váltak, és azok is maradtak.

Akárcsak a középkori keresztény Nyugat, a vizsgálatunk tárgyát képező jövőbeli keresztény Európa is az egység, mégpedig a geopolitikai és kulturális egység gondolatára épül. S mégis nem csupán az idő, a hosszú évszázadok választják el a kettőt egymástól, hanem mélyreható politikai, társadalmi és világnézeti átalakulások, valamint forradalmak egész sora is. A különbséget talán századunk egyik nagy keresztény filozófusa, Jacques Maritain világította meg a legjobban, amikor Humanisme integral (Teljes humanizmus) című munkájában a középkori keresztény nyugatot szakrális keresztény világnak nevezte, míg az új keresztény Európa ideáltípusát profán keresztény világnak minősítette. Maritain elméletére később még visszatérünk.

Mielőtt azonban elemeznénk az új keresztény Európa megvalósulásának feltételeit, szólnunk kell a modern élet szellemi válságáról. Franz König bíboros, volt bécsi érsek a válság okát az egyéniség szellemi egységének felbomlásában látja. A személyiséghasadással párhuzamosan az emberek egymás közötti viszonyában is sokrétű társadalmi törésvonal mutatkozik, de így van ez a társadalmi csoportok, népek és hatalmi csoportosulások esetében is. A birtoklás vágya diadalmaskodott a lét értéke felett,8 az igazság sok részigazságra bomlott fel, melyek közül mindegyik azzal az igénnyel lép fel, hogy ő a teljes igazságot jeleníti meg. A válság gyökereit König a szellemi létben látja, s ezért szerinte a gyógyulási folyamatnak is onnan kell kiindulnia.

A kereszténység mai állapota kontinensünkön rendkívül ambivalens, és semmiképpen sem hasonlítható össze a középkori Európa kereszténységével, de még a 19. században, sőt a század első felében uralkodó helyzettel sem. Gyermekkoromból jól emlékszem arra, hogy a keresztény életforma mennyire rányomta bélyegét a mindennapi életre. A legtöbb egyházi ünnep egyben állami ünnep is volt. A kötelező iskolai hitoktatás a legtermészetesebb dolognak tűnt a világon. A papi hivatással még nem volt gond. A papok, női és férfi szerzetesek éppen úgy, mint a református és evangélikus egyház lelkészei a nyilvánosság előtt viselték egyházi ruházatukat, és senkinek sem jutott volna eszébe emiatt szidalmazni őket. Igaz, a 18. és 19. században, aztán még inkább e század első felében a legkülönbözőbb politikai ideológiák alakultak ki, és váltak uralkodóvá, így nem csodálkozhatunk azon, hogy különféle keresztény politikai ideológiák is lábra kaptak, amelyek közül itt csupán a politikai katolicizmusra és az úgynevezett keresztény kurzusra utalnék. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy e politikai mozgalmak mellett éppen a Rerum novarum és a Quadragesimo anno című pápai körlevelek nyomán keresztény szociális mozgalmak is létrejöttek. A mai demokratikus rendszerekben működő kereszténydemokrata pártok mindenesetre nem hasonlíthatók össze a korábbi politikai mozgalmakkal, hiszen mind programjukban, mind politikai gyakorlatukban alapvetően különböznek azoktól.

Időközben persze a helyzet gyökeresen megváltozott. Napjainkra az európai élet már oly mértékben szekularizálódott, hogy a hívő keresztények sokszor magukra maradnak. A hívő ember nemegyszer keserűen észleli, hogy a posztmodern-posztkommunista társadalom kirekeszti közösségéből. Ez a kirekesztés olykor leplezetlenül történik, durva, sőt goromba módon. Mindannyian ismerjük a nyílt antiklerikalizmus, a Rómával szembeni ellenséges érzület, sőt a 19. századi kultúrharc korunkbeli újabb megjelenési formáit. Mai társadalmunk szinte nem ismer súlyosabb elmarasztalást, mint a maradiság, a tegnapelőttiség, a konzervativizmus vádját. Az érintettek örülhetnek, ha nem nevezik őket mindjárt fundamentalistának. De vannak a kirekesztésnek finomabb formái is, mint a közöny és az értetlenség, a tapintatlanság vagy az irónia.

A kereszténység jelenkori állapotát vizsgálva Európában arra a következtetésre kell jutnunk, hogy defenzív helyzetbe került. A konzumhedonizmus és az új pogányság térhódítása következtében a mai pluralisztikus kultúrában, közgondolkozásban és közerkölcsben egyre kevésbé lelhetők fel a keresztény értékek. És ez Nyugat-, Közép- és Kelet-Európára egyaránt igaz. Dr. Hegedűs Lóránt püspök találóan fogalmazott a magyarországi református egyház protestáns nagygyűlésén: A nyugati szekularizáció politeista ateizmusa, melyben az életszínvonal, pénz, reklám, szex, technika istenei uralkodnak, megláthatja a keleti szekularizáció nihilista ateizmusát, melyben a Semmi akar uralkodni. A szekularizáció az egyházon belül is egyre jobban tért hódít. Sokan úgy érzik, a vallás elidegeníti őket önmaguktól. A szekularizáció az emberek tudatán is elhatalmasodott, és fokozatosan elhallgattatja lelkiismeretüket. Megdöbbenéssel látjuk sok hívőtársunk meghasonlását. Nemhiába beszélt II. János Pál pápa Veritatis splendor kezdetű enciklikájában az újraevangelizálás szükségességéről, és nemhiába tűzte ki célul az 1991-ben megtartott európai püspöki szinódus Európa újraevangelizálását. A pápa rámutat arra, milyen nagy szükségét érezzük, kiváltképp napjainkban, Európában az evangéliumnak, mert a régi világ eltávolodóban van az evangéliumtól.

Van-e létjogosultsága a keresztény Európának?

E rövid diagnózis alapján nem egyértelmű, milyen befolyással vannak és még inkább lesznek a keresztény értékek az épülő Európai Unióra. Mi, keresztények hiszünk a mindenható gondviselésben, és ezért bizalommal tekintünk a jövőbe.

Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy ma már sokan felvetik a kérdést, szükséges-e egyáltalán, hogy a jövő Európája elkötelezze magát egy bizonyos értékrend mellett? Nem elegendő-e, kérdezik, hogy az Európai Unió egyszerűen jól működjék? Nem lenne-e jobb, ha az Unió a jólét és a biztonság megőrzésére korlátozná erőfeszítéseit, ha Európa egy nagy jóléti klubot alkotna, s egyebekben polgáraira bízná, milyen értékeket tekintenek magukra nézve érvényesnek. Ez az álláspont megfelel annak az erkölcsi relativizmuson alapuló szemléletnek, mely a mai társadalmakban aggasztó méretekben tért hódít.

Ettől függetlenül önmagunknak is fel kell tennünk a kérdést, felléphetünk-e mi, keresztények egyáltalán még azzal az igénnyel, hogy a jelenkori Európára jellemző multikulturális társadalomban keresztény uniót létesítsünk? Jól tudjuk, hogy Európában nemcsak keresztények élnek, hanem más vallásúak is, és nemcsak egyistenhívők, hanem buddhisták és sokan mások, sőt olyanok is, akik nem istenhívők. Hivatkozhatunk-e még minden további nélkül Európa keresztény gyökereire és hagyományaira, ha tekintetbe vesszük mindazokat a súlyos tévedéseket és tévelygéseket, az inkvizíciót, az elszakadt testvéreink üldözését, a háborúkat, a holocaust borzalmait, amelyeket keresztény emberek, nemegyszer éppen a kereszténység eszméjével visszaélve, annak leple alatt követtek el?

Alois Mock, volt osztrák alkancellár és külügyminiszter a Vallások Európája — Vallásháborúk és civil tolerancia című bécsi konferencián elhangzott megnyitóbeszédében joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy az európai keresztényeknek semmi okuk sincs az erkölcsi elbizakodottságra.

Nos, ami azt a kérdést illeti, szükség van-e egyáltalán a jövő Európájában egy általánosan elfogadott, közös értékrendre, a válasz aligha lehet kétséges. A történelem számos példát szolgáltat arra, hogy azok az emberi közösségek, amelyekben az anyagi jólét és élvezet minden egyéb értéket háttérbe szorítva központi jelentőségre tett szert, nem voltak tartósak. Egyébként az efféle hedonista életszemlélet leginkább a hanyatló, dekadens kultúrákra jellemző. De bármilyen fontos is az emberi lét és méltóság szempontjából, hogy biztosítottak legyenek az élet anyagi feltételei, az embernek természeténél fogva szüksége van ezen túlmenően szellemi és lelki táplálékra is. Ezért az egyesült Európa sem lehet életképes valamilyen értékrend nélkül, amely nemcsak tápot és értelmet ad a megvalósítandó általános jólétnek és biztonságnak, hanem erkölcsileg is megalapozza azt. Ne feledjük, hogy az európai intézmények tevékenysége nem merül ki a gazdasági és szervezeti feladatok megoldásában. Döntéseik közvetlenül vagy közvetve az emberek létérdekeit érintik, és ennek kapcsán az ezekről alkotott életfelfogását és meggyőződését, vagyis értékrendjét is. Valamilyen erkölcsi értékrend nélkül mindesetre félő, hogy társadalmunkban az önzés, a könyöklés, az embertársak manipulációja, az erősebb joga kerekedik felül. Ennek jeleit egyébként már ma is észleljük. Márpedig az ilyen társadalom a felbomlás és a káosz veszélyének csíráit hordozza magában. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban az Európai Unió Bizottsága volt elnökének, a katolikus Jacques Delorsnak véleményét, aki azt mondta, ha nem sikerül az elkövetkezendő tíz évben lelket és mélyebb értelmet adnunk Európának, akkor eljátszottuk az európai egyesülés esélyeit. Kontinensünk kohéziója nem alapulhat tartósan csupán a szabad személyes áruforgalom, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgásának elvén, de még a nagyobb biztonság garanciáján sem. Ahhoz, hogy az európai népek maradandóan összefogjanak, mindezen felül az összetartozás érzésére is szükség van. Ahhoz, hogy az emberek saját hazájuk szeretete mellett, sőt abból következően21 Európát is magukénak érezzék, hogy otthon érezzék magukat közös földrészünkön, hogy a kultúra, a szellemiség és az érzelmek ezer szála fűzze egymáshoz az európai népeket, ahhoz európai patriotizmusra van szükség. A jövőbeli Európa polgárának felelősséget is kell éreznie a közös Európáért.

Más kérdés, hogy az európai integráció szükségszerűen a keresztény szellemiség és értékrend jegyében valósuljon-e meg.

Nos, nem kétséges, Európa szellemisége, kultúrája, társadalmi, politikai és jogi eszmevilága, sőt intézményei is mélyen a zsidó vallással közös örökségre támaszkodó és a görög-római kultúra szellemi hagyományából merítő kereszténységben gyökereznek. Ha nem is állítható, hogy Európa és a kereszténység egyszerűen egybeesik, annyi bizonyos, hogy a keresztény vallás sajátos arculatot adott Európának, amennyiben a közös európai tudatot a humanitás néhány alapvető elvével gazdagította. Kereszténység nélkül Európa nem lett volna azzá, ami. Alcide De Gasperi egyszer feltette a kérdést: Hogyan is képzelhetnénk el Európát anélkül, hogy nem vesszük figyelembe a kereszténységet, és anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk annak a testvériségre, a társadalomra és az egységre vonatkozó tanítását. Nem véletlen, hogy az Európai Közösség megalapítói, Robert Schuman, Konrad Adenauer és Alcide De Gasperi is hívő keresztények voltak. A kereszténység Európa géniusza. Ez annak ellenére igaz, hogy a modern, pragmatikus és elsősorban a természettudományok vívmányaira támaszkodó világszemlélet nem sokat törődik a történelemmel és a hagyománnyal.

De még nekünk is, akik a történelmi tanulság és a keresztény hagyomány talaján állunk, szembe kell néznünk azzal a jogos kérdéssel, vajon csupán történelmi érvekkel igazolható-e az új keresztény Európa szükségessége.

Úgy hiszem, erre a kérdésre alapos lelkiismeretvizsgálat nélkül csupán felszínes, a történelmi valóság súlyát alábecsülő s keresztény hitünkhöz nem méltó, következésképpen nem kielégítő választ adhatnánk. A végső kérdés valójában az, mennyire vesszük még mi magunk komolyan keresztény hitünket, keresztény létünket, vagyis önmagunkat. Elfogadjuk-e, hogy a vallást mint szubjektív érzületet magánügynek tekintsék, és az erkölcsi normák relativitását hangoztassák, hogy a testvériség, amelyet a francia forradalom a szabadság és az egyenlőség mellett harmadik jelszavaként tűzött zászlajára, s amely időközben csaknem teljes feledésbe merült, a humanizmus nagyon is általános és elvont eszmei tartalmában oldódjék fel? Megelégszünk-e azzal, hogy az egyház szerepe bizonyos családi tradíciókat kielégítő szolgáltatásokra szorítkozzon, arra, hogy az emberi élet legfontosabb állomásain, a születéskor, a házasságkötéskor és a halál órájában megfelelő ünnepélyes keretet adjon? Úgy gondolom, az effajta kereszténység valóban a múlté, és nem képes arra, hogy saját értékeiről másokat is meggyőzzön. Karl Rahner azt mondta, a jövő keresztény embere vagy misztikus lesz, vagy egyáltalán nem fog létezni.25

Meggyőződésem, hogy Európa integrálódása csak akkor lesz tartós és gyümölcsöző, ha mi, keresztények komolyan vesszük önmagunkat és keresztény mivoltunkat, és példát adunk embertársainknak. Végső soron rajtunk múlik, sikeres lesz-e az újraevangelizálás Európában, vagy pedig kudarcba fullad.

De még ha mi magunk komolyan vesszük is keresztény hitünket és életszemléletünket, és ennek értelmében kívánjuk is felépíteni a jövőbeli Európa társadalmát, akkor is minden azon múlik, mit értünk ma keresztény Európán. Hogy félreértés ne essék, s elejét vegyük mindenfajta téves értelmezésnek, mindjárt le kell szögeznünk, nincs szó sem a politikai katolicizmus újabb változatáról, sem valamiféle keresztény kurzusról.

A demokrácia keresztény gyökerei és a keresztény értékrend visszahonosítása Európában

A demokrácia a mai pluralisztikus és multikulturális társadalom létének és igényeinek, valamint az emberi jogok tiszteletének kétségkívül leginkább megfelelő kormányzati forma.

Robert Schuman a még felépítendő Európai Közösségről szólva leszögezte, hogy az nem fog hasonlítani sem valamely birodalomhoz, sem a Szent Szövetséghez, hanem a nemzetek közötti kapcsolatokra kiterjedő demokratikus egyenjogúság alapján áll majd.

Európa a szó keresztény értelmében vett általános demokrácia megvalósulása című politikai esszéjében Bergsont idézi, aki szerint a demokrácia az evangélium lényegéből fakad, mert mozgató ereje a szeretet. Jacques Maritain, Bergson tanítványa is rámutatott a keresztény eszmények és a demokrácia fejlődése közötti szoros összefüggésre, és Schuman egyértelműen ezekre a kinyilatkoztatásban és a keresztény hagyományban gyökerező értékekre gondol, amikor hangsúlyozza, hogy a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz, mert a kereszténységellenes demokrácia karikatúra, amely vagy zsarnokságba, vagy anarchiába süllyed. Hogy milyen veszélybe kerülhet a demokrácia, ha alkuba bocsátkozik az erkölcsi relativizmussal, arra II. János Pál is rámutatott legutóbb Evangelium vitae című enciklikájában. Robert Schuman szerint a keresztény demokrácia megvalósításának nagyszabású terve Európa felépítésében ölt majd testet.

Nos, hogyan válhat a keresztény értékrend újra mértékadóvá a demokratikus államokból alakult Európai Unióban, amikor a mai társadalmakat éppen a pluralizmus jellemzi?

Jacques Maritain fentebb idézett Teljes humanizmus című művét éppen e kérdés elmélyült tanulmányozásának szentelte. Maritain kiindulópontja a két, keresztény értelemben vett állameszme között helyezkedik el: a mulandó evilági lét középkori szakrális és mai profán koncepciója között.

Ellentétben a középkori teokratikus államfelfogással, Maritain XIII. Leó pápa tanítására hivatkozva hangsúlyozza a laikus állam autonómiáját aldi dolgokban. Ez az állam nem az ember végső célját, hanem csupán közbeeső célokat valósíthat meg.

Mindazonáltal e laikus állam a végső célok tekintetében sem semleges, hanem keresztény elvekre épül, és éppen ezért a keresztény, vagyis valós humanizmus értelmében teljes mértékben elismeri, tiszteli és megvédi nem keresztény állampolgárainak az emberi méltóságon és az egyén spirituális elhivatásán alapuló személyes szabadságát. Az államnak gondoskodnia kell azokról a társadalmi struktúrákról, intézményekről és törvényekről, amelyeket a barátság, más szóval a szolidaritás gondolata hat át. Ez a társadalom nem intézményeiben keresztény, hanem az emberek szívében, akik közül legalábbis néhányan készek arra, hogy hősies fokon éljenek, hogy elősegítsék az evangéliumi értékek visszaverődését a kulturális és társadalmi rendben. Minthogy a társadalom keresztényekből és nem keresztényekből, istenhívőkből és ateistákból tevődik össze, Maritain meddő kísérletnek tartja az emberek együttélését a különböző világnézetek legkisebb közös nevezőjére alapozni. Szerinte az államnak a polgárok közötti együttműködés és a nem keresztények teljes jogú részvételének biztosítása érdekében a közös feladatok gyakorlati megvalósítására kellene összpontosítania figyelmét. Maritain leszámolt kora uralkodó, de túlhaladott keresztény politikai felfogásával, amely még a középkori teokratikus szemléletben gyökerezett. Társadalompolitikai nézetei a második világháborút követően egy egész politikus generációnak szolgáltak útmutatásul.

A mai keresztény társadalomtudomány, ellentétben Maritainnel, azt vallja, vannak olyan közös, a kereszténységben gyökerező alapelvek, amelyeket kereszténydemokraták, szociáldemokraták és liberálisok egyaránt elfogadhatnak, tekintet nélkül arra, hogy keresztények, más vallásúak vagy ateisták-e.

A legfontosabb ilyen alapelv, amelyet ma már valamennyi európai állam elismer, az emberi méltóság és az emberi jogok tisztelete és védelme. Az emberi méltóság és az emberi jogok tiszteletben tartása az evangélium tanításán alapul. Az Isten-képmásság a keresztény társadalomtudomány személyiségelméletének (perszonalizmus) meghatározója. Egy másik keresztény alapelv a felebaráti szeretet, a mai politika nyelvén a szolidaritás elve. A francia forradalom szellemi hagyatékában a testvériség a szabadság és egyenlőség mellett a harmadik megvalósítandó követelmény, amely a két elsőt kibékíti egymással, s amely ennélfogva döntő jelentőségű.

A harmadik ilyen keresztény alapelv az Európában egyre inkább elismert szubszidiaritás elve.

Érdemes megemlíteni itt néhány további társadalmi alapelvet, amelyekre Helmut Krätzl, bécsi segédpüspök Wolfgang Brezinkára hivatkozva hívta fel a figyelmet a közelmúltban, s amelyek nélkül Brezinka szerint egyetlen társadalom sem létezhet:

- az élettel és a világgal szembeni bizalom,

- a saját erőből való önfenntartás képessége,

- a realisztikus világ- és önismeret,

- a szív kultúrája és

- az önfegyelem.

Ezek a keresztény értékek és alapelvek, úgy tűnik, elfogadhatóak a pluralisztikus demokrácia társadalma számára is. Mármost a kérdés az, hogyan lehet ezeket az értékeket a messzemenően szekularizált európai társadalomba visszahonosítani?

Ehhez elsősorban olyan új tudat kiművelésére van szükség, amely elfogadja a keresztény erkölcs alapvető szabályait, mégpedig nem kívülről ráerőszakolt parancsok és tilalmak halmazaként, hanem emberi magatartásként, természetes lelki igényként, amely a jót akarja és abban örömét leli. Az új tudat fontos eleme a mások iránti szolidaritás, a megértés és segítőkészség. Ehhez szükség van a keresztény értelemben vett toleranciára, amely elfogadja az embertárs másságát. A tolerancia egyébként nem a norma megtagadása, hanem annak emberséges alkalmazása. Erre a toleranciára a megújuló keresztény Európában különösen nagy szükség lesz. Nagy fontosságot kell tulajdonítanunk emellett a reménység erénye gyakorlásának is. Nem lehet kétséges, hogy a természetes reménység gyakorlása a természetfeletti reménységet is közelebb hozza az emberhez. Ezért fontos, hogy növeljük embertársainkban az egymás iránti és a jövőbe vetett bizalmat. Ez egyben figyelmeztetésül szolgálhat mindazoknak, akik hamis reményeket keltenek, és így szükségszerűen csalódást okoznak. A szóval való visszaélésnek, különösen a politikai demagógiának az új keresztény Európában nem lehet helye. Hasonlóképpen elengedhetetlennek tartom, hogy társadalmunkban újra megbecsülést kapjon a szentség fogalma. A szent egyértelmű a tökéletessel, a sérthetetlennel. A szent eltávolítása a szekularizálódó Európa szerves velejárója. A modern társadalom már alig ismer olyan értéket, akár a közösségi, akár a magánszférában, amely sérthetetlennek minősülne. Holott békés együttélés csak úgy képzelhető el, hogy bizonyos értékek, mint az emberi méltóság, a vallásos érzület, a család intézménye stb. a közgondolkodásban, beleértve a tömegtájékoztatást, minden támadás ellen védelemben részesülnek. Senkinek sincs joga ezeket megkérdőjelezni vagy sárba taposni.

A keresztények ezen értékeknek Európában való visszahonosításáért viselt felelősségéről már korábban szóltam. Rendkívül fontos szerep jut ebben persze a keresztény egyháznak is.

Szóltam már a II. János Pál pápa által sürgetett újraevangelizálásról, és említettem az 1991-ben megtartott európai püspöki szinódus idevágó nyilatkozatát is. A püspöki szinódus kifejezetten hangoztatta, hogy az újraevangelizálás nem restaurációs program. Európa megújhodásának az Evangéliummal való párbeszéddel kell kezdődnie. Mert az evangelizálásnak nemcsak az egyes emberekre, hanem a társadalom egész kultúrájára ki kell terjednie. A nyilatkozat hangsúlyozza a többi kereszténnyel, a zsidókkal és valamennyi istenhívővel folytatandó párbeszéd és együttműködés fontosságát. Az egyház nem kívánja az álláspontok tisztaságát elhomályosítani, még kevésbé kíván a relativizmusnak behódolni, hanem az őszinte és okos párbeszédet keresi, amely nem gyengíti, hanem erősíti a hitet. A nyilatkozat szerint az emberi méltóság, a szubszidiaritás és a szolidaritás az új európai társadalom pillére lehet. A nemzeti identitás pedig csak a más népek felé való nyitás és a velük szemben tanúsított szolidaritás által válhat teljessé.

Végül ki kell emelnünk a keresztény politikus felelősségét. Andreas Khol, osztrák politikus és közíró a közelmúltban arról írt, hogy a keresztény politika meghalt, helyébe a keresztények politikája lépett. Khol ezzel azt akarja mondani, hogy az egyház a korábbi kedvezőtlen tapasztalatokból tanulva a második világháborút követően visszavonult az aktív politikától, és többé nem azonosítja magát egyetlen párt politikájával sem, ugyanakkor azonban felszólítja a keresztényeket valamennyi demokratikus pártban, hogy saját pártjukon belül a keresztény értékek megvalósításán munkálkodjanak. Európa esélyei tehát nagy mértékben attól függnek majd, mennyiben sikerül a keresztény politikusoknak az európai integráció keretében érvényre juttatni a keresztény eszméket és értékeket. Ehhez pedig az szükséges, hogy az erkölcsi normák és a felelősség újra politikai kategóriákká váljanak, hogy a politika új víziókkal gazdagodjék, és új tartalmat kapjon. A politikusnak ezenfelül bátorságra is szüksége van, hogy meggyőződése szerint cselekedjék. Emellett a politikusok kiválasztásánál új, időszerű szempontokat kell érvényre juttatni, és végül meg kell újítani a politika és a médiák közötti kapcsolatot. <

vigilia@communio.hcbc.hu

Módosítva: 1997.04.01