Napjaink katolikus krisztológiai reflexióinak sorában jelentős helyet foglal el a többnyire domonkos szerzők nevével fémjelzett úgynevezett ressourcement thomism (RT) – a forrásokhoz visszatérő és azokból megújuló tomista teológia – keretében művelt krisztológia, amelynek Simon Gaine és Dominic Legge mellett kiemelkedő képviselője Thomas Joseph White domonkos szerzetes, a római Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetem (Angelicum) jelenlegi rektora. A RT kortárs tomista szellemi irányzat az Aquinói Szent Tamás életművének történeti tanulmányozását célul kitűző Tamás-mozgalomból nőtt ki (Gilson, Chenu, Torell), és arra törekszik, hogy Szent Tamás bibliaértelmezésének sajátosságait és teológiájának patrisztikus forrásait is feltárja, azzal az igénnyel, hogy egyéb keresztény és nem keresztény kortárs gondolkodási formákra reflektáljon, s eleven és kritikai párbeszédbe bocsátkozzon velük. Mindezt úgy igyekszik tenni, hogy az újtomista hagyomány (Scheeben, Garrigou-Lagrange, Maritain) szempontjait is kamatoztatni akarja, amennyiben arra vállalkozik, hogy a tamási-tomista alapelveket a kortárs szellemi, kulturális és egyházi kontextusban alkalmazza és aktualizálja.

White krisztológiája kontextuális tomista krisztológia, mivel az újkori és kortárs krisztológiákkal kritikai igénnyel számot vetve, velük vitatkozó párbeszédben állva fejti ki tomista alapelveken nyugvó krisztológiáját. Célja annak kimutatása, hogy a klasszikus khalkédóni krisztológia tomista értelmezése kielégítőbb válaszokat kínál a krisztológiai kérdésekre, átfogóbb és koherensebb teológiai szintézist alkot, mint a modern és kortárs krisztológiák, miközben ez utóbbiak teológiai szempontból igazolható mozzanatait magába tudja építeni, de úgy, hogy a patrisztikus, zsinati és középkori teológiai hagyománynak jobban megfelel. The Incarnate Lord [A megtestesült Úr] című munkájában a domonkos szerző feltárni igyekszik az újkori és kortárs krisztológiák alapmotívumait, erősségeit, gyengeségeit, érvelési módját, valamint tételeiknek lehetséges végső következményeit, majd ezekre adott kritikai válaszként bemutatja a klasszikus és továbbfejlesztett tomista megoldásokat, ezek igazsága és meggyőző ereje mellett érvelve. Tárgyilagosságra és érdemi párbeszédre törekszik, tisztelettudó a bírált álláspontok képviselőivel szemben, ugyanakkor kritikája éles és határozott. Fő dialóguspartnerei protestáns részről a 20. század legnagyobb teológusai: Karl Barth, Wolfhart Pannenberg, Eberhard Jüngel, előzményként Friedrich Schleiermacher, érintőlegesen Jürgen Moltmann. Katolikus részről nem kevésbé jeles teológusok jelennek meg a színen: elsősorban Karl Rahner és Hans Urs von Balthasar, de mellettük felbukkan Henri de Lubac, Walter Kasper, Jean Galot, Thomas Weinandy és Edward Schillebeeckx is.

Bede Griffiths 1906-ban anglikán család gyermekeként született Angliában. Miután hosszú ideig kereste-kutatta, hogy minek szentelje az életét, 1932-ben csatlakozott a római katolikus egyházhoz, majd 1933-ban belépett a prinknash-i bencés apátságba, 1947-ben pedig kinevezték a farnborough-i apátság perjelévé. 1955-ben, régóta táplált vallási érdeklődését követve Indiába utazott, ahol először Keralában alapított ásramot, majd 1968-ban a Santivánam ásram vezetője lett. 1982-ben az ásramot felvették a kamalduli rendbe, amelynek Griffiths 1980-ban lett a tagja. 

Indiában töltött évei alatt széles körben népszerű lelki tanító lett, számos cikket publikált nyugati folyóiratokban, és könyvei révén a nyugati világban is ismertté vált. Indiai tartózkodása alatt mindvégig hűséges maradt ahhoz a programhoz, amelyet egykor Henri de Lubac bízott Jules Monchaninre, a Santivánam alapítójára: „Mindent újra kell gondolnia teológiai igénnyel, a teológiát pedig misztikus igénnyel kell újragondolnia.” Súlyos hiba lenne Griffithst egyszerűen a keresztény misszió hagyományához sorolni, mert elsősorban a hinduizmus és a kereszténység mélyreható találkozását akarta előmozdítani, de egyértelmű keresztény elkötelezettségét is hiba lenne tagadni. Meg volt győződve arról, hogy minden vallási hagyomány „misztikus tapasztalattal kezdődik”, és létezik valamiféle „örök vallás”, amelyben ez a misztikus tapasztalat egységes világképet hoz létre, miután azonban az eredendő misztikus tapasztalat szavakba foglalódik, majd a racionális értelem tevékenysége révén gondolati rendszerré alakul, az egyetlen igazság megosztottá válik. Életét Griffiths ezen egyetlen vallási igazság keresésének szentelte, de tartózkodott attól, hogy minden különbségtétel nélkül egyszerűen egységet feltételezzen a vallások között. A természetről és a misztikáról alkotott felfogásában számos kétértelműség található, ami egyrészt úttörő erőfeszítéseivel magyarázható (olykor korban próbált kapcsolatot találni a vallások között, amikor még a keresztény ökumenizmus is gyerekcipőben járt), másrészt arról tanúskodik, hogy nem lehet néhány évtized alatt kidolgozni árnyalt és összetett vallásteológiát.

Az egyháznak a szegények iránti kitüntetett figyelme XIV. Leó pápának a Dilexi te kezdetű apostoli buzdításával újfent az egyházi érdeklődés fókuszába került. Leó pápa – átvéve elődjének, Ferenc pápának a megkezdett munkáját – a közelmúlt egyházi fejleményeivel és tanítóhivatali megnyilatkozásaival összhangban többek között azt hangsúlyozza a buzdításban, hogy az egyház szegények iránti szeretete nem pusztán karitatív tett, avagy az irgalmasság cselekedeteinek sorába beillő aktus, hanem az csakis a krisztológiai hit fényében értelmezhető (vö. DT 99.). E megfogalmazás pedig XVI. Benedek pápaságához kapcsol vissza bennünket, aki a Latin-amerikai Püspöki Tanács (CELAM) 2007-es aparecidai közgyűlésének nyitóünnepségén foglalta össze ily módon a latin-amerikai egyházi útkeresésnek a II. Vatikáni zsinat óta tartó szakaszát, amely évtizedeken át kiemelt módon kereste a szegények és a kiszolgáltatottak egyházi helyének megújult felfogását. Amikor e rövid gondolatmenet során néhány ecsetvonással felvázoljuk a latin-amerikai krisztológia hagyományát, akkor éppen az imént említett összefüggésben tesszük azt; Krisztus az Ő Országának üzenetét ugyanis kitüntetett módon a szegényeknek címezte, amely örömhírt ma (Krisztus példáját követve) az egyház adja tovább minden embernek, (ily módon) kiváltképp – de nem kizárólagosan – a szegényeknek.

Ha a 20. századi latin-amerikai teológiát általánosságban kívánjuk értékelni, akkor kitűnik, hogy a század második felében – összhangban a zsinati tanítással – egy megújuló és innovatív reflexióval találkozunk. A neves perui teológus, Gustavo Gutiérrez megfogalmazásában a teológia nem más, mint a történelmi gyakorlat kritikai reflexiója, amelyet az 1970-es évektől kibontakozó ún. felszabadítási teológia a zsinat intenciójával összhangban úgy kívánt művelni, mint az idők jeleinek az evangélium fényénél történő (értékelő) értelmezését. Az idők jelei zsinati terminus felidézése már előrevetíti ennek a gyakorlatnak a kiindulópontját, amely nem más, mint a valóság (realidad), vagyis az ember és a nép, a maga társadalmi, kulturális, gazdasági és egyházi kontextusában. Ez természetesen erős kritikát jelentett nemcsak a tömegeket elnyomó és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését elősegítő gazdasági és politikai hatalommal szemben, hanem az európai kulturális fölény ideológiájával, valamint a szintén európai mintákat átvevő egyházi evangelizációs gyakorlattal szemben is.

A krisztológia teológiai tudományág, amely Krisztus identitását tárgyalja. Legfontosabb elemei közé tartozik elsősorban azoknak a hitigazságoknak a kifejtése, hogy Jézus Krisztus Isten és ember, Megváltó, az üdvösség forrása és közvetítője. A Biblia és a teológiatörténet számos címmel illette Krisztust, úgymint Dávid fia, zsidók királya, Isten báránya, főpap, Úr – attól függően, hogy az illető biblikus és más szerzők milyen teológiai és vallási szövegkörnyezetben fogalmaztak. A krisztológiának számos változata van a teológia tudományán belül, de azon kívül is. Ezek közül az egyik a „népek Krisztusa” megközelítés, amely a hit és a teológia krisztológiáját a nemzet(ek) történetének és sorsának értelmezésére alkalmazza. Bár nem kizárólag, de elsősorban Közép-Európában, a Balkánon találkozhatunk ezzel a szemlélettel. Két író művén keresztül mutatom be a „népek Krisztusa” krisztológiát, majd a következő lépésben megpróbálok valamelyest mélyebbre ásni benne.

Népek Krisztusa, Magyarország

Márai Sándor éppen hetven esztendővel ezelőtt, 1956 karácsonyán publikálta Mennyből az angyal című versét. Nem a forradalom nagyszerűségéről, hanem annak véres leveréséről szól a költeménye. Márai egy angyalt küld a tankokkal fölszántott Budapestre, hogy hírt vigyen a karácsony csodájáról: „Angyal, te beszélj a csodáról”. Miközben a magyar forradalom és az ahhoz kapcsolódó remények romokba dőltek, Márai – azt is mondhatjuk, teológiai hozzáállással – a megtestesülés örömhírére irányítja a figyelmet. A vigasztalan ország ebben találhat vigaszt. A csoda, amiről az angyalnak szólnia kell, a krisztusi megváltás csodája: „Mindig új élet lesz a vérből”.

1999-ben ismertem meg Pálfalvi Lajost, amikor az Európa Könyvkiadó számára elkezdte fordítani A Madame című regényemet.

Kezdetben csak levélben tartottuk a kapcsolatot. Egy napon kaptam tőle egy e-mailt, amelyben bemutatkozott mint a fordítóm, aki éppen megbízást kapott arra, hogy meglehetősen gyors tempóban – alig fél év alatt – átültesse magyarra több mint négyszáz oldalas könyvemet. Addigra már elolvasta a művet, és számos olyan izgalmas észrevétele volt, amely bizonyította, milyen alapos olvasó. Azonnal feltűnt kifogástalan lengyeltudása. Példaszerűen bánt a nyelvvel: leveleiből egyáltalán nem tűnt ki, hogy külföldi írja őket.

De számomra bizonyos részletekre vonatkozó kérdései voltak a legérdekesebbek, amelyekből kiderült: szinte mindent észrevett a regényben, amit elterveztem magamnak. Főleg az úgynevezett refréneket és visszhangokat. A Madame-ot ugyanis egy zenemű mintájára írtam, a „visszatérő motívumok” technikáját alkalmazva – ezek voltak a refrének és visszhangok –, Lajos pedig tévedhetetlenül felismerte ezt, aprólékosan feljegyezve az oldalakat, ahol ugyanazok a kifejezések, alakzatok és utalások ismétlődtek. Arra kért, hogy készítsek neki egy teljes listát az összes ismétlődésről és rezonanciáról, hogy magyarul pontosan ugyanabban a formában adhassa vissza őket.

Tökélesen megértette a regény szerkezetét és annak „körkörös” felépítését is. Kétsége sem volt afelől, hogy hatványozott fikcióról van szó: hogy az egész szöveg egy ismeretlen narrátortól származik, aki író lett, és évek múltán irodalmi formába öntötte saját történetét. Ezért aztán nem tudni, vajon feltétlenül hihetünk-e neki; vagy éppen nem ő maga – a szereplő-elbeszélő – találta-e ki az egészet. Lajos úgy vélte, éppen ez az ambivalencia a legfontosabb a könyvemben. És tökéletesen értette, hogy a végén található, 1983-ra datált Utószó a fikció része, nem pedig az én szerzői beszédem (pedig sok olvasó, sőt kritikus is így értelmezte).

A krisztológiai reflexió két területe, Jézus Krisztus más vallási közvetítésformákhoz fűződő viszonya és Jézus istenségének kérdése a mai történelmi körülmények között szorosan összefonódik egymással. Mindkét probléma rendkívül fontos, ám a kérdések, amelyeket felvetnek, egyelőre válaszra várnak. Mindkét területen beható viták folytak, de nem ígérnek könnyen megszerezhető és egyszerű megoldásokat. Ezek a kérdések minden bizonnyal továbbra is sokrétű eszmecserét fognak generálni, és nehezen képzelhető el, hogy a keresztény közösség ne terjesztene elő újabb és újabb elgondolásokat velük kapcsolatban. Nem áll szándékomban, hogy előre felvázoljam, milyen tartalma lesz ennek a gondolati fejlődésnek: inkább az foglalkoztat, hogy milyen irányba fog tartani. Feltételezésem szerint a hagyományos tanok szándéka nem fog változni, értelmezésük és kifejtésük azonban jelentős átalakuláson fog keresztülmenni.

Ha meg kellene mondanunk, hogy a fősodrú keresztény teológiában mi alkotja a kiindulópontját a Jézus Krisztus más vallási közvetítésformákhoz fűződő viszonyának kérdésében várható fejlődésnek, alighanem az inkluzivizmust kellene megjelölnünk. Inkluzivizmuson azt a meggyőződést értem, amely elismeri, hogy Isten más vallások követőit is üdvözíti, és ehhez felhasználja a vallásukat, de ettől függetlenül Jézus Krisztus a végső oka üdvösségüknek. Ezt az álláspontot világosan tükrözi Karl Rahnernek az anonim keresztényekről alkotott elmélete. Összességében ez a felfogás alkotja a római katolikus egyház mai álláspontját, s minden bizonnyal a nagyobb egyházak legtöbb tagja és a keresztény teológusok nagyobb hányada is így vélekedik. Engem az a kérdés foglalkoztat, hogy a jövőben számíthatunk-e olyan gondolati fejleményekre, amelyek túlnyúlnak ezen a meggyőződésen. Mindkét kérdést három szempontból vizsgálom: először a világmindenség térbeli kiterjedéséről alkotott újabb elképzeléseket, másodszor az emberiség történetének újfajta értelmezését, végül pedig az emberi tapasztalat kiterjedtebb horizontját alapul véve.

Vegyük először is tehát a világmindenség térbeli kiterjedését. Olyan helyzetbe kerülünk ekkor, mintha új keretbe illesztenénk egy képet. Mi történik, ha a Jézus Krisztus által szerzett megváltás narratíváját áthelyezzük abba a táguló világmindenségről, a bolygónkról és az emberi fajról kirajzolódó új gondolati keretbe, amely nem sok teret enged a teremtésnek, a bűnbeesésnek és a megmenekülésnek, vagyis a hagyományos keresztény narratívának? Egyértelmű, hogy idővel minden művelt ember magává teszi ezt a kozmosz, a világ és az emberiség kialakulásáról megrajzolt újfajta képet. Ezzel párhuzamosan a hagyományos eredettörténet óhatatlanul archaikusnak fog tűnni (hiába számít továbbra is vallási szimbólumnak), olyan rejtélynek, amelynek nyelvezete inkább akadályozza és összezavarja a keresztény hitet, mintsem érthetővé teszi és kifejezi.

Matthew Levering 1971-ben született, jelenleg a University of St Mary of the Lake (Illinois) kutatóprofesszora. Az egyik legnagyobb hatású és legtermékenyebb katolikus teológus, munkássága főként a tomizmus megújítása, az ökumenikus teológia és a metafizikai teológia területén jelentős. 2014-től jelennek meg nagyszabású dogmatikájának kötetei a kinyilatkoztatásról (2014), a teremtésről (2017), a házasságról (2020), Izraelről (2021), a Szentlélekről (2022), Jézusról (2025) és az egyházról (2025). Egyéb fontosabb munkái: Proofs of God (2016), Scripture and Metaphysics (2004), Predestination (2011), Mary's Bodily Assumption (2014), Reconfiguring Thomistic Christology (2023), Did Jesus Rise from the Dead? (2019). A szerkesztéségben jelent meg az Oxford UP kézikönyve a szentháromságtanról (2011) és a szentségtanról (2015), illetve a T&T Clark Handbook of Biblical Thomism (2025). Szerkesztője a Nova et Vetera és az International Journal of Systematic Theology című folyóiratoknak. A beszélgetést Görföl Tibor készítette.

Az elmúlt bő tíz év folyamán Ön számos egyéb könyve mellett átfogó sorozatot jelentetett meg a keresztény gondolkodás alapvető kérdéseiről, valóságos rendszeres teológiát kidolgozva, ami ma már egyáltalán nem jellemző a katolikus teológiában. A kötetek egymásutánjában felismerhető valamilyen logikai rend, időnként mégis meglepő volt látni, hogy milyen témákkal folytatódik a sorozat: az Izrael teológiájával vagy a házassággal foglalkozó kötetekre például biztosan nem sokan számítottak.

Valójában nem is fektettem le magamnak eleve a sorozat szerkezetét. A kezdőlépést az jelentette, hogy kiváló munkát végző és a könyveit nagyon sok olvasóhoz eljuttató Baker Academic kiadó felkért egy kinyilatkoztatásról szóló áttekintés elkészítésére. Ennek Engaging the Doctrine of Revelation [A kinyilatkoztatásról szóló tan áttekintése] lett a címe. A megjelenése után a kiadó felajánlotta, hogy írjak két további könyvet, ugyanilyen címmel, a Szentlélekről és a teremtésről. A könyveken dolgozva felismertem, hogy milyen sokat tanulhatok abból, ha megpróbálok rendszeres igénnyel feldolgozni egy-egy alapvető teológiai területet, már csak azért is, mert arra törekedtem, hogy rámutassak a teológiai gondolkodásban uralkodó feszültségekre és csomópontokra, s közben egészen eltérő beállítottságú szerzőkkel folytassak párbeszédet. Aquinói Szent Tamásnak egészen meghatározó jelentősége van számomra, de egy sor kortárs szerzővel is igyekeztem beszélgetésbe elegyedni. Az első három kötet után tehát nagyon szívesen folytattam ezt a vállalkozást.

A teremtéstan után a házasság teológiájával kezdtem foglalkozni. Ez a munkám arra az időszakra esett, amikor heves viták lángoltak fel az Amoris laetitia kezdetű pápai dokumentum körül. De az is a szemem előtt lebegett, hogy a teremtésnek Isten és az ember, Isten és a teremtett világ házassága a célja, vagyis a teremtéstől nagyon könnyen el lehet jutni a házassághoz. A házasságról szóló tanítással kapcsolatban jelentkező feszültségeken kívül annak is figyelmet szenteltem, hogy miként függ össze a házasság más dogmatikai misztériumokkal, például a kereszttel. Ezt követően az Izraelről szóló keresztény tanítást vettem terítékre, amely nagyon fontos számomra. Nem is annyira meglepő, hogy a teremtés és a házasság után Isten választott népére, Isten és Izrael szövetségi kapcsolatára irányul a teológus figyelme.