John Donne anglikán lelkész és költő 1622 nagyböjtjének első hetében prédikációt tartott arról, hogy Jézus sírt Lázár sírjánál (vö. Jn 11,35). Szerinte a könnyek lényegileg hozzátartoznak az emberi mivolthoz, Jézus is mint valódi ember fakadt sírásra. Így folytatta gondolatmenetét: „A sírás az emberé. És amidőn Isten amaz utolsó cselekedethez, az ember megdicsőítéséhez érkezik, amidőn ígérete szerint eltöröl az ő szemeiről minden könnyet, mit tesz majd ama szemmel, amely soha könnyet nem hullatott?” (ford. Pásztor Péter).

Húsvétkor a keresztények sokasága ünnepli Jézus Krisztus feltámadását szerte az egész világon. Legtöbbjük szívét nagy öröm tölti el. De akadnak olyanok is, akik egyáltalán nem, vagy csak nehezen tudnak örülni még ilyenkor is. Vannak, akikre szomorúság telepszik akár súlyos betegségük elviselése miatt, esetleg mert együtt kell élniük egy megromlott kapcsolattal, vagy nap mint nap küszködnek a kizsigerelő munkájukkal. A személyes sors alakulása befolyással van arra, hogy évről évre milyen mértékben tudjuk átadni magunkat a húsvéti örömnek. Hiszen az életben legtöbbször váltakozva van jelen öröm és bánat, az ember viseli az élet terheit, de igyekszik megtalálni a jót és a szépet. Amíg a földi élet tart, mindenkinek egyaránt van része a bánat és az öröm könnyeiben, hiszen „a sírás az emberé”.

Nincs még egy olyan korszakváltó esemény a magyar történelemben, mint az 1526. augusztus 29. késő délutánján lezajlott mohácsi csata, amely napra, sőt, szinte órára meghatározható. Érdekes felismerés, hogy ma már meg sem kérdőjelezzük ennek miértjét, pedig akár megmosolyogtatóan személyes okai is lehetnek e dátum kiemelésének a magyar kronosz végtelen folyamából. Borsa Iván szerint ugyanis a magyar levéltári rendszerben azért lett ez a korszakhatár, mert Pauler Gyulát, az Országos Levéltár nagy hatalmú igazgatóját, egyébként kitűnő középkorászt, eddig érdekelte a magyar történelem, és emiatt lett az iratrendezés esetében ez a korszakhatár, amely pedig a történettudomány azóta is folyamatos „termelésével” mind nagyobb falat emelt a korszakkal foglalkozók tudományos horizontja elé. Kitűnő középkorászok garmadája állította meg a tollát a mohácsi csata megindítása előtti pillanatban, hogy aztán a Jászay Pál − „a nap leáldozni készült, vérpatakban megtört néhány sugárt vetve vissza Mohács téreire” − nyomdokaiban baktató kora újkorászok a gyászos nap végét jelentő felhőszakadásnál, mintha ez tabula rasát is jelentene egyben, vegyék fel a gondolatmenetet, mondván, mi dolguk is lenne nekik az alig pár órával korábban lezárult korral. Barta Gábor volt az az 1514. évi parasztháborútól induló pionír, aki áttörve e gátat máig legtöbbet tett az okok és következmények folyamatban láttatásáért, míg Szakály Ferenc a török korból, ha úgy tetszik, az Újvilágból visszahajózva jutott el az előzmények forrásvidékéig, Perjés Géza pedig a katonai múltjából fordult a téma felé, s ma is nagyjából ugyanez a rendezőelv a mohácsi csatával foglalkozó skálafüggetlen hálózatú kutatói közegben, kiegészülve az elmúlt években virtigli oszmanistával, művészet-, irodalom-, had- és egyháztörténésszel, régésszel, informatikussal, fegyverszakértővel, etnográfussal, geográfussal, biológussal, antropológussal és igazságügyi orvosszakértővel. Ez a sokszínűség egyébként nem jellemezte a korábbi kutatásokat, és kétségkívül új attitűddel gazdagítja a jelen helyzetet, s e közös fókuszú érdeklődés minden „csikorgás” ellenére az új kérdések és szemlélet okán eddig nem látott perspektívákat nyitott. A mohácsi csata témája kétségtelenül kurrens, s bizonyos mértékben társadalmi pezsgés is kialakult körülötte, baráti és kerekasztal-beszélgetések, előadások, könyvbemutatók sora szól róla – jelen esszé az ezeken történő diskurzus egyik lenyomatának is tekinthető.

A történeti idő fogalma plurális jelenség. Nem véletlenül, a kronológiai elhatárolás a historikus tökéletlen szerszáma, amellyel a történészi vizsgálatának keretét megalkotja, s nem a történelem sui generis terméke. A „korszak” – minden korszak – elgondolás, konstrukció eredménye, mely oly kényelmesen és hasznosan szolgál, akár egy túrabakancs, ha a múltunk erdejének járt és járatlan ösvényein elindulunk, de egyáltalán nem objektív valóság, nem maga a múlt. 1920 sorsfordítónak kijelölt esztendeje magába zárja a ki tudja mikor – mondjuk 1848-ban? esetleg 1914-ben a világháborúval? – kezdődött előzményeit, ám ami 1920-ban elkezdődött, nem is ért véget 1945-ben, amikor egy újabb történelmi sorsfordítóként számontartott korszakforduló csapta rá nagy robajjal a koporsófedelet a Horthy-korszak kronológiai egységként kezelt negyedszázadára. Itt és most nem célunk, hogy erről a korszakról bármilyen, teljesnek látszó megállapítást tegyünk. Csak egy a politikatörténettől távol álló édes-bús kis színházi történetet idézünk fel, s annak széttartó asszociációit foglaljuk bele egy történetbe. Abban a hiszemben, hogy mint egyfajta „világló részlet” némi fényt vet a múlt régen elsötétült báltermének kopott díszleteire.

Minden rossz esztendő véget ér egyszer. Néha féktelen jókedvvel. 1919 szilveszterének komor estéjén a Vígszínházban a Zsába című kacagtató francia vígjátékot adták. Az előadás bevételét a Vígszínház Nyugdíjintézetének javára ajánlották fel. A rosszkedvű város, a gyéren világított körút, a döcögő és ritkán járó villamosok falakon kívül maradt, a falakon belül pedig búfelejtő, izgatott készülődés uralkodott. A Zsábával a Vígben egyszerűen nem lehetett megbukni. Házasságtörések vidám bonyodalmaival fűszerezett könnyű limonádé, s egyben sztárparádé – a díva Varsányi Iréntől a hősszerelmes Csortos Gyulán át a felejthetetlen Hegedűs Gyuláig, s a darab rendezőjéig, a legendás Góth Sándorig – akik mindannyian a Millennium évében és lázában megnyitott Vígszínház első nagy korszakának halhatatlanjai voltak. S akik sikerre vitték a darab fordítójának, a Vígszínház szintén halhatatlan háziszerzőjének, az ekkor már világhírű Molnár Ferencnek nemcsak a franciából magyarított, de a saját vígjátékait, drámáit is. A Zsába ráadásul az első olyan darab volt, amelyet a pályakezdő Molnár a Vígszínház számára lefordított – még 1901-ben, alig 23 évesen, állítólag egy ültő helyében, 16 óra alatt.

1945 tapasztalata annyiféle, ahányan megélték azt Magyarországon vagy a Kárpát-medencében, magyarok és magyar állampolgárok. Ez a két fogalom akkor sem volt teljes fedésben egymással, hiszen voltak magyar állampolgárok, akiktől megtagadták a magyar mivoltot, és voltak magyarok, akik nem lehettek magyar állampolgárok. De nem is csak a Kárpát-medencére kell gondolnunk, mert a háború eseményei és a megtorlások sokakat akár egészen messzi tájakra sodorhattak. 1945-öt magyarok és magyar állampolgárok nemcsak a szűken vett, hivatalos Magyarországon vagy a szomszéd államokban, hanem kaukázusi vagy Urálon túli hadifogoly- és GUPVI-táborokban, a Duna-deltában, Németországba menekülve vagy ott nyugati fogságba esve, vagy éppen német koncentrációs táborból szabadulva is átélhették. Arról, hogy mi történt 1945-ben, ők mind tudtak valamit, néha egész sokat, de mindenki csak részlegesen, mert 1945-öt egészében mint egyetlen történelmi eseményt senki sem ismerhette a kortársak közül. A tapasztalatok sokfélesége nyilvánvaló. A különböző etnikumú, felekezetű, pártállású, falusi vagy városi, katona vagy civil, férfi vagy nő, üldözött vagy üldöző, vagy üldözőből lett üldözött, vagy netán üldözöttből lett üldöző, magyar vagy idegen állampolgárságú magyarok tapasztalatai gyökeresen eltérhettek, és szükségszerűen el is tértek egymástól. Akik megélték, sokat tudhattak a személyes perspektívájukból az 1945-ös év eseményeiről, de mindent nem. A jelen tanúi most sem látják át egészében azt, amiben élnek, azt, ami történik, és ez nem volt másként a II. világháború végén sem. A tapasztalat szükségszerűen egyéni, részleges. Az egyéni megélésen túlemelkedő egyetlen makro-esemény, 1945 mint egész ismeretével csak az önhitt utókor kérkedhet, amelyik már távlatból tekint a történésekre, és azt hiheti, hogy a távolság lehetővé is teszi a látást, sőt az értékelést.

A történéseket összefoglaló, visszatekintve értékelő narratívák mindig sematikusak, sohasem képesek számot adni mindarról, amit az egyének megéltek. Szükségszerűen tipizálnak, egyszerűsítenek, kiemelnek bizonyos tapasztalatokat, általánosítanak, háttérbe szorítanak más lehetséges tapasztalatokat, s persze az is gyakori, hogy bizonyos tapasztalatok nem jutnak szóhoz a kései képek megalkotásában, mert sohasem öntötték szavakba őket. Az igazi áldozatok sohasem mondhatják el, nem adhatják át más embereknek, amit az utolsó pillanatokig átéltek. Csalóka tehát minden könnyed összefoglaló értékelés mindarról, ami 1945-ben megtörtént mindazokkal, akik így vagy úgy, esetleg csak részben, magyarnak számítottak akkor.

Az 1980-as évek második fele felettébb ritka csillagállást hozott: minden egyre inkább abba az irányba mutatott, hogy a II. világháborút követően a Szovjetunió vazallusává tett kelet-európai országok lerázhatják magukról a kommunizmus igáját, s integrálódhatnak a Nyugathoz. Igaz, ez 1989 nyarán még Magyarországról nézve sem látszott ennyire tisztán, de az ekkor számításba vehető premisszák ismeretében többé-kevésbé mégiscsak ez volt a helyzet. A gazdaságilag vegetáló Szovjetunió Mihail Gorbacsov személyében egy, a valósággal szembenézni merő vezetőt kapott 1985-ben. A kelet-európai vazallusállamok pártelitje eddigre megöregedett, miközben az apparátus középgenerációjából hiányzott a kommunista ideológia megvédéséhez szükséges elszántság. Gazdaságuk mély recesszióban volt, néhányuk, mint Magyarország is, rettenetesen eladósodott. Lengyelország esete azt mutatta, hogy a hatalom ellen felkelő munkások leverése csak tényleges legitimáció nélküli röpke sikert hozhat a diktatúra számára – szemben a Szolidaritás (Solidarność) mindvégig mély és erős társadalmi beágyazottságával. A Nyugat, kezdetben bár félénken, de felismerte és elfogadta, hogy értékrendjével, gazdasági potenciáljával – idővel aztán katonailag is – kitöltheti a meggyengült keleti szövetségi rendszerben kialakuló űrt.

Kevéssé szoktunk belegondolni, hogy azon fogalmaink, amelyeket az 1989/90-es fordulatra használunk, ténylegesen milyen jelentéseket hordoznak. Amennyiben a rendszerváltás kifejezés jelentését a „kik csinálták?” kérdésére adható válaszok szemszögéből vizsgáljuk meg, akkor azzal szembesülünk, hogy váltani (nem csak az autó kormányánál) az tud, aki pozícióban van. Ezért is mondhatta annak idején Antall József, hogy „gatyát vált az ember, rendszert változtat”. A rendszerváltás mint fogalom kanonizációja valójában mindazon erőfeszítéséket leértékeli – az 56-os forradalomtól kezdve a diktatúra határait feszegető második gazdaságbeli tevékenységeken át a nyolcvanas évekre politikailag is formálódó érdekartikulációkig –, amelyek lehetővé tették a változás bekövetkezését. Ennek használata óhatatlanul is azt sugallja, mintha a felvilágosult abszolutista tulajdonságokkal felruházott állampárt (vagy annak reformszárnya) önként mondott volna le a politikai hatalomról.

Tanulmányom címe kétszeres értelemben sem elírás. Egyrészt dokumentarista stílusú korai filmjei után (Családi tűzfészek, 1977; Szabadgyalog, 1981; Panelkapcsolat, 1982) Tarr Bélában megfogalmazódik az igény emberképének világképpé tágítására, s ehhez Krasznahorkai László bemutatkozó regénye, a Sátántangó nyújt számára művészi lehetőséget. A megfilmesítésre ugyan évekkel a könyv 1985-ös megjelenését követően, 1994-ben nyílik módja, de a kézirat elolvasása után azonnal elindul, s egészen az utolsó filmig megmarad együttműködése az íróval. Másrészt Tarr Krasznahorkai-filmjei apokaliptikus víziók, a leépülés történetei, ám a karakterek küzdenek kilátástalan helyzetük ellen, nem adják fel, mígnem végül még rosszabb körülmények közé kerülnek. Mégis, a „mindennek ellenére” attitűddel őrzik méltóságukat, s ez reményt sugároz a pusztuló világban. Tarr életművének utolsó munkája, a teremtéstörténet inverzét, a világ hatnapos megszűnését elbeszélő A torinói ló legutolsó mondata, amelyet az apa mond a lányának világvégi tanyájukon, e művészet kategorikus imperatívusza: „Enni kell.” Regény és remény sajátos kölcsönhatásba kerül tehát Tarr művészetében: egy regény adja meg számára életművének folytatásához a reményt; a remény lesz a regényadaptációk legfontosabb szemléleti vonása. Írásomban elsősorban arra keresem a választ, a Krasznahorkai-művek miképpen támogatják Tarr filmjeinek stílusát és világképét.

Ritoók Zsigmond személyében a magyar ókortudomány nagy nemzedékének utolsó tagja távozott közülünk. Azé a generációé, amelyik a nyolcosztályos humanista gimnáziumok hagyományai szerint nyolc éven át foglalkozott a klasszikus nyelvekkel. A Lónyay utcai református gimnáziumban, ahová járt, mindez nemcsak rendkívül alapos nyelvi képzést jelentett, hanem ennél jóval többet: a humanista értékrend elsajátítását, annak a meggyőződésnek a belsővé tételét, hogy az antik kultúra alkotásai – az előző évszázadokhoz hasonlóan továbbra is – szebbé, jobbá, értelmesebbé tehetik az emberi életet. Aki személyesen találkozott Ritoók Zsigmonddal, és hallotta beszélni, annak épp az lehetett az egyik első benyomása, mennyire áthatotta egész lényét a kultúra és szellemi értékek tisztelete. Azt követően pedig, hogy rangos elismerései – a Széchenyi-, a Bolyai- vagy a Prima Primissima-díj – jóvoltából szélesebb körben is ismertté vált személye, ő lett a klasszika filológia, sőt általában a bölcsészettudományok „arca”, hiteles képviselője a nagyközönség előtt.

Egyetemi évei alatt (1948–1953) több tanár is nagy hatással volt rá. Legmélyebben – még elsőéves gólyaként – Szabó Árpád, akinek legendás Homérosz-szemináriumai egész életre szólóan meghatározták kutatói pályáját és területét. Később úgy emlegette ezeket az órákat, tréfásan Platón híres mágneshasonlatát alkalmazva rájuk, hogy őt ott vonzotta magához mágnesként Homérosz, Szabó Árpád személyén keresztül. A másik különösen szeretett tanára Moravcsik Gyula volt, aki egyfelől a tudományos igényesség tekintetében lett örök példakép számára, másfelől emberi-tanári hozzáállása miatt. Tőle tanulta meg (ahogy ezt szintén többször emlegette), hogy a tanárnak mindig a hallgatót kell elsődlegesnek tekintenie és segítenie. Ritoók Zsigmond tanítványai, akár középiskolás diákként, akár egyetemi hallgatóként, mind átélhették ezt a személyes odafigyelést és érdeklődést.