A három országot gyakran egymással párhuzamosan emlegetik, és egyetlen egésznek tartják őket. Litvánia, Lettország és Észtország sorsa azonban bár gyakran összefonódik, valójában határozottan elkülönül egymástól. Ezért még egy elnagyolt áttekintés is segítséget nyújthat e népek és nemzetek kulturális, vallási és nyelvi különbségeinek megértésében.

Az utolsó európai politeisták

A mai balti országok történelmének korai szakaszában számos közös vonással találkozunk. A kora középkorban az e területeken lakó törzseket keletről és délről a sokkal nagyobb lélekszámú szlávok, a Balti-tenger felől pedig a germán népek vették körül. Nyelvi és vallási szempontból lényegében elkülönülő szigetet alkottak, bár maguk sem voltak egységesek. Két különböző nyelvi csoporthoz tartoztak: a nagyobb csoporthoz sorolhatók a balti népek, akiknek nyelveiből alakult ki a mai litván és lett nyelv, a másik csoport viszont a finnugor nyelvjárásokat használta, amelyekből a mai észt nyelv származik. Mindkét csoportnak megvolt a maga politeista vallása. A litván panteon legfőbb istensége a hatalmas Perkūnas, az ég és a mennydörgés istene volt, akinek az ősi észt nép körében nem volt kultusza, mivel az észtek alapvetően semmiféle hierarchiát nem ismertek el isteneik és őrző szellemeik között.

A vallási elszigeteltség hosszú távú következményekkel járt. Az ősi hit maradványai még a kereszténység hivatalos átvétele után is sok évszázadon át fennmaradtak a Baltikumban. A 16. század végén a litvániai pápai nuncius sajnálkozva állapította meg, hogy a Vilniustól alig egynapnyi útra fekvő falvak parasztjai nem ismerik a keresztény hit alapjait. A litvániai Samogitia lakói még sok évvel később is kígyókat tiszteletek, az észtek pedig még a 19. században is ételt és pénzt hagytak ajándék gyanánt őrző szellemeiknek egy erre fenntartott fadobozban. Ezek a hagyományok sokszor még ma is élnek a balti népek folklórjában.

Bevezetés: Kik a latgalok?

Latgale (latgalul: Latgola) Lettország délkeleti régiója, amelynek lakói „a lett nyelv egy történeti változatát” (ez a hivatalos jogszabályi megfogalmazás) beszélik. Az, hogy a latgal nyelvjárásnak vagy önálló nyelvnek, a lett és a litván mellett a harmadik élő balti nyelvnek tekinthető-e, kiterjedt vita tárgya. Nemcsak nyelvükben különböznek azonban a többi lettől, hanem történelmükben, vallásukban és kulturális identitásukban is. Lettország 1918-as létrejöttét, illetve a lettek lakta területeknek a cári Orosz Birodalomba való 18. századi bekebelezését megelőzően a 16. századtól a latgalok a lengyel–litván állam részei voltak, így eltérően fejlődtek a svéd, illetve német fennhatóság alatt lévő többi lett területtől (Vidzeme, Kurzeme és Zemgale tartományok), amelyeket évszázadokon át erős protestáns kulturális hatás ért, míg Latgaléban a lengyel befolyás miatt a katolicizmus dominál. (2011-es adat szerint a lakosság mintegy 65%-a katolikus, érdekesség, hogy a reformáció óta Latgale a legészakibb túlnyomóan katolikus régió.)

A régió története

Latgale Lettországnak a Daugava folyótól északra fekvő, Oroszországgal és Fehéroroszországgal határos része, lakossága mintegy 250 ezer főt tesz ki a kevesebb mint kétmilliós lett összlakosságból. Latgale a kezdetektől másképp fejlődött, mint a többi lett terület: míg a középkor folyamán a nyugati részek viszonylag gyorsan német uralom alá kerültek, a keletiek csak a 14. században. A 13. század folyamán ezeken a területeken litván befolyás érvényesült. A livóniai háború (1558–1583) során a mai lett területek a Rzeczpospolita fennhatósága alá kerültek, majd 1621-ben azok egy része (Riga és Vidzeme) svéd kézre jutott, Latgale viszont lengyel–litván ellenőrzés alatt maradt, és az 1626–1629-es lengyel–svéd háborút követően 1629-től 1772-ig az Inflanty nevű államalakulat része volt. Ez azt jelentette, hogy Latgale politikailag és kulturálisan el volt választva a Kurland (Kurzeme/Kursföld) és Livland (Livónia/Lívföld) alkotta többi lett területtől.

A vasfüggöny leomlása Kelet-Európában és a Baltikumban egyaránt a vallási élet újjáéledését, megélénkülését hozta: a kommunista diktatúra alatt súlyosan korlátozott vallási és lelkiismereti szabadságjogokat csaknem az összes volt szocialista országban helyreállították és megerősítették, ezáltal tág teret biztosítva mindenféle vallási önszerveződésnek. A számos nyugati vagy éppen távol-keleti eredetű vallás mellett hamar népszerűségre tettek szert az egyes lokális vallási hagyományokat feléleszteni kívánó újpogány vallási csoportok is, amelyeknek nyugat-európai és angolszász változatai (mint például a WICCA, a modern duridizmus vagy az ógermán Ásatrú) ekkorra már ismertek voltak a nemzetközi valláskutatás számára.

Érdemes röviden megvilágítanunk az újpogányság fogalmát: a szakirodalom olyan rekonstrukcionista vallási irányzatokat jelöl vele, amelyeknek célja az ősi, premodern vagy eltűnt hitrendszerek újjáélesztése, lehetőség szerint a történeti források, folklór és régészeti adatok alapján, és amelyekben a hangsúly eredetileg a természetközpontúságon, a politeizmuson és a közösségi rítusokon van.

Kezdetben a vallástudomány, elismerve e csoportok öndefinícióját (miszerint önmagukat pogányként jelölték meg), maga is így hivatkozott kutatásának tárgyára, majd e terminus az utóbbi évtizedekben több jelentéspontosításon is átesett. Felismerve azt, hogy az 1960-as években a nyugati világban megjelenő, remitologizáló vallási irányzatok nem azonosak az archaikus kultuszokkal, a nemzetközi szakirodalom egyre inkább a „kortárs pogányság”, „modern pogányság” és akár „kortárs neopogányság” kifejezéseket kezdte alkalmazni.

Emberek-e a baltiak?

Amikor a Baltikumra gondolok, először is egy közkeletű litván anekdota jut eszembe, amely a krevai (krewói) egyezményhez (1385) kötődik. Ennek eredményeként a Litván Nagyfejedelemség és a Lengyel Királyság perszonálunióban egyesült, Jagelló nagyfejedelem (litvánul Jogaila, a későbbi II. Ulászló lengyel király) megkeresztelkedik háza népével, és elnyeri Nagy Lajos királyunk leányának, Hedvignek a kezét. Az egyezmény előkészítése céljából a Vilniusba érkező krakkói delegáció (a lengyelek mellett magyarok is részt vettek benne) nemcsak a megszokott diplomáciára szorítkozott. A közös tárgyalásokon, étkezéseken túl mindenáron el akarták kísérni a fürdőbe a litván fejedelmet, hogy meggyőzőnek róla, biztosan ember-e, nem pedig valami féle szőrős állat emberi változata. E feltételezés egyik oka lehetett, hogy a 14. századi keresztény Európából nézve (ahol mi, magyarok is közel négyszáz évvel azelőtt megkeresztelkedtünk) nem tudták elhelyezni a balti litvánokat, akik a szomszédban, pogányként élik a napjaikat, s a kontinensen utolsóként keresztelkednek meg és csatlakoznak ilyen értelemben a Nyugathoz. Sokszor mi is így vagyunk a balti népekkel: annyira messze vannak tőlünk, hogy vagy semmit, vagy sokszor egész furcsa dolgokat gondolunk róluk. E sorok szerzője, amikor katolikusként három évet élt a Baltikumban, Litvániában szintén napról-napra rácsodálkozott, hogy igazi Kánaánba került. Olyan zarándokhelyeket ismerhettem meg, és mutathattam meg azóta másoknak is, melyekkel sokan büszkélkednének, ha rendelkeznének velük. A három ország közül egyértelműen Litvánia a „katolikus” nagyhatalom, már csak azért is, mert az országban élő többségi litvánok és a közel hét százalékot adó kisebbségi lengyelek nagy többsége katolikus vallású.

Czesław Miłosz Az Issa völgye című regényében találtam a legidőtlenebb képet a Tavak Országának nevezett Litvániáról. A jégkorszak formálta ezeket a tájakat, „sokáig jég borította, és máig megőriztek valamit Észak ridegségéből”. Mivel a Nagyfejedelemség a 14. század végéig őrizte pogány hiedelemvilágát, sokáig érintetlenek maradtak az őserdők, sok helyen most is a falvak, kisvárosok határáig érnek (még ma is hitetlenkedve nézi az ember Vilniusban, az északi fenyvesek között a legelszálltabb olasz barokkot). A regény hőse a gyermekkor végén búcsúzik tőlünk, ő is Kaunas környékén, a Nevežis folyó völgyében nőtt fel, mint a szerző. Olyan világot jelenített meg Miłosz 1953-ban, emigrációja korai, kétségbeejtő időszakában, amely gyermekkorában még őrizte mitologikus teljességét. Az Orosz Birodalom összeomlása után nem sokkal viszont már határ választotta el a Lengyelországhoz került Vilnától és Közép-Litvániától. Egyre távolodott az idill, majd az egyetemes száműzetés élményévé tágult a veszteség. A franciaországi, majd amerikai emigrációból nézve már elsüllyedt Atlantisz. Véglegesnek látszott a pusztulása: a jégkorszakban alakult ki az arculata, majd elnyelte az új, már nem természeti, hanem történelmi jégkorszak, de még folytatódott a léte a költő tudatában, majd halhatatlanná vált az irodalomban.

1984-ben, ötven év után megint verset írt egy jezsuita atyáról, Leopold Chomskiról, aki ellen lázadt iskolás korában (mint olvashatjuk a Családias Európa egyik esszéjében): „Chomski atya, a vaidotai egyházközség plébánosa, / Kilencvenhét éves koráig nem halt meg, mert tudta, nem jöhet / Utána senki. A gond éltette az innentől magányosokért. Én, régi tanítvány a Csendes-óceán mellékéről, / Akkor az Apokalipszist fordítottam görögről lengyelre” (Ch. atya évek múltán, Vörös István fordítása). Abban a tudatban írta le Kaliforniában a Vilnius melletti falu litván nevét a versben, hogy rajta kívül nem érti senki (mert nem juthat el azokhoz, akik értenék). De hamarosan rá kellett jönnöm arra, hogy Litvánia nem csak a lengyelek emlékezetében él, akik fiatal korukban látták utoljára, és kései remekműveket írnak róla (hihetetlenül népszerűek voltak a nyolcvanas években Tadeusz Konwicki azóta sajnos elfelejtett regényei), mert egy évvel Chomski atya halála után, 1983-ban eljutottam Vilniusba – Leningrádból mentünk vonattal egyetemi kirándulásra, hogy más szovjet városokba is eljussunk. Láttam a rossai temetőben azoknak a lengyel katonáknak a sírjait, akik a városért harcoltak 1919–1920-ban azok ellen, akik nekik köszönhetően csak Jaltában tudták megszerezni – akkor még nem látszott, hogy nem beláthatatlan időre. Felfoghatatlan volt, hogy ilyen helyek is vannak a birodalomban.

Ma, a 21. század harmadik évtizedének közepén Arvo Pärt kétségtelenül korunk egyik legjelentősebbnek tartott és legtöbbet játszott komponistája. Műveit nem csupán a legnagyobb presztízsű klasszikus zenei együttesek mutatták be, de alkotásai a populáris kultúra részévé is váltak – részben annak révén, hogy műveit számtalan filmhez használták kísérőzeneként. Bár az 1976 utáni darabjait a zenei szakma egy része idegenkedéssel fogadta – túl egyszerűnek, túl tisztának, túl anyagtalannak találták –, ma már el lehet mondani, hogy Pärt saját életében klasszikussá vált. Arvo Pärt nem csupán laikus tömegek által hallgatott és csodált zeneszerző, hanem olyan megkerülhetetlen alkotóművész, aki például Richard Taruskin monumentális, The Oxford History of Western Music című ötkötetes összefoglaló zenetörténeti munkájában is helyet kapott. A szakmai és laikus elismerés ritkán jár kéz a kézben: ilyen mértékű népszerűségre az észt komponistán kívül talán csak az amerikai repetitív iskola szerzői – Steve Reich, Philip Glass és John Adams – juthatnak eszünkbe analógiaként.

Arvo Pärt azon kevés zeneszerzők egyike, akiknek a zenéjét néhány hang meghallgatása után fel lehet ismerni. Műveinek a puszta hangzása – amely híres tintinnabuli technikájának köszönhető – annyira erőteljes, emlékezetes és magával ragadó, hogy talán úgy érezzük, fölöslegessé válik minden további elemzés. A Pärt-darabok zsigeri szinten hatnak, minden egyéb intellektuális megfontolás ezután következik – és ez talán a zeneszerzőnek az a tulajdonsága, amely a legmélyebben rokonítja őt az elmúlt évszázadok nagy komponistáival. Ha Bach Máté-passióját egyszerűen meghallgatjuk, azonnal a hatása alá kerülünk – és ezt a kezdeti csodálatot az esetleges analitikus munka, a mű részleteinek megértése, a szerkezet áttekintése csak tovább fokozza. Nincs ez másképp például Pärt 1977-ben írt Tabula rasa című kompozíciójánál sem: az első tétel vad gesztusait, váratlan, de mégis természetes váltásait, tűpontosan kigondolt zenei anyagait vagy a második tétel éteri lebegését azonnal át tudjuk élni; ha azonban mindezek mélyére nézünk, világossá válik, hogy a mű szerkezetében vaslogika uralkodik. Primer, hatásos gesztusok struktúra nélkül vagy egy rafinált szerkezet érzelmeket kiváltó hatás nélkül – mindez nem lenne kivételes. A kettő együtt azonban igen, és ennek a képességnek az észt zeneszerző kétségtelenül a birtokában van.

A balti országok távolról nagyon hasonlóak, de közelről nagyon különbözőek. Valaki azt mondta, leginkább abban hasonlítanak, hogy mindenben különböznek. Hogyan látod ezt?

Az országok vagy régiók közös címkével való megnevezése mindig azt sugallja, hogy vannak közös belső vonásaik. Legtöbbször persze valójában nem így van. A „Kelet- és Közép-Európa” gyűjtőfogalom például rendkívül sokféle kulturális jelenséget és történelmi folyamatot takar, és – legalábbis történelmi szempontból – a szocialista ideológiával és kormányzással kapcsolatos viszonylag rövid és nagyon eltérő tapasztalatuk alkotja az egyetlen valódi kapcsot közöttük. Ugyanez vonatkozik a balti államokra is: kissé túlzás egyetlen összefüggő tömbnek nevezni őket, de azért van benne némi igazság. Sok múlik azon, hogy milyen szempontból vizsgálódunk.

Ami a vallást illeti, az ellentétek különösen egyértelműek. Litvániában a katolicizmus volt a domináns vallás (és még mindig az), és a katolikus egyház különleges helyet foglal el a litván társadalomban. Észtországban ezzel szemben a legtöbb ember nem vallásos, különösen az etnikai észtek körében, és a vallás nagyon kis szerepet játszik a nyilvánosságban. Ennek részben történelmi okai vannak: Észtország sokáig protestáns ország volt, amelyet inkább egyéni és befelé forduló vallásosság jellemzett. Lettország valahol a kettő között helyezkedik el. A történelem folyamán Észak-Lettország és Dél-Észtország egyetlen közigazgatási régiót alkotott Livónia néven, ami protestáns hátteret adott a területnek. Ugyanakkor Kelet-Lettország erős katolikus hagyományokkal rendelkezik.

Amikor a Pew Research Center 2018-ban nagyszabású felmérést készített, a legtöbb kelet-európai országot ortodox többségűnek minősítette. Lettország és Észtország azonban a „vegyes” kategóriába került. Bizonyos tekintetben Észtország és Lettország még közelebb is áll az északi országokhoz, mint az ortodox többségű közép- és kelet-európai államokhoz, amelyeket egy Litvániától délre húzódó „katolikus öv” vesz körül. A Baltikum egészét tekintve vallási tájképük pontosan alátámasztja azt a közkeletű megállapítást, hogy a protestantizmus egyfajta középső lépcsőfok a katolicizmus és az ateizmus között.

Lettországban és Észtországban egyaránt jelentős orosz kisebbség él, amelynek tagjai elsősorban az ortodox egyházzal azonosulnak. A fő hagyományok mellett pedig számos kisebb keresztény és nem keresztény áramlat is létezik. És akárcsak a tágabb nyugati kulturális szférában, a balti országokban is észrevehető a spiritualitás olyan formáinak hatása, amelyeket nehéz szabatosan meghatározni; pontosan azért, mert homályosak és nem intézményesek. Feltűnő azonban, hogy az, amit az emberek a világról mondanak és ahogyan a világot értik, abban a fő narratívákat gyakran az ilyen típusú alternatív spiritualitásból merített elképzelések alakítják.