A doktorandusz

Épp negyven évvel ezelőtti őszi kirándulás Pannonhalmára. Kettesben állunk a főapátság kovácsoltvas kapujánál, de a meglehetősen morc portást hiába próbálom kérlelni, hogy engedjen be, mert a magasságos ELTE dékáni hivatalából egy vaskos csomagot küldtek Várszegi Imrének.

– Itt ilyen ember nincs – hangzott a számomra elképesztő válasz.

– Hogyhogy nincs? Most védte meg az egyetemi doktoriját és velem, az éppen Pannonhalmára kiránduló végzős diákkal küldték vissza a disszertációját…

– Kisasszony, nem érti? Itt semmilyen Várszegi Imre nincs.

Kezdtem elbizonytalanodni, de ezért tovább makacskodtam:

– De hát ő a perjel…!

Erre a szóra – ami az adott helyzetben nem egy írásjelet, hanem a kolostor helyettes főnökét jelölte – végre a felismerés szikrája lobbant a portás tekintetében:

– Jaaa…! Az Asztrik atyát keresi!?

Megkönnyebbülve bólintottam. Egy belső telefon, pár perc – és széles mosollyal az arcán pillanatok belül a portán termett Asztrik perjel, avagy Imre doktorandusz. Habitusban, derűsen, könnyedén, az isteni hitből fakadó kiegyensúlyozottsággal, mégis oly közvetlenséggel, hogy félszegségem elinalt és hálásan loholtam a nyomában, miután viszonzásul körbevezetett a kolostoron.

Egy életre megjegyeztem a rendi nevét, ahogy megtanultam azt is, hogy egy szerzetes a rendi név felvételével „meghal a világnak” és „újjászületik” Istennek.

Még nem született meg a harmadik kislányunk, amikor a jelen számba is író kedves barátnőmmel, Thanával elkezdtünk beszélgetni az anyaságunkról, annak mélyebb jelentéséről és következményeiről, amelyeket előttünk sokan mások is átéltek. Létezik-e az anyaságunk a házunk falain kívül, és hogyan? Mit kellene közvetítenie e különleges (mégis mindennapi) helyzetnek a társadalom, a közösség számára? Egyáltalán jelent-e valamit általános, elméleti szinten, és ha igen, miben segít az rajtunk, illetve a családjainkon? Ahogy érett a gondolat bennünk, egyre több emberrel beszélgettünk a témáról. Mindketten a saját területünkön és azon kívül is sokaknak feltettük a fenti kérdéseket. Majdnem mindig lelkesedést váltott ki, hogy az anyaságról mindenkit érintően, komoly filozófiai alapokra helyezve beszéljünk, kiemelve ezzel mindennapi problémáinkat a személyes nehézségeink kontextusából egy magasabb szintre, ahol tágabb perspektívát nyerve lehetne róluk gondolkodni és dönteni.

Felmerült azonban az is, hogy kell-e egyáltalán beszélni, gondolkozni az anyaságról. Nincs-e túlmisztifikálva, túlbonyolítva, túlmagyarázva? Nem hasznosabb-e úgy gondolni az anyaságra, mint amit egyszerűen „tenni kell és kész”? Ez az érv összefügg egy másik ellenvetéssel, amely szerint az anyaság a magánszférába tartozó olyan tényszerűség, amely külső beavatkozást nem tűr el magán. Ebben implicite az is benne van, hogy az anyaság mint túlontúl személyes viszony nem is emelkedhet a közügyek szintjére. Igaz, hogy az anya és a gyermek közötti kapcsolat organikus, személyes, intim mivoltára szükség van a gyermekről való gondoskodás megfelelő megvalósulásához, és ezért az állam valóban köteles tiszteletben tartani az anya(/apa)–gyermek közötti viszonyba való beavatkozás határait. Az anyasághoz kapcsolódó kihívások, problémák azonban mindannyiunk, az egész közösség problémái is. Éppen ezért az anyaság valódi természetéről, jelentéséről, értékéről való mélyebb reflexiónak legitim helye van a közös, filozófiai gondolkodásban.

Az elmúlt évtizedekben a gondoskodásetika szakértői, például Eva Feder Kittay, megkérdőjelezték a modern liberális emberképet, amely az egyéni autonómiát és a racionális önrendelkezést tekinti az egyenlőség és a szabadság alapjának. Kittay és mások ezen emberképpel szemben azt állítják, hogy a modern emberek által nagyra becsült egyenlőség és szabadság egy korábbi, egzisztenciális függőségi viszonyon alapul, amelynek paradigmatikus példája az anya–gyermek kapcsolat. Kittay megfogalmazásában „mindannyian – egyformán – egy anyának a gyermekei vagyunk”. Ez azt jelenti, hogy mindannyian egyformán jogosultak vagyunk gondoskodó törődésre.

Az emberi élet legelején és az emberi lét legmélyén tehát szembetűnő paradoxonra bukkanunk. A gyermek az anyával egyenlő gondoskodásra méltó emberi lény. De az anya és gyermeke között alapvető egyenlőtlenség van, amely az anya szabadságának korlátozásaként is megélhető. A gyermek egzisztenciálisan függ az anyától, akinek nap mint nap szabadon kell döntenie arról, hogy gondoskodik-e gyermekéről. Olyan gondoskodás a tét, amelyet különösen az első hónapokban (és akár években) csak az anya tud megadni.

Ebből a paradigmatikus anya–gyermek kapcsolatból kiindulva – amelynek középpontjában nem az egyenlő autonómia, hanem az emberi sebezhetőség, függőség és az általános gondoskodási igény áll – olyan gondoskodási etikusok, mint Kittay, kidolgozták azt, amit jelen tanulmányban anyai etikának vagy anyai normának nevezünk (bár Kittay véleménye szerint ez végső soron nem korlátozódik a nőkre vagy akár az anyákra). Az anyai normát a következőképpen definiálhatjuk: a gyermek egzisztenciális gondozási igénye arra szóló erkölcsi követelést vagy gondoskodási kötelezettséget teremt az anya részéről, hogy gondoskodjon azokról az igényekről, amelyeknek kielégítésére a gyermek anyjaként speciálisan vagy egyedülálló módon kötelezve van. Kittay ezt írja erről a normáról: „Nem szeszélyes, nem nőgyűlölő és nem tiszteletlen az egyéni jogokkal szemben, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy azok, akik csecsemőket vagy kisgyermekeket nevelnek, saját vágyaikat, sőt szükségleteiket is háttérbe szorítsák, hogy kielégítsék függő gyermekeikét.”

Az emberi társadalmak világszerte mindinkább úgynevezett gondoskodási válsággal szembesülnek. Ehhez hozzájárul az elöregedő népesség, a nőket aránytalanul nagy mennyiségben terhelő gondozási munka, valamint a gazdasági rendszerek azon struktúrája, amely továbbra is alulértékeli a gondozói munkát. Noha nem a COVID–19 világjárvány hozta létre e sérülékenységeket, feltárta és tovább is mélyítette azokat. Ami eddig hallgatólagosan elismert volt – hogy az emberi életet törékeny egymásrautaltsági hálózatok tartják fenn –, ma már a közbeszédben, sőt egyes régiókban a jogi reformokban is elismerést nyert.

Az amerikai kontinensen e területen az egyik legjelentősebb fejlemény az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) munkája. 2022-ben az OAS elfogadta az Amerikaközi Gondoskodási Modelltörvényt, amely iránymutatásként szolgál a tagállamok számára a gondoskodás elismerését és szabályozását célzó nemzeti keretrendszerek kialakításához. A Modelltörvény jelentősége tovább nőtt az Amerikaközi Emberi Jogi Bíróság (IACtHR) mérföldkőnek számító Tanácsadó Véleményével, amely 2025-ben hivatalosan is elismerte a gondoskodáshoz való emberi jogot. A Bíróság kifejtette a jog többdimenziós jellegét, azt, hogy magában foglalja a gondoskodás nyújtásához, a gondoskodás igénybevételéhez és az önmagunkról való gondoskodáshoz való jogot. Együttesen ezek a fejlemények eddig példa nélküli előrelépést jelentenek a nemzetközi jogban: céljuk a gondoskodás egyetemes emberi jogként való elismerése és az állam, a piac, a család és a civil társadalom „közös felelősségének” intézményesítése.

Első pillantásra a Modelltörvény és a Tanácsadó Vélemény szilárd alapokon nyugszik. Elismerik az emberek egymásrautaltságát és a gondoskodás egyetemes szükségességét. Emellett a közös felelősséget olyan elvként határozzák meg, amely a terhek megosztását követeli meg férfiak és nők, valamint a köz- és magánszereplők között. Ugyanakkor közelebbről vizsgálva a gondoskodáshoz való jogot elsősorban a nők gazdasági függetlenségének előmozdítására hivatkozva indokolják. A gondoskodás így elsősorban abban az értelemben nyer értéket, hogy újraelosztása lehetővé teszi a nők nagyobb piaci részvételét. Jelen tanulmány amellett érvel, hogy ez a hangsúly az autonómiát emeli ki a közös felelősség központi magyarázataként, így a gondoskodást önrendelkezést akadályozó tényezőként kezeli ahelyett, hogy az emberi kiteljesedés alkotó dimenziójaként ismerné el. Ennek következményeként belső ellentmondás keletkezik: míg a Modelltörvény és a Tanácsadó Vélemény arra törekszik, hogy erős gondoskodó közösségeket építsen, egyidejűleg aláássa ezt a törekvést azáltal, hogy a gondoskodást pusztán az egyéni autonómia eszközeként kezeli.

Az anyaság számos jogterületen megjelenik, és több különálló szabályozási körhöz kapcsolódik (például a családon belüli erőszak, az abortusz szabályozása, a népességcsökkenés kezelése, a szülési szabadság, az örökbefogadás vagy az állami gyermekellátás kérdéseihez). Mindezek ellenére mindeddig nem vált a jog- és politikafilozófia önállóan vizsgált tárgyává. Többnyire más, kapcsolódó területek részeként jelent meg, így a nők jogai, a gyermekjogok, a családjog vagy a munkajog keretei között. Mivel a feminista mozgalom az 1990-es éveket követően alapvetően a nemi hatalmi viszonyok fogalmára összpontosít, a gyermekjogok értelemszerűen a gyermek szükségleteit és legfőbb érdekeit helyezik előtérbe, a családjog és a munkajog, valamint a társadalombiztosítás sajátos szabályozásai (nyugdíj, egészségügy) pedig mind a saját tematikus korlátaik között kínálnak megoldásokat. Nemcsak arról van szó, hogy az anyaság jelen van az összes említett területen, hanem arról is, hogy mindegyik területen ugyanazzal a meghatározott sajátosságokkal rendelkező fogalommal találkozunk. Ennek ellenére az anyaság mint elméleti probléma többnyire marginális maradt, és alulértékelt annak lehetősége, hogy önálló filozófiai kérdésként jelenjen meg.

Magyarázatként adódhat, hogy az anyaság egy nyers interperszonális valóságra utal, amelynek középpontjában az anya gyermek(ek) iránti gondoskodása áll. Ebben az eredendő intimitás­térben nehéz elérni a hagyományos, klasszikus jogi szabályok és kötelezettségek valódi érvényesülését. Az anya és gyermeke közötti intimitás és kötelék védelme és erősítése alapvető fontosságú. Valójában aligha lehet túlhangsúlyozni, milyen meghatározó az újszülött gyermek és az anya közötti bensőséges viszony jelentősége. Számos kutatás igazolja, hogy a gyermek érzelmi, egészségügyi és társas fejlődésének elengedhetetlen folyamatai közül sok az első életév(ek)ben dől el. A jog és a politika nem avatkozhat be ebbe a bensőséges térbe és időbe, amely az anya és gyermeke közötti kizárólagos kötelék és szeretet kialakulását szolgálja, különösen a szülést követő időszakban.

Fröhlich Johanna: Az anyaság, illetve a szülőség ideális esetben nem egymástól teljesen elkülönülő személyeket érint, hanem a személyek intenzív kapcsolatiságára kell épülnie. Ez a megközelítés rávilágít más, további szereplők, például a gyermek(ek), az apák szerepére és az ő szükségleteikre. Ha ezt a viszonyrendszert mint jogviszonyt nézzük, akkor a gyermek és a szülők mellé sokszor még az állam is belép harmadik szereplőként. Itt merül fel a kérdés, hogy miként jelenik meg ez a háromoldalú viszony a szülők, a gyermek és az állam között a gyakorlatban, s milyen esetekben és meddig van egyáltalán létjogosultsága az állam szerepének?

Marosi Ildikó: Én egy kicsit távolabbról kezdeném. Amikor Johanna megkeresett ezzel a témával, akkor azonnal arra gondoltam, hogy meg kell néznem az Alaptörvényt, hogy hol jelenik ez meg egyáltalán. Ha az Alaptörvény textusát felületesen nézzük, akkor elég szegényes a találat, mert csak a XIX. cikkben jelenik meg az a szó, hogy anyaság, az is csak egyszer, a XIX. cikk (1) bekezdésében, illetve a (4) bekezdésben, de ott is csak közvetett módon. Tehát az (1) bekezdés arról szól, hogy az anyaság egy olyan élethelyzet, amellyel összefüggésben az anyának lehetnek nehézségei, és ha nehézségei vannak, akkor jogosult magyar állampolgárként az államtól törvényben meghatározott támogatásra, segítségre. Ebből látható, hogy az alkotmány szövege a szociális jogok körében értelmezi az anyaság gondolatát, amely bizonytalanná teszi az anya helyzetét, tekintve, hogy a szociális jogok alapjogi státusza nem tisztázott. Régen harmadik generációs alapjogoknak hívtuk ezeket a jogokat, ma azonban ezt már nem tudjuk mondani, mert az Alkotmánybíróság gyakorlata következetes, és a XIX. cikkben foglalt jogokat nem alapjogoknak (XIX. cikk [1] és [4] bekezdései), hanem alaptörvényi háttérrel rendelkező, törvényben meghatározott alanyi jogoknak tekinti.

A (4) bekezdésben az anya közvetett módon jelenik meg, a törvényalkotónak adott felhatalmazással, miszerint az édesanyákat (azt a nőt, aki gyereket szült) az állami nyugdíjra való jogosultság feltételeinek a szempontjából pozitív diszkrimináció illeti meg. Törvényben biztosított jogként az Alaptörvény hátteret ad ennek a törvényi szabálynak, azonban nem tudjuk kikényszeríteni anyaként ezeket a jogokat, mert nem alapjogok, s ez némileg kiábrándító. Ami talán reményt jelenthet, hogy az értelmezés lehetősége mindig nyitott, és az Alkotmánybíróság pontosan arra szolgál, hogy az Alaptörvény szövegének tartalmat adjon.

A kötődéstől mentes én nem valóságos

A zsidóság szakértőjeként ismert Mara H. Benjamin szerint a gyerekek a maguk testi valóságában erőteljesen annak elismerésére szólítanak minket, hogy létezésünket megszabják, alakítják és kötöttségek közé fogják másokkal kapcsolatos felelősségeink. The Obligated Self [A kötöttségekben létező én] című könyvében közvetlen párhuzamot von a napjuk elején imaszíjakat felvevő, ily módon pedig Istenhez való kötődésüket emlékezetükbe idéző zsidó férfiak és a zsidó anyák (és általában az anyák) között, akiket gyermekeik szükségletei arra emlékeztetnek, hogy gyermekeik nem az ő tulajdonuk.

Sok-sok zsidó férfi azzal kezdi a napját, hogy elmondja az előírt hálaimákat, és számos zsidó hagyomány szerint a belső vagy szóbeli imákat a testet is igénybe vevő imádságok kísérik. A férfiak tefillint (a Tórából vett szövegeket tartalmazó, bőrszíjakkal ellátott kis dobozokat) öltenek magukra, s így kötik Isten igéjét a kezükhöz és a homlokukhoz. Ily módon váltják valóra azt a Kivonulás könyvében szereplő előírást, mely szerint „­legyen mindez jelként a kezeden és emlékeztetőül a szemed előtt, hogy mindig az Úr törvénye legyen a szádban” (13,9). Benjamin értelmezése szerint „a zsidó nők, akárcsak sok más nő a századok folyamán, egészen belsőleg tudták, hogy a kötöttség és a kapcsolódás sajátos formája jellemző őket: annak kötöttsége, hogy gyermekekkel élnek együtt, felelősek a gyermekeikért és vigyáznak a gyermekeikre. A tefillinhez hasonlóan ez a kötöttség is megjelenik a testükön: belevésődik a gyermekek hordozásától feszessé váló izmaikba; végigvonul a kialvatlanságtól, az aggodalomtól és az örömtől barázdált arcukon; a gyermekük sírására és igényeire azonnal rezdülő zsigeri reakciójukba íródik. A gyereknevelés olyan elköteleződés, amelynek keretei között szeretet áramlik az anya és a gyermek között, s a gyermekeikről gondoskodni kész nők felelősségvállalásában fejeződik ki. Csakhogy míg a zsidó férfiakat egyetlen parancsolat szólítja fel arra, hogy kössék magukat Isten igéihez, egy élő ember naponta százszor szegezi ezt a parancsot az anyához, beléjük írva gyermekeik dinamikus Tóráját. A férfiak engedelmességét meghatározott törekvés mozgatja, és metafizikai természetű; a nőké belülről fakad és konkrét.”