Decemberben a Vigilia kiadó megkezdi Joseph Ratzinger összegyűjtött műveinek kiadását. Az eredetileg német nyelven napvilágot látott összkiadás tizenöt kötetben hozzávetőlegesen tizenötezer oldalon a szerzőnek azokat az írásait tartalmazza, amelyeket nem egyházfőként jelentetett meg, hanem különböző egyetemeken oktató teológusként, püspökként, bíborosként, a Hittani Kongregáció vezetőjeként adott közre. Könyvismertetésektől prédikációkig, interjúktól lelkigyakorlatos beszédekig, szakteológiai tanulmányoktól nyilvános előadásokig, a szélesebb olvasóközönségnek szánt könyvektől a teológiai traktátusokig műfajukban is rendkívül sokrétű írások szerepelnek az opera omnia köteteiben, és úgy tűnik, kiadásuk révén a magyar olvasónak első ízben nyílik majd lehetősége arra, hogy teljes kiterjedésében megismerje a múlt század egyik kiemelkedő katolikus gondolkodójának írásait.

Alig lehet itt a teremben egy-két olyan személy, aki ne dolgozott volna vele együtt, vagy ne ismerné a magyar teológiai közéletben megkerülhetetlen munkáját. Előbb mint növendék, majd prefektus, végül mint kolléga, jól ismerte a Hittudományi Kar professzorainak előző nemzedékét is. Fontos szakmai és személyes impulzusokat kapott tanszéki elődjétől, Fila Béla professzortól. Egyetemi tanárként egyre meghatározóbb szerepet játszott a Kar teológiai konferenciáinak szervezésében, s ezeket nyitottabbá és aktuálisabbá hangolta. Tanári tevékenységét nemcsak egy sor dogmatikai jegyzet dicséri, amelyek bibliai és dogmatörténeti alapvetés után elmélyült, a szerző filozófiai érdeklődését is tükröző szisztematikus reflexióval szolgálnak, hanem az a tizenöt doktori disszertáció és hat licenciadolgozat is, amely nyilvános rendes tanári kinevezése óta az irányításával készült.

Puskás professzor úr szelíd állhatatossággal szerettette meg hallgatóival és barátaival a modern teológiai gondolkodás nagyjait, különösen is Hans Urs von Balthasar teológiáját. Átfogó és alapos teológiai tudása nyugodt tekintéllyé és viszonyítási ponttá tette a magyar teológiai közéletben. Ezért vállalhatta bátran ökumenikus témák kifejtését is, így lehetett a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus teológiai bizottságának tagja. Hosszú évek óta részt vesz a Vigilia szerkesztésében, illetve nagyrészt neki köszönhető, hogy főszerkesztősége révén a Communio Nemzetközi Katolikus Folyóirat aktívan bekapcsolódik a lap nemzetközi munkájába. Dékánként megdöbbentő állhatatossággal viselte szívén nemcsak a kar tanárainak és hallgatóinak, egyetemen belüli és kívüli kapcsolatainak sorsát, hanem a karhoz affiliált képzések, Esztergom és Eger, Szeged és Győr teológusképzéseinek ügyeit is. Nemcsak ő maga dolgozott elképzelhetetlenül sokat, de munkájával meghatározó módon járult hozzá ahhoz, hogy megújuljon és életben maradjon a hitre vonatkozó reflexió és a teológia oktatása.

„A mértékletesség az az erény, amelyre azért van szükség, mert vágy határozza meg az életünket.” Amennyire a túlzott használattól mára talán valamelyest megfakult a „vágy” kifejezés, annyira elhasználatlan maradt a „mértékletesség” fogalma. Mindenesetre a korunk legkiemelkedőbb etikai gondolkodói közé tartozó Stanley Hauerwas fentebb idézett mondata arra mindenképpen rávilágít, hogy a mértékletesség nélkülözhetetlen az élet olyan formájának kialakításához, amely hű marad az alapvető emberi törekvésekhez, a szenvedélyhez, a növekedési igényhez, a vágyhoz, de nem enged a formátlanságnak.

A klasszikus európai hagyomány szerint a mértékletesség az egyetlen olyan kiemelkedő erény, amely határozottan egyéni vonatkozású: míg az igazságosság a többi emberre, az okosság pedig az egész valóságra irányul, a temperantia elsősorban az egyén védelmét és megerősítését szolgálja – meg kell védenie az embert attól, hogy túlzásokkal tönkretegye magát. Vajon miféle mértéktelenséggel teheti tönkre magát az ember, és hol észlelhető kultúránkban a mértéktelenség veszélye?

Mértéktelenné nemcsak az érzékelhető (ízlelhető, tapintható, látható) dolgokkal kapcsolatban lehet válni, hanem szellemi téren is: a fenntartható és termékeny intellektuális tevékenységen kívül szétszórt és formátlan szellemiség is létezik, amelyet a kereszténység hagyományosan curiositasnak nevezett. Ez a fajta „kíváncsiság” talán vonzónak tűnik számunkra, egykor mégis veszélyesnek számított. De valóban van-e szellemi mértéktelenség?

És vajon miként határozható meg a megfelelő mérték? Hogyan állapítható meg, mikor történik káros határátlépés? Ami egyeseknek sok, másoknak kevés – mi szükséges az élhető forma egyéni megállapításához?

Különösen megkapó eleme a mértékletességnek, hogy szépség jár a nyomában: a vágy mértékletes formája nemcsak önmagában szép, de maga körül is felfedezi a szépséget. Elsősorban a rendezett életteliség ragyogásáról van szó, amelyet megvalósítva és észlelve az ember alkalmassá válik arra, hogy ellenálljon az ellentétének. Mert „a mértéktelenség infantilis rendezetlensége gyávává teszi embert, és megfosztja attól, hogy szembehelyezkedjen a rossz romboló erejével” (Josef Pieper). De nem vesztette-e értelmét már a „rend” fogalma, és várható-e még szépség a rendezettségtől?

I.

„Az ember azért lesz költő, hogy ne francia, orosz és más hasonló legyen, hanem minden legyen” – írja 1926. július 6-án a Párizsban élő orosz költő, Marina Cvetajeva németül a svájci Valais-ban fekvő Muzot sur Sierre-ben tartózkodó prágai Rainer-Maria Rilkének francia nyelvű verseivel kapcsolatban. Megállapításával Cvetajeva egészen pontosan kifejezésre juttatta Rilke egyik szellemi igényét, amely alapot vetett a világhoz fűződő viszonyukban más-más kortörténeti árnyalatokat érvényesítő és sokrétegű költői énjét más-más összefüggésekben elhelyező verseinek. Cvetajeva, akivel a kései Rilke levelek útján táplálta szerelmi kapcsolatát, így folytatja: „Orpheusz szétfeszíti a nemzeti kereteket, vagy éppen oly tágasra és szélesre nyújtja őket, hogy mindenki (egykor élt és ma élő ember) elfér köztük.”

Találkozunk-e olyasmivel, amit Rilke költői tanúságának nevezhetnénk az európai identitás kérdéseivel kapcsolatban? Mond-e valamit arról, amiről az európaiság tanúskodik, és amit felidéz? Nemcsak az időbeliséghez kötődő igék fejeznek ki a (történelmi) időhöz kötődő tartalmakat. A szófajoknak megvan a maguk időbeli minőségük, a főnevek például szintén elraktároznak valamit abból az időből, amelyet magukban rejtenek az általuk jelölt dolgok. Az ‘Európa’ szónak is van efféle igei vetülete; a fogalom mintha Európa egész történetét magában foglalná. Európénak ugyanis csak azért lehetett csábereje, mert korábban elrabolták, s miközben jelen van a mítoszban, a valóságból eltűnik. Egy írásjel, amelyet használ, tömör szimbóluma annak, hogy Rilkét igenis foglalkoztatta korának összetett valósága: első ízben akkor tesz kötőjelet a „Rainer” és a „Maria” közé, amikor arra kéri Hanns Buchlit, hogy svájci tartózkodási engedélyén kívül az állampolgárság megszerzésében is legyen a segítségére. Csak a német nyelvben ismeretes az a kettős jelentés, hogy az „igazolvány”-t (Ausweis) nem sok választja el a „kiutasítás”-tól (ausgewiesen werden). Fontos volt, hogy a cseh állampolgárságú Rilke igazolni tudja magát Svájcban, máskülönben ugyanis nem maradhatott az országban, mivel „német-osztrák” útlevele lejárt, és a régi patrícius hagyományokat ápoló Svájc rendkívül tartózkodóan járt el, amikor állampolgársági kérvényekkel szembesült. E téren a rövid múltra visszatekintő csehszlovák köztársaság példás nyitottságot mutatott.

Bertók László roppant kiterjedt, sok fordulatot megélt, nagyon változatos költői életművet hozott. A fiatalkorában bekövetkezett törés ‒ 1955-ben, 19 évesen néhány verséért államellenes izgatás vádjával hónapokra bebörtönözték ‒ meglehetősen kései indulásra kárhoztatta, első önálló verseskötete csak 1972-ben jelent, de attól kezdve lényegében 2020-ban bekövetkező haláláig folytonosan írt és sorra jelentek meg könyvei. Az életmű jellegzetes vonása, hogy bizonyos időszakok egy-egy bertókira hangolt vagy általa létrehozott műforma égisze alatt álltak, az áthangszerelt szonettektől és haikuktól (háromkák) a zárójeles közbeékelésekkel és kérdésekkel tarkított terjedelmes szabadverseken (hosszúkákon) és három négysoros strófából álló rímes verseken (pillanatkákon) át az időskori kétsorosokig, az úgynevezett firkákig. Bertók költészete leginkább az újholdasok, elsősorban Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János hatására egyre inkább gondolati igényűvé, filozofikus természetűvé vált. Még ha a bertóki gondolati költészet nem is feleltethető meg mindenestül a metafizikus költészetnek, hiszen sok olyan bölcseleti jellegű verset írt, amely nem metafizikus irányultságú, mindazonáltal gondolati költészetének jó néhány nagyszerű teljesítménye épp metafizikus jellege miatt jelentős. Ráadásul Bertók összes nagy poétikai korszakában, jellegadó formai sorozatában, így a szonettekben, a háromkákban, a hosszúkákban, a pillanatkákban és a firkákban fellelhetünk fontos metafizikus verseket, és az adott versformára jellemző megoldások nagyban meghatározzák e költemények metafizikusságát, épp ezért azt lehet mondani, hogy Bertók László a metafizikus költészet területén is nagy kísérletező volt. A továbbiakban először a metafizikus költészet fogalmát igyekszem hozzávetőlegesen meghatározni, majd egy korai vers, aztán egy szonett, majd egy, a háromkákkal kapcsolatba hozható költemény, ezt követően egy hosszúka, végül pár firka rövid értelmezését végzem el.

A bátorság áll középen

„in medio stat virtus (középen van az erény), vagyis a két véglet között. A szélsőségek szószólói nemigen kedvelik ezt a bölcsességet, pedig maga a nyelv is ki tudja fejezni ezt a köztes pozíciót: a bátorság nemes erénye áll középen, jobbján a kicsinyhitűség, balján a vakmerőség. Ez a középen állás semmiképpen sem jelent középszerűséget, inkább a hegygerinchez hasonló, amelyet kétoldalt veszélyes lejtők öveznek… A megkülönböztetés és az egyensúly fontos szerepet játszik a monasztikus értelemben vett mértéktartásban.”

Dysmas de Lassus karthauzi szerzetes meglepő módon a mértéktartást a bátorsággal hozza összefüggésbe: aki középen van, az bátor. A bátor ember egyrészt kész maga mögött hagyni a kispolgári biztonságot, a kishitűségben megbúvó gyávaságot, másrészt kész szembefordulni a személyes és kollektív vágyainkban benne rejlő önpusztító dinamikákkal. A valóság megismeréséhez, a kapcsolatteremtéshez és a szimmetrikus, bensőséges kapcsolatokhoz bizalomra és bátorságra van szükségünk.

Honnan meríthetünk erőt a kezdeti lelkesedést követő csalódások idején a folytatáshoz, a megújuláshoz? Ki az, aki újra megbízik bennünk, mikor ismételten csalódást okozunk? Ki az, aki újra és újra bizalmával segíti személyes érlelődésünket?

Aki érdek nélkül szeret, aki határtalanul szeret, az kész a bizalmát hetvenszer hétszer megújítani. Ember erre önerőből aligha képes. Csak a szentek, az együgyű emberek.

Hűtlenségeinkkel, felületességünkkel ismételten csalódást okozunk szeretteinknek, testvéreinek. Kétségtelenül igaz, amit Gárdonyi Géza az Isten rabjai című regényében fogalmazott meg: „A szeret mértéke a szenvedés”.

Az önmagam és másokban való csalódások során megpróbált és megtisztuló szeretethez erőforrásra van szükségünk, s ez ott középen van. Krisztus van középen. A bennünk, szívünkben élő szélsőségek – alulműködések és szenvedélyek – terében, Ő van középen.

A Krisztussal való élő, éltető kapcsolatunk formálja bennünk a mértékletesség képességét.