Az elmúlt bő száz évben az európai népek többször átéltek olyan történelmi pillanatot, amikor az idő sokak számára többet jelentett, mint „a tartam áramlását”. E jelentőségteljes és drámai időszakokban a mindig továbbgördülő jelen olykor egy esetleges változás lehetőségét hordozta. A történelem e különös szituációiban, amikor éleslátásra és bátorságra van szükség, újra és újra felmerül(t) az értelmiség szerepéről való gondolkodás.

Az 1930-as években, a „megállapodott rendezetlenség” (Denis de Rougemont) évtizedében sem volt ez másképp. Magyarországon ekkor tűnt fel egy főként diplomás fiatalokból álló kör, amelyet négy specifikus szempont miatt alább „reformkatolikusként” jelölök. A Korunk Szava (1931–1938) folyóirat, majd a belőle kiszakadó Uj Kor (1935–1937), később a Jelenkor (1939–1944) periodika köré gyülekező, zömében a századforduló tájékán született értelmiségiek tisztában voltak a kortárs gazdasági és társadalmi válság sokféle hatásával, a politikai küzdőtér átrendeződésével, az autokratikus rendszerek kétarcúságával, az önkényuralom új formájának, a „nacionális” és „internacionális totalizmusnak” (Almásy József) a veszélyeivel. Válaszként a 20. század első harmadára koherens rendszerré összeállt keresztény társadalom- és államelmélet tételeit az aktuális események értékelésére használták, egyúttal azok szélesebb körben történő megismertetésére törekedtek. Céljuk a középosztály felvilágosítása és mozgósítása volt. A közgondolkodásra akartak hatni, így próbálták legyűrni a katolikus közegben megtapasztalt tájékozatlanságot és közönyt, emellett ellensúlyozni kívánták a civil társadalmat a hatalom részéről érő befolyásolási kísérleteket. Ezért igényt tartottak a szellemi függetlenségre és egyben a katolicizmus politikai megkötöttsége ellen is küzdöttek. A Korunk Szava és a Jelenkor e téren koherens álláspontot képviselt. 1935-ben az Uj Kor aktivistái kendőzetlen kormánypárti szimpátiájuk miatt hagyták el az első szerkesztőséget, s az „újjobboldal” eszméit befogadva a tekintélyelvűség különös olvasatát adták. Ez az inflexió „reformkatolikus” berkekben heves polémiához vezetett, de végeredményben az eszmék tisztázását készítette elő.

Kolnai Aurél az 1900-as évben születik Budapesten. Az első világháborús bukás és a Tanácsköztársaság politikai sokkja miatt emigrál Bécsbe, ahol eleinte Freud tanítványaként pszichoanalitikus tudományos keretekben vizsgálódik, ám filozófiai érdeklődésének megerősödése nyomán a fenomenológiai mozgalomhoz csatlakozik. Az életútján végig jellemző kívülállásának hátterében ismerői szerint nem egyszerűen az emigráns kényszerűségből marginalizált léthelyzete áll, hanem egyfajta tudatos és függetlenségre törekvő értelmiségi szerepfelfogás. Amerikai-kanadai és angliai emigrációja során megkésetten elkezdi bár akadémiai karrierjét, ám különc marad ebben a környezetben is. Így eshet meg, hogy sokszínű és eredeti filozófiai munkássága elismert a kortársak körében, de jelentős tanítványi kör hiányában a halálát követő recepció csak lassan indul meg. Életében művei nagyrészt német és angol nyelven jelentek meg, és megfigyelhető, hogy míg pszichoanalitikus és fenomenológiai munkásságát német nyelven publikálta, addig az amerikai emigráció kezdetével az angol nyelvre való áttérés a politikai konzervativizmus témájának előtérbe helyeződésével jellemezhető. Ha filozófiai kontinuitást keresnénk az életműben, akkor egyértelműen a morális kérdéseknél, etikai problémáknál találjuk a központi magot; ez megmarad a politikához és teológiához kötődő munkásságában és megfontolásaiban is. Horkay Hörcher Ferenc a Kolnaival kapcsolatos magyar szakirodalom két irányát különbözteti meg: az egyik a Boros Gábor és Bacsó Béla által képviselt érzelemfenomenológiai, míg a másik a Balázs Zoltán által képviselt konzervatív-politikai irány. Azon a tényen, hogy az életmű teljességében angol és német nyelven érhető el csupán – illetve néhány írás spanyolul és olaszul –, valamit finomít a Világosság folyóirat 1997/5–6. számának Kolnairól szóló tematikus összeállítása, amely egyik előfutára a 2000-es évek elejéhez köthető magyarországi recepciónak. Nagyobb számban ettől kezdve jelennek meg az első magyar nyelvű Kolnai-tanulmányok, tanulmánykötetek, és konferenciát szentelnek munkásságnak. A Kolnai-recepciót azóta szórványos, főképpen angol, német és magyar nyelvű cikkek és előadások jellemzik, az érdeklődő szakmai közönség hallott a nevéről. Az angol nyelven írt és először angolul 1999-ben, posztumusz Political Memoirs címen publikált mű 2005-ben Balázs Zoltán fordításában jelent meg, s azóta ez volt az egyedüli teljes egészében lefordított Kolnai-kötet magyar nyelven. Idén, 2025 júliusában azonban Balázs Zoltán és Tóth Miklós Bálint szerkesztésében megjelent Kolnai Aurél és Menczer Béla magyar nyelvű levelezésének válogatása is a Ludovika Kiadó gondozásában.

Az elmúlt három évtized tisztázta, hogy hálózatos módon vizsgálva a teremtett világ szerkezetében és változásaiban egységes viselkedést mutat. Ha a teremtett világ ennyire „hálózatos”, akkor vajon a „teremtetlen világ” hálózatos-e? Nyilvánvaló, hogy a „hálózatos-e Isten?” kérdésre nemcsak hogy nem tudjuk a választ, hanem még maga a kérdés is butaság, hiszen egy, az emberi szemlélet által kiagyalt nézőpontot akar Isten megértésére felhasználni. Isten végtelensége és mindenhatósága azonban nem szorítható be semmilyen emberi mértékbe. Mégis: a misztériumok hálózatának átgondolása adhat valamilyen további fogódzót az emberi megismerésnek Isten természetéről. Miért? Hogyan? Ez az írás ezekre a kérdésekre keres egy hevenyészett, első választ.

Mi a misztérium?

A misztériumok Isten természetének egy-egy részéről árulnak el a számunkra valamit. A misztériumok ugyanúgy hitünk szent titkai, mint ahogyan az egyik legfontosabb misztérium, az eucharisztia is az. Miért szent titkok a misztériumok? Mert a misztériumok természete majd csak a színről-színre látásban (1Kor 13,13) ismerhető meg teljesen. A teljesség felfoghatatlanságát Bonaventura ebben a gyönyörű képben fogalmazta meg: „Ki tudná áttekinteni a magszemek végtelenségét, ha egyszer egyetlen magszemben is erők sokasága rejlik, azaz újra csak végtelen sokaságú magszem?” Ha egyszer a misztérium „szent titok”, akkor miért ismerhetünk meg a misztériumok természetéből bármit is? Mert Jézus – tanításában és egész földi életében – feltárta a benne hívők számára a misztériumok egy részét (Mt 13,35), és elküldte a Szentlelket, hogy a misztériumokban is megtapasztalhassuk Isten valóságának teljességét.

Az amerikai civil vallás (angolul „American civil religion”, rövidítve ACV) fogalma több mint fél évszázada, az 1960-as évek végén vált ismertté az amerikai társadalomtudományban, ám ennek ellenére mindmáig ellentmondásos megítélése van a különféle szaktudósok körében. Robert N. Bellah ma már klasszikusnak számító tanulmánya, a Civil vallás Amerikában 1967-ben látott napvilágot, és – későbbi elmondása szerint – maga sem számított olyan erőteljes visszhangra, mint amilyet írása kiváltott. Szociológusok, vallástudósok, történészek és politológusok egyaránt izgalmasnak találták Bellah egyes meglátásait, ám az amerikai civil vallás mibenlétéről kifejtett elképzelései rögtön éles viták kereszttüzébe kerültek. Az ezt követő „amerikai civil vallás-vita” nagyjából a 70-es évek második feléig elhúzódott, de nyugvópontra sosem jutott, az eltérő álláspontokból nem kristályosodott ki semmiféle konszenzus.

Amint arra számos hozzászóló és későbbi elemző is rámutatott, a nézeteltérések főként két okra vezethetők vissza: egyfelől Bellah eredeti meghatározása számos belső ellentmondást hordozott, másfelől olvasói saját szakmai hátterüknek megfelelően mind különbözőképpen értelmezték Bellah meglátásait, és egyéni preferenciáik szerint mást és mást tartottak benne fontosnak és helytállónak. Ezt követően a fogalom az 1980-as évekre nagyjából-egészében „kiment a divatból”, és elszórt tanulmányoktól eltekintve a társadalomtudósok zöme nemigen foglalkozott vele. Hosszabb szünet után a 2000-es években, de különösen 2010 után viszont feltűnően megszaporodtak az amerikai civil vallás fogalmát különböző megközelítések szolgálatába állító tanulmányok, kötetek, sőt monográfiák. Érdemesnek tűnik tehát feltenni azt a kérdést, hogy mi tette az amerikai civil vallást ismét időszerűvé a 21. századi Egyesült Államokban, van-e a fogalomnak olyan értelmezési kerete és tartománya, amely a 2010-es és 2020-as évek lényegesen eltérő társadalmi és kulturális miliőjében is relevanciával bír.

Szintézis nélküli évek – ezen a címen jelent meg válogatás 1993-ban az 1930-as évek magyar prózáját elemző tanulmányokból. A „szintézis” azonban még 2007-ben is hiányzik A magyar irodalom történetei idevágó kötetéből. A 2010-es Magyar irodalom című kötetben találunk ugyan egy értelmezési kísérletet, a szakemberek által készített szintézisek viszont, bármennyire is elfogadhatók, irodalomtörténeti szempontból nem kielégítőek. A két világháború közti időszakról, különösen az 1930-as évekről azonban már jó ideje létezett egy átfogó és bátor értelmezés, mégpedig nem irodalomkritikus, nem is irodalomtörténész, hanem Ottlik Géza tollából. Miután megbízást kap a két világháború közti magyar irodalmat bemutató tizenöt rádióadás szövegének írására, Ottlik sikerrel tesz eleget a nem könnyű kihívásnak, hogy bemutasson egy időszakot, amely még időben is igen közel állt hozzá, és amelynek fiatalon ő maga is szereplője, lévén a Nyugat harmadik nemzedékének képviselője. A rádiónak szánt szövegek 1945–1947-ben, a kommunista hatalomátvétel előtti rövid időszakban íródtak, és 1946 és 1947 között hangzottak el a Magyar Rádióban. A személyes preferenciák irányította kánon, amely az adásokból kirajzolódik, sok tekintetben hosszú távon – még a következő évtizedek szakmai kritikáinak eredményeivel összevetve – is helytállónak bizonyul. Úgy vélem, szerény első reflexióként nem haszontalan néhány támpontot átvenni belőle. Ottlik a költészet, a próza meg a színház területén komplex fogalmakat tesz érthetővé a hallgató számára, méghozzá anélkül, hogy az banális lenne; mindenekelőtt saját, jól körülhatárolható értelmezési irányvonalát jelöli ki, és csak akkor tartózkodik határozottabb ítélettől, ha (mint például Pilinszky vagy Nemes Nagy esetében) nagyon fiatal vagy nemrég színre lépő szerzőkről van szó. Ottlik minden különösebb értelmezési kulcs vagy elmélet nélkül ragadja meg szerzőinek fontos aspektusait, de így is sikerül közvetítenie a lényeget a hallgató-olvasó számára. Értelmezésének alapja az a gondolat, hogy az irodalom olyan entitás, amelynek megnyilvánulásához szükség van az íróra. Az író tehát alkimista – Ottlik úgy tűnik, még amikor lehetősége volna rá, akkor sem tudja vagy akarja használni annak a költő-prófétának vagy költő-teológusnak a fogalmát –, aki a dolgok valóságából kiindulva hangot ad egy egyébként megismerhetetlen dimenziónak, de képes a fordított irányban is haladni. Ezzel pedig a magyar irodalom esetében olyan tendenciát figyel meg, amely a líraiság, az illúzió, a valóságtól való eltávolodás felé mutat – ez egyúttal a „magyar regény” hiányára is magyarázat.

A beszélgetésre 2025. szeptember 27-én került sor Pannonhalmán, a főapátság 5. nemzetközi ökumenikus konferenciája után. A rendezvényen Erik Varden előadást tartott az Édenről és a mennyei poliszról, és sor került Jan-Heiner Tück Megbocsátani a megbocsáthatatlant? című könyvének bemutatójára. A beszélgetés Erik Varden Felhasadt egyedüllét. A keresztény emlékezés címet viselő könyve köré szerveződött, amely német fordításban 2021-ben (Honvágy a dicsőség után címmel), magyarul pedig 2023-ban jelent meg.

A pannonhalmi bencés monostorban vagyunk éppen, kedves Varden püspök úr, egy olyan helyen, amely úgyszólván ellenpontot képez: hatalmas könyvtára van, és teret ad a lelki életnek. Milyen jelentőségük van a Pannonhalmához hasonló monostoroknak korunk igencsak szekularizált társadalmaiban?

Azt hiszem, azért van egészen alapvető jelentőségük, mert a vendégszeretet, az imádság, az egyszerű jelenlét és a folytonosság helyei. Olyan szerzetesi házban tartózkodunk, amelyet 996-ban alapítottak. Eleve nem tartozik a valószínű jelenségek közé, hogy egyáltalán létezhet efféle intézmény a mai Európában. Úgy vélem, ennek a helynek a létezése már önmagában hozzájárulhat egy olyan stabilitás kialakításához, amelyre ma különösen nagy szükség van.

Ha már szóba hozta az európai körülményeket: Nyugaton ma olyan vallásszociológiai adatokkal kell szembenéznünk, amely arról tanúskodnak, hogy egyre fokozódik a vallás iránti közöny. Mi történik, ha az emberek már egyáltalán nem érzik azt a vágyat, amelyről a teológia és az egyház beszél, ha úgyszólván beszakadnak azok a hidat, amelyek a transzcendenciához vezetnek? Mi a véleménye erről a kihívásról?

Legelőször is legyen szabad valamelyest ellenirányú véleménynek hangot adnom, egyáltalán nem vagyok meggyőződve ugyanis arról, hogy helytállóak ezek az adatok. Azt hiszem, a vallási közöny terén ma éppen hogy fordulatnak lehetünk tanúi. Alapvető szerkezeti átalakulásokat látok. Mindenekelőtt arra a kontextusra gondolok, amelyben jelenleg élek és tevékenykedem, azaz Skandináviára. Országaink rendkívüli mértékben szekularizáltak (különösen Norvégia és Svédország). Úgy vélem azonban, kijelenthető, hogy nálunk most már végpontra jutott a szekularizálódás. Egészen egyszerűen azért, mert voltaképpen már nincs mit szekularizálni. De azért is, mert a szekularizálódás alapvetően nem vég nélküli folyamat. Ezt pedig alátámasztja mindaz, amiről olvasok, és alátámasztják az emberek, akikkel találkozom: ismét életre kel valamiféle vágy, az embereket újra foglalkoztatni kezdi az értelem kérdése, igényük támad a közösségre és az igazságra. És átgondolt, realista válaszokat akarnak hallani, olyan emberek szájából, akik életre is váltják, és életvezetésükben komolyan is veszik őket.

Kevés történészről mondható el, hogy olyan fogalom kapcsolódik hozzá, amelyről még az is hallott, aki esetleg az illető nevét és munkásságát sem feltétlenül ismeri. Pierre Nora kétségkívül ilyen, aki az 1980-as évek derekától a francia történetírás egyik legmeghatározóbb, legtöbbet hivatkozott alakja lett, az „emlékezet helyeinek” („lieux de mémoire”) terminusa (vagy inkább kutatási iránya) pedig az utóbbi évtizedek egyik, a történettudományon messze túlmutató sikerágazatává vált. Ami azonban még az 1970-es évek végén egy tipikusan francia projektként indult, és hangsúlyozottan az ottani történelemben és historiográfiában gyökeredzett, az 1990-es évekre kilépett nemzeti keretei közül, számos országban megjelent saját verziója – sokszor Nora fenntartásával vagy egyenesen kritikájával övezve. Hiszen, ahogy a szerző épp a magyar válogatáshoz írott előszavában hangsúlyozta, már az elnevezés fordíthatósága is kétséges, ugyanis eredetileg a latin retorikai-emlékezéstechnikai terminus, a „locus memoriae” francia verziója, amely – szerinte talán nem véletlenül – más nyelvre nem vihető át pontosan. Ráadásul, tudtommal az eredeti, hétkötetes, sokszerzős mű egészében nem is jelent meg más nyelveken – angolul például három-, németül egykötetes válogatás látott napvilágot a projektből, magyarul pedig szintén egyetlen könyv, ráadásul, a többitől eltérően ebben gyakorlatilag csak a Nora által írt fejezetek szerepelnek. A három változat címei is jelzik, mennyire sokféle értelmezés lehetséges: míg az angol (Realms of Memory) a „lieux de mémoire” lehetséges fordítását adja, a német (Erinnerungsorte Frankreichs) már a projekt francia jellegét is kiemeli, a magyar (Emlékezet és történelem között) pedig Nora bevezető esszéjének címét átvéve az „emlékezethely” teoretikus problémáját helyezi a középpontba.

Az alábbi esszé, bár Pierre Nora idén júniusban bekövetkezett halálának apropóján íródott, nem nekrológ akar lenni. Továbbá nem a „lieux de mémoire”-kutatások francia kontextusáról, helyi tétjéről szól, de nem is a projekt világkarrierjéről – az előbbit már magyarul is alaposan feltárták, utóbbi pedig messze meghaladná e szöveg terjedelmi kereteit. Helyette inkább az emlékezethelyek magyarországi kutatásának bizonyos aspektusait szeretném megvizsgálni, mintegy szemléltetve, hol és milyen módon figyelhető meg a francia történész hatása a honi humaniórákban. Hiszen Nora fogalmának hazai karrierje nemcsak azt mutatja meg, mennyire fontos lett az emlékezetkutatás az utóbbi évtizedek történeti stúdiumaiban, hanem arra a folyamatra is példa, amelyet egy irodalomtudományos monográfia néhány éve „utazó elméletnek” nevezett. Ez, kicsit leegyszerűsítve, azt a jelenséget takarja, amikor bizonyos nyugati filozófiai, társadalomtudományos teóriák a magyar közegbe kerülve jelentés- és jelentőségváltozáson mennek keresztül: az új kontextus átalakítja őket, eredeti tétjük sokszor háttérbe szorul vagy el is felejtődik, helyette a hazai kulturális mező részeivé válva új tétekre, értelmezésekre tesznek szert. Az elméletek megváltozása persze valamelyest óhatatlan és nem is feltétlenül negatív fejlemény, vizsgálatuk inkább arra világít rá, mennyire meghatározza az adott kontextus egy módszer vagy elmélet alkalmazhatóságát.