Szőlőtőnek mondta magát: „én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők”. Nagy örömöm ráismerni emberekben, akik nemcsak parancsait vették komolyan, hanem valóban közösségben éltek vele. Elsősorban a szentekre gondolok. Ahányan, annyifélék, de mozdulataikban, szavukban megjelennek Jézus vonásai. Nem tanult szerepként, hanem valami belső késztetésre, önkéntelenül, ahogyan az egy családba tartozók arcán, mozgásán feltűnnek az összetartozás jelei. Milyen érdekes egy öreg ember figyelmében meglelni a fiatal Jézus érdeklődését!

Némi gyakorlattal a körülöttünk élő emberekben is felfedezhetjük ezeket a Jézusra valló jegyeket, pedig rejtegetik őket, mint megannyi stigmát. Ha az Evangéliumból a Jézusról szóló szűkszavú beszámolókat olvasom, ezért találom ismerősnek azt a férfit, aki ott jár-kel tanítványai közt.

Nem idegenként fürkészem az arcát, szőlővesszőként én is hozzá tartozom. Nekem is mondja: „maradj bennem, s én benned maradok”. Esténként, mielőtt lefekszem, keresztet vetek, hogy míg alszom, addig is benne maradjak. Az ő szavával atyámnak szólítom Istent, s amikor valakit nagyon nehezen tudok elviselni, eszembe jut, hogy „ő is testvér, akiért meghalt Krisztus”.

A szőlőtő képe mellett gyakran gondolok Pál szavára: „Minden a tiétek. Akár Pál, akár Apolló, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár a jövendők. Minden a tiétek. Ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.”

Fotó: Velkei Tamás

(Vigilia, 1997. december, 947.)