Boldogasszony havában

Tarjányi Zoltán

Amikor a gyertyagyújtáskor megborzong lelkünk a karácsonyi énekek közben, magára az emberi létre mondunk igent, annak értelmességére. Ráismer a bőrünk a megtestesülés igazságára, s kibékülünk a töredékességgel. S megbékélünk múltunkkal: érvényét és erejét veszti sok sebünk, a „hogyha akkor szerencsésebb vagy bátrabb vagyok, másként alakul az életem” fölhánytorgatásának egyébként sokszor kínzó fájdalma. A karácsonyi áhítat mindnyájunkat újjászül. Mi hát a hiba, hogy nem mozgósítjuk teljes valónkat a szent megtapasztaláshoz való fölzárkózásra? Talán már az, hogy általában készületlenül, lelki várakozás nélkül ér minket az élmény, s az ünnep megszervezésében szétpazaroljuk energiáinkat, illetve nem hegyezzük ki azokat, nem irányítjuk a Cél felé. Ám a nagyobb baj: nem őrizzük meg emlékezetünkben, nem fontolgatjuk szívünkben, kihűlni hagyjuk a tetten ért Igazság érzületét. Nem fogjuk be a szelet az Istennek tetszőbb élet értelem és akarat irányította vitorláiba.
Január a Boldogasszony hónapja, vagyis az elmélyítésé. Ő a lehető legközelebb volt az igazi Tűzhöz, ő igazán bőven részesült a rendkívüli istenélményekben: az angyali üdvözlettől kezdve Erzsébet köszöntésén át a pásztorok megható imádásáig. S mégis féltő gondoskodással kellett ébren tartania szívében e bizonyosságokat. Újra és újra föl kellett elevenítenie a lelkében megvirágzott szép áhítatot, a teljes Istenhez hajlást. Igazán hálásnak kell lennünk Lukács evangélistának (és persze a Szentlélek Úristennek), hogy „belecsempészték” az evangéliumba ezt a rövid mondatot: „Mária pedig szívébe véste a pásztorok szavait, és el-elgondolkodott rajtuk.” Az élmény-ajándékok morzsáit magunkba építve, s az odatartozás tudatát szívünkön melengetve válunk mi is alkalmassá a töretlen Jézus-követésre. Hiszen a teljes odaadással valóban hozzá tartozunk: mint testvérei és rokonai.
(Vigilia, 1986. január, 1–2.)



Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés