Nem csupán a szerzetesek, de minden keresztény ember számára utat mutat a korai szerzetességnek az a meggyőződése, hogy Isten megtapasztalásának öröme, mélysége és élménye egyszerűbb és letisztultabb életet tesz lehetővé és kíván meg – olyan szívbeli örömmel ajándékozva meg az embert, amely nem idézhető elő technikákkal és módszerekkel, hanem csak belülről fakadhat. Ennek talaján a mai összefüggésben nem szabad visszariadnunk annak kijelentésétől, hogy a kereszténység csak akkor lesz életképes és vonzó, ha valódi istentapasztalatot, sőt istenélményt tud kínálni az embereknek. Az istentapasztalat kizárólag a hithez kötődik, hiszen a kereszténység lényege nem más, mint Jézus Krisztushoz fűződő hívő és személyes viszony, és ezért érdemes megkülönböztetnünk azoknak a külső formáknak a sokaságától, amelyeket összefoglalóan vallásosságnak nevezhetnénk. A vallásosság kidolgozható és felépíthető, s bár megtölthető tartalommal, mindig az a kísértés fenyegeti, hogy formálissá és üressé válik.

Lelkiségi szempontból ma nem a vallásos formák átadása az elsődleges feladatunk, hanem egy sajátos tapasztalat átadására kell vállalkozunk: a közösség tapasztalatát, a gondoskodás tapasztalatát, az elfogadás tapasztalatát, a megértés tapasztalatát, a megbocsátás és a visszafogadás tapasztalatát kell átadnunk. Ha ezek a tapasztalatok elevenen jelen vannak a keresztény közösségben, tagjai a legkevésbé sem kényszerülnek arra, hogy a spiritualitás éppen aktuális vásárteréről gyűjtsék össze maguknak azokat a hozzávalókat, amelyekből egyéni lelkiséget állíthatnak össze maguknak.

Fotó: Mandiner/Ficsor Márton

(A teljes írás: Vigilia, 2019. február, 91–97.