Sík Sándor

A magánima

A magánimádságra maga az Úr Jézus utal bennünket, mikor azt mondja: menjünk be a kamránkba és ott rejtekben imádjuk az Istent, mert Ő ott is hall bennünket. Nagy dolog ez az ima. Azt mondja naplójában a múlt század nagytudományú vallásfilozófusa, Kierkegaard: „A világon kívüli archimedesi pont a kamrácska, amelyben az igazi imádkozó teljes őszinteséggel imádkozik – itt emeli ki sarkából a világot. Igen, hihetetlen, mi mindent tehet odabent egy ilyen imádkozó, ha bezárja ajtaját.” Voltaképpen ez az a fajtája az imának, amelyben legjobban és legközvetlenebbül érvényesül az imaviszony, ahol az ember mint személy a személyes Istennel lép viszonyba. Az ilyen imával – emberiesen szólva – szinte magához vonja, lehúzza az Istent. Egy a nagytekintélyű őskeresztény egyházatyának, Areopagita Dénesnek tulajdonított régi írásban olvassuk: „Az imádság által fellendítjük magunkat a jóságos, isteni sugarak magasabb határáig, mint hogyha váltogatott kézzel kapaszkodnánk egy fényes láncon, amely a menny magasságában van megerősítve és egészen leér; látszólag mintegy lefelé húznánk, valósággal azonban nem levonjuk, hanem magunkat visszük egyre magasabbra, a ragyogó sugarak magasabb fénypontjaihoz. Ha valaki egy hajóban áll és egy szikláról kötelet hajítanak neki és azt húzza maga felé, az nem a sziklát vonja magához, hanem magát a hajót húzza közelebb a sziklához.” Ez a kötél az imádság. Isten félé húzzuk vele magunkat.

(A teljes írás: Vigilia, 1964. december, 705–711.) 

Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés