Simone Weil

Lelki önéletrajz


Az üzemben töltött évem után, mielőtt elkezdtem volna újra tanítani, szüleim elvittek magukkal Portugáliába, és ott elváltam tőlük, hogy egyedül induljak egy kis falu felé. Testben és lélekben egyaránt összetört voltam. A szerencsétlenséggel való kapcsolat megölte fiatalságomat. Addig nem tapasztaltam nyomorúságot, hacsak a magamét nem; ez meg, mivel az enyém, kevéssé volt fontos számomra; különben is amolyan fél-rossz volt, biológiai és nem szociális. Addig is tudtam, hogy sok szerencsétlenség van a világon, gyötrődtem is emiatt, de huzamos kapcsolat révén még soha nem tapasztaltam. Az üzemben, a magam és mindenki szemében a névtelen tömegbe olvadva, mások szerencsétlensége megszállta testemet és lelkemet. Semmi sem választott el tőle, mert múltamról egészen lemondtam, s nem vártam semmit a jövőtől, mivel nehezen képzelhettem el annak lehetőségét, hogy túlélem e fáradalmakat. Ma még oly erősen süti rám bélyegét, amit ott átéltem, hogy ha bárki, bármely helyzetben durvaság nélkül beszélne velem, nem tudnék megszabadulni attól az érzéstől, hogy bizonyára téved, és hogy tévedése minden valószínűség szerint sajnos mindjárt szertefoszlik. A rabszolgaság bélyegét kaptam meg ott örökre, ahogy a rómaiak égették legmegvetettebb rabszolgáik homlokára a tüzes vas jelét. Azóta mindörökre rabszolgának tekintem magam.
Ilyen lelkiállapotban és testileg is nyomorúságosan értem ebbe a kis portugál faluba, mely sajnos, szintén szánalmas képet nyújtott, elhagyottan, a teliholdfényű éjszakában, sőt védőszentje ünnepének napján. A tengerparton terült el. Halászok feleségei járták körül a bárkákat, körmenetben, templomi gyertyákat víve, és bizonyosan nagyon régi hálaénekeket énekeltek, szívet tépő szomorúsággal. Semmi nem adhat erről képet. Sohase hallottam ilyen szívszorító éneket, kivéve tán a volgai hajóvontatök dalát. Itt bizonyosodtam meg hirtelen, hogy a kereszténység voltaképp az elnyomottak vallása, és az elnyomottak nem tudnak nem hozzátartozni, és én közöttük.
1937-ben Assisiben töltöttem két csodálatos napot. Egyedül voltam a Santa Maria degli Angeli XII. századi, kicsike román kápolnájában, mely a tisztaság hasonlíthatatlan csodája, ahol Szent Ferenc gyakran imádkozott, s ahol valami nálam erősebb erő arra kényszerített, hogy először az életemben térdre boruljak.
1938-ban tíz napig Solesmes-ben tartózkodtam, Virágvasárnap és a Húsvét utáni kedd között, végigkövetve minden szertartást. Erős fejfájásaim voltak; a hangok ütésszerűen sértették fülemet; és figyelmem mérhetetlen erőfeszítése kiszabadított szánalmas testemből, amit otthagytam szenvedni, magába rogyva, egyedül, és így valami tiszta és tökéletes örömöt lelhettem az ének és beszéd hallatlan szépségében. E megtapasztalás példáján értettem meg, hogy a nyomorúságon át is szerethetjük az isteni jóságot. Magától értetődik, hogy e szertartások alatt Krisztus kínszenvedésének valósága egyszer s mindenkorra enyém lett.

Reisinger János fordítása
(A teljes írás: Vigilia, 1976. június, 392–400.)

Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés