Húsvéti emlékek

Az élet és halál problémájával élesen szembesített engem az 1939-ben kitört II. világháború. A híradófilmek állandóan öldöklésekről számoltak be, és nemsokára a Budapestre is hulló légibombák robbanásai közel hozták a halál veszélyét. Amikor rövid időn belül betegségben meghalt anyámat, nagyapámat és apámat is el kellett temetnem, nagyon világos lett bennem, hogy oda kell kötnöm életemet Ahhoz, aki az Élet Ura.
Végre véget ért a háború. Soha olyan mély átérzéssel nem hallgattam Jeremiás Siralmainak éneklését a templomokban, mint 1945 tavaszán. A háború vasekéje végigszántott mindenen, és romba döntött évszázadok munkájával fáradságosan felépített lelki és anyagi kincseket. A lelki terror ostobasága és az ateizmus sivársága is egyre fenyegetőbben nyújtogatta csápjait a magyar lélek felé. Reménységnek pedig csak a feltámadt Krisztus mutatkozott.
Ebben az évben is, a háború viharai után, eljött húsvét ünnepe. Én akkor már jezsuita papnövendékként tanultam a szegedi hittudományi főiskolán. Élénken emlékszem az 1946. évi esti húsvéti körmenetre. Óriási embertömeg gyűlt össze a szegedi Fogadalmi Templom előtti téren. Az emberek még élő sebként viselték a háborús pusztítások testi-lelki nyomait. Volt, akinek családtagjai pusztultak el a háborúban, voltak, akiknek a társadalmi helyzete omlott össze, volt, akinek anyagi javait tette porrá a háború. A tömegbe vegyülve ott voltak a téren a jezsuita papok és kispapok is. Véletlenül éppen előttünk állt egy fekete gyászruhába öltözött ismerős édesanya, Somogyi professzor özvegye, akinek a férjét gyanús körülmények között gázolta halálra egy teherautó. A tanár úr hitvalló keresztényként volt ismeretes a városban. Az özvegyet, jobbról és balról, két, feketébe öltözött fia támogatta. Egyikük később egyházmegyés pap, másikuk pedig jezsuita szerzetes lett. Este nyolc óra körül a székesegyház nagy kapuja kitárult, és kiáradt a templom belsejéből az ünneplő tömeg. Elöl egy férfi a feltámadt Krisztus szobrát hordozta, mögötte pedig, gyertyák fényétől megvilágítva jött a püspök, kezében az Oltáriszentséggel az aranyozott monstranciában. Imbolygó fények estek a Szentostyára és az azt követő emberek tömegére, akik mély hittel, könnyeikkel küszködve kísérték Jézust a téren keresztül. Úgy éreztem, hogy bár minden támasz ledőlt, egyvalami, jobban mondva, egyvalaki megmaradt: az élő Úr Jézus Krisztus.

(A teljes írás: Vigilia, 2017. április, 242–249)

Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés