Ha majd már végképp
másként nem lehet,
mert kettőnket szétszakítanak,
találkozunk az álmodásban.
Szép leszel, lépni akarsz,
de már lebegsz
a föld fölött, ismét
nyakamban két karod,
szeretsz, szeretlek, semmi
sincs és semmi más,
de ez az Egy a Minden.
Álmunkból kitör a Lét,
az Orkán, ítél, megáld, ölel,
begyógyít, szétszór, eltöröl.


(Vigilia, 2012. november, 826–827.)