Pilinszky János

Ország Lili búcsúztatója


Drága Lili, édes Barátom, ne haragudj, ha rögtönzött mondatokban búcsúztatlak. Az első, amit mint művészről mondani szeretnék, az képeid szakadatlan véglegessége volt. Először ezzel Baudelaire-nél találkoztam. Ma is titok, mitől volt minden sora oly végleges fülemnek, mint a koporsóra hulló rögöké. Azt hiszem azért, mert művész létére a nagy gondolkodók sorába tartozott, akik különben nem véletlenül voltak remekírók is: Platón, Pascal, Kierkegaard.
Minden nagy festő nagy gondolkodó is, csupán nem törekszik tézisekre és definíciókra. Valamit nagyon tud, nagyon megért és világosan ki is mond, anélkül hogy kimondaná. Bach és Dosztojevszkij egyebet se tesz. Azaz mégis: gondolatát mondatról mondatra aláveti az anyag ellenpróbájának, egy kézműves alázatával. Innét, hogy amikor a leganyagibb, voltaképpen a legszellemibb. Ebben a bachi értelemben voltál te is: gondolkodó és kézműves.
A másik, amiről beszélni szeretnék, a szépség radikális megértése és megközelítése volt. Sokszor idézem, mert nem ismerek nálánál pontosabbat. Simone Weil írta: „A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de feleúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor – e választott kevesek – kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratában, s az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.” Te már ott állsz ebben a bizonyos rettenetes és egyedül érdemes útvesztő bejáratában, szelíden befele invitálva az arra jövőket.
És befejezésül még valamit. Hajlamosak vagyunk, óhatatlanul hajlamosak a kikerekítésre: életet és halált organikus egészként látni. De ez nincs így. Lánglelkű következetességed úgy ért véget, mint egy baleset. Téged elidegenedett sejtjeid temettek be, mint valamikor Mozartot a tömegsír homokja. Romba dőlt sejtjeid alatt bár úgy őriznénk meg téged is, mint a példátlan muzsikus emlékét a jeltelenség homokgödrében.
Drága Lili, tudtuk, hogy ki vagy, de talán nem eléggé. Mit számít? Ez a mi veszteségünk volt, és nem a tiéd.
Méltó hát, hogy vesztesek módjára búcsúzzunk tőled. Szeretetünk és megrendülésünk persze most mást jelent, mint jelentett volna életedben. Többet jelent. Így búcsúztatunk, így ölelünk át. Missziód valójában most kezdődik. Gabriel Marcel vigasztaló ítélete szerint: „Az élők elviselhetetlenek lennének halottak nélkül”.
Halálod – ha lehet – egy még nagyobb föladatot ró rád. Segíts élni bennünket, ha másként nem, kezed halálon túli, utánozhatatlanul, egyedül a holtaknak kijáró szelíd útmutatásával: hogy lépjünk be, és járjuk végig mi is azt a bizonyos labirintust, amit te megjártál, hogy egyszer mi is hasonlóak lehessünk tehozzád. Ámen.

(Vigilia, 1978. november, 780–781.)

Elhangzott az 1978. október 1-én elhunyt Ország Lili temetésén.
Kép: Ország Lili: Románkori Krisztus (olaj, farost; 80×50 cm, 1969; magántulajdon)

Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés