Gion Nándor

1941 februárjának legelején, születésem után gyorsan megkereszteltek a szenttamási katolikus templomban, azért gyorsan, mert olyan ványadt és erőtlen csecsemő voltam, hogy édesapám megítélése szerint órákon, de legfeljebb napokon belül meg kellett volna halnom, tapasztalatból ítélkezett, sokgyermekes családból származott, tizenvalahányan voltak testvérek, de ezekből mindössze hatan maradtak életben, a többiek születésük után órákon vagy napokon belül elhunytak, olyan satnyák lehettek, mint én, de ezeket is megkeresztelték haláluk előtt, és, bár apám emlékezetem szerint soha nem járt templomba, mélységesen hitt Istenben, és természetesen megkövetelte, hogy elsőszülött fiát is megkereszteljék halála előtt.
Az események gyorsan zajlottak, csupán édesanyám akadékoskodott egy kicsit, talán azért, mert még bízott életben maradásomban, és nem akart akármilyen szokványos nevet adni, de neki magának nem volt egyetlen épkézláb javaslata sem, csak okvetetlenkedett, és ezzel késleltette a keresztelést, apámat viszont módfelett idegesítette a meddő vita és a teljesen fölösleges kicsinyeskedés, kiment az utcára, hogy eltakarítsa a havat a házunk elől, és akkor a szomszédos utca sarkán meglátta a falu egyetlen Nándor nevű férfiúját, aki szintén a havat lapátolta, és aki a barátságosabb tavaszi vagy nyári hónapokban megbízható ácsmesterként dolgozott. Édesapám, mint ugyancsak megbízható kőműves mindenkit ismert az építőipari szakmából, és a Nándor névvel végre édesanyám is megbékélt, sürgősen előkerítették a keresztapát, aki szintén ácsmester volt, és igen jámbor életet élt, rendszeresen járt templomba, szilárd tetőszerkezeteket épített a falusi házakra, és egy tisztességes lányt készült feleségül venni, a keresztanyámat.
Megtörtént a keresztelő, a plébánián magyarul talán még a Monarchiából hozott vezetéknevünket, a Giónt írták be, bár ez nem biztos, mert a hivatalos szerb nyelv addigra már leradírozta az ékezetet, és ezt a születésem után vagy két hónappal a Szenttamásra bevonuló magyar hadsereg sem hozta vissza, de ez senkit sem izgatott különösebben, a családban ékezet nélkül is nagy volt a boldogság a fordulat miatt, a postán, a községházán, sőt a rendőrségen ismét magyarul lehetett beszélni, és mellesleg én is életben maradtam.

(Fotó: Simonyi Balázs
A teljes írás: Vigilia, 1996. április, 293–300.)

Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés