Szabó Lőrinc

levele Szigeti Endrének


1956 nyarán jelent meg Szabó Lőrinc válogatott verseinek kötete, amelyről az Új Ember 1956. szeptember 9-i számában Szigeti Endre írt recenziót. „Korunk hősei közül – írja ebben Szigeti Endre – sokan beszélhetnének a börtön magányáról; a magány börtönéről kevesen vallhatnának szebben és megrendítőbben Szabó Lőrincnél.” Megállapíthatja, hogy a költő egy egész férfi-életet töltött a hitetlenség börtönében, egy olyan magányban, amelyre, mint Illyés Gyula a kötet bevezető tanulmányában írja, „a katolikus egyház épp oly diadallal mondja rá, hogy: íme! – akár a szocialista közösség: íme, ide jut, aki elhagyja a nyájat és az aklot!” Szigeti Endre az idézethez hozzáfűzte, hogy szerény sorai nem akarnak „a katolikus akol lelki védettségéből diadalmasan rámutatni a magányos materialista szenvedéseire. Hívő keresztényekhez különben sem illenék a másokon való diadalmaskodás, megelégednék, ha önmagán tudna diadalmaskodni. Szabó Lőrinc vergődő lelkéhez sem a diadal fölényével közeledünk, hanem a szeretet alázatával. Mert aki nem tud ezzel az alázattal közeledni a másik személy felé, az mondhat róla bírálatot, igazságos észrevételeket is tehet róla, de igazában sohasem értheti meg. Szabó Lőrinc pedig sokkal bonyolultabb alkat, semhogy egykönnyen megérthető lenne.”
A kis cikkre, amelynek mondandóját Szigeti Endre több Szabó Lőrinc-verssel is illusztrálta, a költő az alábbi levelében reflektált.


Budapest, 1956. szeptember 19.

Kedves Barátom!

Cikkedet, melyet szeptemberi számotokban írtál, Illyésné Flóra hozta le hozzám még Tihanyba, ahol vagy tíz napot töltöttem. Igazán köszönöm hozzám való szívbéli hajlandóságodat, a nagy szeretetet, melyet cikked nem elárul, hanem hangosan hirdet. Hogy megérdemlem-e? Egyik részemmel (melybe a töprengő is beletartozik) bizonyára meg. Csakugyan rettenetes dolognak érzem a hitetlenséget; de épp annyira rettenetesnek – mert lehetetlennek – a hitet is. Fiatalon még csak átsegített kétségbeeséseimen valami pantheisztikus mámora ennek az egyetlen és édes életnek; de ez egyre kevésbé vigasz, már régóta: személyes istent szeretnék, személyes túlvilági folytatást, és ez nem megy. Képzelheted, hogy nem bosszantani akarlak a vallomásommal, inkább csak vergődésemet engedem vele egy pillanatra szabadon, a vergődést, mely a süllyedő, a pusztuló egyéné a rettenetes idegen örökkévalóságban. Nincs meggyőző erő semmi érvben az értelmem számára, hogy nincs igazam; ami talán épp az „értelem tökéletlensége”! Viszont épp ezért nem ismerheti el tökéletesebbnek a tiédet – csak például mondom – és semmiképpen sem tud lemondani a belátás, a meggyőzetés igényéről, bármenynyire kutyául érzi is magát. Kutyául? Utolsó „féregül”!… De nem folytatom, az ilyesmi elviselhetetlen, ha nem a legtisztább vers hangján szólal meg, abban pedig megelőzött s örökre felülmúlt Szent Ágoston prózája, hogy csak a legkedvesebb és legrégibb olvasmányaim egyikét idézzem… Szóval hát, a dolog valahogy úgy áll, hogy nem ellenlábasotok vagyok nektek istenhivőknek, hanem irigyetek, de átalkodott irigyetek, s haragosotok annyiban, hogy nem tudtok segíteni rajtam valami új nagy-nagy érzelmi lerohanással, ahogy a szerelem s az említett pantheizmus ifjúkoromban még csak segítségemre volt, vagy valami matematikaféle paranccsal, olyannal, amilyen – nincs. Rettenetesnek tartom az érzelmi életet, reménytelennek az értelmit; a ti igazságaitokat pedig – tudod minek? A leggyakorlatibb, leghasznosabb tévedésnek, amennyiben becsületes emberek hirdetik!… Nagyon-nagyon szomorú és szerencsétlen vagyok…
No, Isten veled! Még egyszer: ölellek és üdvözöllek benneteket!

Szeretettel: Szabó Lőrinc

Ui. Olvasd el „Az Árny keze” című versemet, a Tücsökzene CCCXXIX. darabját: semmi hízelgés nincs benne a ti vallásotok vagy a reformátusság vagy a buddhizmus felé, vagy afelé, amit közfelfogásnak nevezhetnénk – a legkomolyabban írtam!


(Fotó: Zinner Erzsébet MTI
Vigilia, 1972. szeptember, 618.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés