Albert Camus

1937. szeptember 13.
San Francesco kolostorában, Fiesoléban, árkádokkal körülvett kis udvar, piros virágokkal, napfénnyel és sárga-fekete méhekkel. Az egyik sarokban zöld öntözőkanna. Legyek zümmögnek mindenfelé. A melegben fortyogó kis kert csendesen párállik. A földön üldögélek és a ferencesekre gondolok, akiknek a celláját az imént néztem meg, és látom, miből merítenek, és érzem, ha igazuk van, velem van igazuk. A fal mögött, aminek nekivetem a hátam, tudom, ott a város felé ereszkedő domb, és ciprusaival az adományként felkínálkozó Firenze. De a világ ragyogása mintha ezeket az embereket igazolná. Arra buzdítom büszkeségem, hogy elhitesse, az én igazolásom is, minden magamfajta emberé – aki tudja, hogy a szegénység mélye és a világ pompája és gazdagsága mindig összeér. Lecsupaszítják magukat azért, hogy nagyszerűbb életet éljenek (és nem valami másik életért). A „lecsupaszítás” szónak ezt az egyetlen értelmét fogadom el. A „meztelennek lenni” mindig megőriz valamit a fizikai szabadságból, kéz és virágok összhangjából, a föld és az emberitől megszabadult ember szerelmes harmóniájából, ó, igazán áttérnék, ha nem ez volna a vallásom.
Ma úgy érzem, megszabadultam a múltamtól, mindattól, amit elveszítettem. Semmi mást nem akarok, csak ezt az elzártságot, ezt a zárt teret – tisztán látó és türelmes áhítatot. És akár a meleg kenyeret, amelyet össze-vissza nyomkodnak és dobálnak, kezemben szeretném tartani az életem, mint ezek a férfiak, akik be tudták zárni életüket. Olyan ez, mint a vonaton eltöltött hosszú éjszakák, amikor önmagával folytat párbeszédet az ember, felkészül az életre, a lelkébe néz, bámulatos türelemmel újból és újból végig lehet gondolni ugyanazokat a gondolatokat, futásukban megállítani, majd felröppenteni őket. Úgy nyalogatni az életet, mint az árpacukrot, formálni, serkenteni, végül szeretni, mint ahogy a szót, a képet, a végleges mondatot keressük, azt, amelyik összegez, lezár, amivel útra kelhetünk, ami ezentúl felfényesíti tekintetünket. Itt meg is állhatok, lezárhatom féktelen és túlhajtott életem egy évét. Önmagam jelenvalóságát önmagam előtt, ezt igyekszem a végsőkig feszíteni, megtartani életem valamennyi arca előtt – akár a magány árán is, melyről tudom, milyen nehéz elviselni. Nem megtörni: minden ez. Nem belenyugodni, nem elárulni. Szilajságom segít, és ahová sodor, ott utolér szeretetem, s vele az élet dühödt vágya, ami értelmet ad napjaimnak.
Valahányszor engedünk (engedek) a hívságoknak, valahányszor azért gondolkozunk és élünk, hogy „megjelenjünk”, árulást követünk el. Mindahányszor a megjelenés szerencsétlen vágya fokozott le a valódi színe előtt. Nem szükséges kiszolgáltatnunk magunkat az embereknek, csak azoknak, akiket szeretünk. Mert ekkor nem azért szolgáltatjuk ki magunkat, hogy megjelenjünk, hanem pusztán azért, hogy adjunk. Sokkal több erő van abban az emberben, aki akkor jelenik meg, amikor meg kell jelenni. A végsőkig elmenni azt jelenti, hogy képesek vagyunk megőrizni titkunkat. Szenvedtem az egyedülléttől, de hogy titkom megőrizzem, legyőztem az egyedüllét szenvedését. És ma nem ismerek nagyobb dicsőséget, mint a magányosan élő, az ismeretlenül élő dicsőségét. Írni végtelen öröm! Jóváhagyni a világot, jóváhagyni az élvezetet – de csak a lecsupaszodásban. Nem volnék méltó rá, hogy a strandok meztelenségét szeressem, ha nem tudnék meztelen lenni önmagam előtt. Életemben most először nem tetszik kétértelműnek a boldogság szó. Egy kissé az ellentéte mindannak, amit közönségesen úgy értünk: „boldog vagyok”.

(Fázsy Anikó fordítása; Vigilia, 1993. május, 365–372.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés