A mosoly

Antoine de Saint-Exupéry


Az igazi csodák mily kevés zajt ütnek! A lényeges dolgok milyen egyszerűek! Életem ama pillanatáról szinte nincs is mit mondanom, álomban kell újraélnem, hogy halljam a barátom szavát.
A háború előtt volt, a Saône partján, Tournus közelében. A vendéglő faerkélye kihajolt a folyó fölébe. Puhafa asztalra könyököltünk, melybe a vendégek bevésték nevüket. Két Pernod-t rendeltünk. Az orvos ugyan megtiltotta neked az alkoholt, de nagy alkalmakkor kissé csalni szoktál. Márpedig ez az volt. Hogy mi okozta jókedvünket, az éppoly kitapinthatatlan volt, mint a napfény minősége. Tehát az ünnepi Pernod mellett döntöttél. És minthogy pár lépésre tőlünk két hajóslegény éppen rakodott egy hajóból, meghívtuk őket is. Az erkélyről intettünk nekik. És ők jöttek. Jöttek, minden ceremónia nélkül. Egész természetesnek találtuk, hogy társakat is hívjunk, talán mert valami láthatatlan ünnep volt a szívünkben. Oly világos volt, hogy elfogadják meghívásunkat. El is jöttek és koccintottunk.
A nap olyan jól sütött. Langyos mézében fürödtek a nyárfák a túlsó parton és az egész síkság a látóhatár széléig. Egyre vidámabbak lettünk, magunk se tudtuk, miért. Olyan megnyugtató érzés volt, hogy a nap süt, a folyó folyik, az ételünk étel, a hajósok feleltek a hívásra, a pincérlány boldog nyájassággal szolgált ki, mint aki háziasszony egy örök lakomán. Tökéletes békében voltunk, távol minden felfordulástól, egy végleges civilizáció ölén. Valamiképpen tökéletes állapot volt ez, és minthogy minden kívánságunk teljesült, nem volt mit mondanunk egymásnak. Úgy éreztük, tiszták vagyunk, bölcsek, őszinték, megértők. Nem tudtuk volna megmondani, milyen igazság nyilatkozott meg, előttünk, de a biztonság érzése uralkodott rajtunk. Valami büszke biztonságérzet.
A világegyetem rajtunk keresztül mutatta ki jóindulatát.. A sűrűsödő ősködök, a szilárduló bolygók, az első véglények, az élet roppant műve a véglénytől az emberig, minden szerencsésen összejátszott, hogy rajtunk keresztül eljusson az öröm ilyen minőségéig. Valljuk be, nem is olyan rossz eredmény!
Így élveztük hát a néma egyetértést és a szinte vallási szertartásokat. A pincér-papnő jövés-menésétől elringatva koccintunk a két hajóslegénnyel, mint egyazon szekta hívei, bár magunk se tudtuk, milyen szektáé. Az egyik hajós hollandus volt, a másik német. A nácik elől menekült, mert üldözték, mint zsidót, kommunistát vagy katolikust. (Már nem emlékszem, milyen címkét ragasztottak rá.) De e percben a hajós már nem volt címke, mert most a tartalom számított, az emberi anyag. Egyszerűen a barátunk volt. És mint barátok, egyetértettünk. Te egyetértettél. Én egyetértettem. A hajósok és a pincérlány egyetértettek. Hogy az egyetértés mire vonatkozott? A Pernod-ra? Az élet értelmére? A napsütésre? Azt igazan nem tudtuk volna megmondani. De ez az egyetértés olyan tökéletes volt, olyan mélyen gyökeredzett, olyan kézzelfogható, bár szavakkal meg nem fogalmazható lényegre vonatkozott, hogy képesek lettünk volna a vendéglőt erőddé alakítani, kiállni egy ostromot és meghalni a golyószórók tövében, csakhogy megmentsük ezt a lényeget.
Hogy miféle lényeget?… Éppen ez az, amit nem tudok szavakkal kifejezni. Csak a visszfényét ejteném foglyul, az igazság kisiklanék a szavak között. Azt hiszem, homályos lennék, ha azt mondanám, szívesen harcoltunk volna, hogy megmentsük a hajóslegények mosolyát, a te mosolyodat, az én mosolyomat, a kiszolgálólány mosolyát; hogy megmentsük a napsütésnek ezt a csodáját, amely évmilliók óta fáradozik, hogy eljusson ehhez a mosolyhoz, a mosolynak ehhez a minőségéhez.
A lényeg többnyire súlytalan. A lényeg itt látszólag ez a mosoly volt. Mert sokszor a mosoly a lényeg. A mosollyal fizetni lehet. A mosollyal kárpótolni lehet. A mosollyal életet lehet adni. És van mosoly, melyért meghal az ember.

(Vigilia, 1952. február, 65–66.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés