Bohumil Hrabal: A varázsfuvola

Ültem az Arany Tigrisben, töprengtem, mint máskor, ha kedvelnének az istenek, akkor egy korsó sör mellett patkolnék el, ültem és hallgattam a részleteket a nagy Hétfőről és a nagy Vasárnapról, a lángoló tekintetekkel elmesélt történetek óriási szőnyeggé szövődtek, amely már sohasem vonható vissza, nem égethető el, mert igaz mintáját a valóság hímezte, és már nem lehet meg nem történtté tenni. Így álmodoztam az Arany Tigrisben a halálomról, néhány korsó sörről, ma hatot ittam meg, és mindaz, amit hallottam és amit meghallgattam, kisiklott a helyéről, és már csak értelmetlen beszédet hallottam, így hát fizettem, majd kaptam ráadásként még egy sört, aztán kimentem az éjszakába, fölemeltem a fejem és mint mindig, az égre tekintettem, Szent Egyed égboltjára, hideg, csillagos éjszaka lesz, és így az ötödik emeleti ablakomból rézsút megpillantom ma este a hold sarlóját, és elindultam, a Parízská már csöndes volt, egy rendőrségi autó közeledett, majd szép csöndesen megállt, kiszállt egy rendőr és szép csöndesen kirakta a kocsik szélvédőjére a büntetőcédulákat azoknak, akik tilos helyen várakoztak, majd a fényszórók szép csöndesen befordultak a Maison Oppelthez, melynek ötödik emeletéről akart leugrani Franz Kafka, így aztán egyedül álltam az Óvárosi téren, senki sem járt arra, leültem az első padra, és elábrándoztam… velem szemben magasodott Husz János magiszter emlékműve, akinek a máglyájára egy öregasszony hozott még egy kis rőzsét, hogy Husz János jobban égjen, az emlékmű sötétben állt a tér közepén, miközben a Kinsky-palota falai, és a tér keleti oldala erős nátriumlámpáktól megvilágítva olyan fényárban úszott, hogy a paloták és házak rózsaszín és homokszín falai kiemelték az emlékmű fekete körvonalát, én pedig magamban ültem, egy fiatalember ugrott föl a padra és végigszökdécselt a többin is, egyik padról a másikra ugrott, és az Óvárosi tér szívéből halk fuvolaszó hangzott föl, csöndes és mégis oly sürgető fuvolaszó, mintha a magányból, a legelőről, az elhagyatott tóból törne föl, a fuvola hangja magában is megindító volt, de azért is, mert néhány órával ezelőtt innen mentek el a könnygázzal és vízágyúkkal fölszerelt utolsó autók, az utolsó autók a farkaskutyákkal, a szép német-juhászokkal, akik mostanra már bizonyára az óljaikban pihenik ki a megerőltető vasárnapot és hétfőt… itt az Óvárosi téren azonban úgy zengett az emlékmű szívéből a fuvolaszó, hogy szinte megijedtem, fölálltam, a karom a magasba lendült, hátravetettem a fejem… és igen, a fuvolaszó a magasba emelkedett és terjedt körös-körül a téren, a cserjésből szárnyalt a fuvolaszó, amely fölött Husz János szobra emelkedett, a tűlevelű fák közül, melyek télen sem hervadnak el…
(Vigilia, 1989. szeptember, 676–681.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés