Paul Claudel: Hát te kinek mondasz engem?

„Midőn pedig Jézus Fülöp Cezareájának környékére ment, kérdezé tanítványait, mondván: Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Ők pedig mondák: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül. Mondá nekik Jézus: Hát ti kinek mondotok engem?” (Mt 16,13–15)

Ez az a kérdés, amelyre minden tanult embernek felelnie kell a földkerekség minden országában, a számára kimért út valamelyik állomásán, különösképpen pedig akkor, mikor felelőssége tudatában teszi azon első lépéseit. Jézus Krisztus egyszerre csak elállja az utat, és még azokban is, akik tudatlan, elbátortalanodott, türelmetlen, káromló vagy visszautasító kézmozdulattal haladnak tovább – és ezek vannak nagyobb számban – homályos borzongás közepette felvetődik néha a kétség: vajon a nékik személy szerint feltett alapvető kérdésre kézlegyintés helyett nem adhattak volna más feleletet is, nevezetesen azt, amelyet a Szentlélek adott Simon Péter ajkára a filippi-cezareai úton, mikor az apostol elhatározta, hogy örökre Azzal marad, aki el nem múlik soha! „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” Én is csak tanúságot tehetek: már nem a fiatalságnak boldog örömrivalgásai, hanem egy őszbecsavarodó és az örök bizonyságon elpihenő főnek gondolatai ezek. Igyekeztem, hogy kívülről lássam Krisztust, a lehető legracionálisabban és legtárgyilagosabban, kevesebbet törődve az írásos bizonyítékokkal, mint a logikával és – ha szabad így mondanom – azokkal a monumentális tényekkel, amelyeket a történelem a geológuséhoz hasonló munkával hozott felszínre és állandó jelentőségűekké, épp oly kétségbevonhatatlanokká tett, mint az emlékkövek bizonyságait.

(Vigilia, 1939. április, 233–236.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés