Juhász Ferenc: Életrajz

Munkás-családból származom. Római katolikusnak kereszteltek, 1928-ban, Bián. Anyám sváb volt, született Andresz Borbála, apám magyar: Juhász Ferenc. Egyszerű létezésem, mint az egyszerű magányon, a szártetőn kétágú termés. Mintha egy sárga búzaszál cső-tetején két kalász tollasodik jobbra-balra, ez a boldog hármas egység volt az én létezésem győzelme, hite, bizalma. Szüleim nem voltak buzgó templomjárók. De az egyházi kötelezettségeket betartották. Az ünnepeket, körmeneteket, a fúvószenés búzaszentelést, a zöld-tölgyfasátras, virágszőnyeg-főutcás Úrnapját, az Anna-Jakab napi búcsú harangszavára anyám abbahagyta a főzést, tüdőbeteg apám a pincéből kék bögrével hozott bor melengetését nagy szőkerózsaszín tenyereiben. De engem a szentségek megtartására köteleztek: a szombat délutáni gyónásra, az áldozásra a vasárnap reggeli kismisén, hogy a kastély előtti országút ló és tehéntrágya-gyepes sarába térdepeljek bérmáláskor. Nekünk nem volt Bibliánk. Nekem csak katekizmusom volt és olcsó imakönyvem, aztán meg anyai nagyanyám kis csontcsomaghoz, piros ládikához hasonlító sváb imakönyve, amit koporsójából vettem ki ima-kulcsvilla hernyósárga kezeiből. Bibliát először Zugor István református lelkész lakásán láttam. Vigiliát meg kamasz koromban a katolikus plébános lakásán, ahova szabadon bejárhattam, használva aprócska könyvtárát, könyveit, a folyóiratokat. Most már öt Bibliám van. Az elsőt egy öreg erdélyi költő küldte 1951-ben, az újabb fordításokat, a katolikust és a reformátust Aczél György, piros bőrkötésben. A mi tóparti nádfödeles házunk nem volt a családi béke vályogtemploma. Pokolrobbanásokkal lángolt mégis-édes otthonomban szinte minden nap. Mert betegség, szesz, baltacsapkodás, sírás, vinnyogó kutyarettegés, köhögés, vér, de sohase káromkodás. A békítő mindig én voltam, meg az örök vérokádás. Így nőttem azzá, aki vagyok. Így lettem költő. Miféle részeg dicstelenségből? Ma egyre többet beszélnek a genetikáról. Van is néhány nagy genetika-tudós barátom. Könyveiket kívülről tudom. „Jó a genetikád”, mondja Eszter lányom, az orvos. És a hitek, áldások, látomások. Elolvastam minden ősi Szent Könyvet, vonzódva nagyon a misztikusokhoz, a látnokokhoz. De nem tudom, kitől örököltem mesterségem és kötelességem: a költészetet. Mert a vers az én szabadságom, hűségem és szerelmem. És marad az is, amíg elkéri öreg testemet a föld, hogy a Mindenséggel összeolvadva én is talaja legyek a boldogságra vágyó Világegyetem Magánynak. Jaj, én Titok-Istenem: Szent Világmindenség!
(Vigilia, 2011. december, 916–917)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés