Simone Weil: Prológus

Szobámba lépett és így szólt: „Boldogtalan vagy, ki nem ért semmit, nem tud semmit. Gyere velem és olyasmikre tanítalak majd meg, miket nem is sejtesz.” Követtem. Egy templomba vitt. Új volt és csúnya. Az oltár elé kísért és így szólt: „Térdelj le”. „Nem kereszteltek meg”, feleltem. „Borulj le hát úgy e hely előtt szeretettel, hogy itt az igazság él”, felelte. Engedelmeskedtem. Kivezetett és fölmentünk egy manzárdszobába, ahonnan a nyitott ablakon át látni lehetett az egész várost, néhány faállványt, a folyót, melyen hajókat rakodtak ki. Leültetett. Egyedül voltunk. Ő beszélt. Néha bejött valaki, bekapcsolódott a beszélgetésbe, aztán kiment.
Ez már nem a tél volt. De még nem is a tavasz. A fák ágai csupaszon álltak, rügyek nélkül, hidegben és tűző napsütésben.
A fény emelkedett, fölragyogott, leszállt, majd a csillagok és a hold fénye áradt be az ablakon. Aztán újra feljött a hajnal.
Olykor elhallgatott, a faliszekrényből kenyeret vett elő és megtörtük. Ennek a kenyérnek valóban kenyéríze volt. Soha többé nem találtam rá erre az ízre.
Nekem, majd magának töltött a borból, melynek íze a napé volt és azé a földé, melyen ez a város épült.
Néha a manzárdszoba padlójára heveredtünk és az álom édessége szállt rám. Aztán fölébredtem és ittam a nap fényéből.
Tanítást ígért, de nem tanított semmire. Mindenféléről el-elbeszélgettünk, fesztelenül, ahogy régi barátok szoktak.
Egy nap így szólt: „Most eredj”. Térdre estem, átkaroltam a lábát, könyörögtem, ne űzzön el. De letuszkolt a lépcsőn. Semmit sem tudva lebotorkáltam, a szívem mintha meghasadt volna. Róttam az utcákat. Aztán arra eszméltem, hogy már nem is tudom, hol van az a ház. Soha nem próbáltam, hogy ismét megtaláljam. Megértettem, hogy ő is tévedésből jött el értem. Nem ebben a manzárdszobában van a helyem. Lényegtelen, hogy hol; egy börtönzugban, egy polgár csecsebecsékkel és piros plüssel teli szalonjában, egy vasúti váróteremben. Mindegy, hogy hol, de nem ebben a manzárdban.
Néha mégsem szabadulhatok attól, hogy félelemmel és lelkiismeret-furdalással ne ismételjem magamban egy kicsit, amiről beszélt nekem. De honnan tudnám, vajon helyesen emlékezem-e? Nincs itt, hogy megmondaná.
Jól tudom, hogy nem szeret. Hogyan is szerethetne?
És mégis, valami a mélyemben, lényem végfoka, félelemtől is reszketve, nem szabadulhat a gondolattól, hogy talán, mindennek ellenére, szeret.
(Reisinger János fordítása; Vigilia, 1981. január, 30.)

https://vigilia.hu/node/Vigilia_1981_01_facsimile.pdf

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés