1952. október 3.

Tegnap óta újra a biztos érzés, hogy Isten tenyerén élünk, s nem ejt ki kezéből. Szent Teréz (az avilai) önéletrajzát olvasom; nagyon meg tudja győzni és föl tudja emelni az embert; fölkelti benne a vágyat, hogy több és jobb legyen; de a vággyal nem éri be: hátunk mögé áll, szinte lökdösve sürget: indulj már, mire vársz? Az Új Emberbe írtam egy kis cikket róla; azt próbáltam kifejteni, mennyire nem fellegekben járó, milyen józan, közvetlen és gyakorlati.

Az utóbbi időben sokat dolgozom s elég frissen. Istenem, adj erőt a munkához. Pár nap és belépek negyvenedik esztendőmbe. Ezek az ember java évei; add, hogy a kedvezőtlen körülmények közt is jól, eredményesen tudjam fölhasználni őket. Add, hogy úgy tudjam végezni munkámat, hogy azzal, hogy dolgozom, tudatosan és tőlem telhetőleg Téged szolgáljalak. S add, hogy a munka ne tegyen idegessé, s ne fogyatkoztassa meg bennem a szeretetet azok iránt, akiket különösen szeretek, s egyáltalán embertársaim iránt. Add, hogy a munka egyben a türelem, szelídség és önfegyelem iskolája legyen számomra. Add végül, hogy bármekkora tudásra tegyek is szert, s bármilyen jó művet alkossak is, sose essem az elbizakodottság, az önhittség és a kevélység bűnébe: sose feledkezzem meg róla, hogy minden erőmet és képességemet Tőled kaptam s egyedül Neked köszönhetem; s add, hogy Téged mindig bizalommal, őszintén, egyszerű és gyermeki szeretettel szeresselek.

(Vigilia, 1984. június, 422.)