1977. január 27., csütörtök (Crestwood, New York)

Ma megint napsütés, hó és fagy. Minden reggel diadalmas napfelkelte. Tegnap Leonyid Kiskovszkij atya arról mesélt, hogy az egyházközségéhez tartozó emberek gyerekei hatalmas számban fordítanak hátat az egyházi életnek – a legtöbben eltűnnek. A szüleik mégis ragaszkodnak a maguk nemzeti ortodoxiájához – ugyanúgy, mint Párizsban. Úgy tűnik, az ortodox egyház az egész világon úgy viselkedik, mint a strucc, amely a homokba dugja a fejét, mert nem akar szembenézni a valósággal. Mindenhol mindenki gyerekes játékokat játszik.

Tegnap a tévében interjút láttam Arthur Rubinsteinnel, aki 90 éves lett. Grieg zongoraversenyét is eljátszotta. Micsoda szép életkor; az ember nem tud mást tenni, mint hogy folyamatosan csodálja szellemtől átragyogott arcát.

Rubinstein arról beszélt, mennyire egyedülálló és páratlan mindenfajta tehetség, amelyet az ember, bárki megkap: akkor vagyunk nagyok, ha teljesen önmagunk vagyunk. Miért van az, hogy abból, ami igaz, felszabadító és valóban keresztény, oly sok minden az egyházon kívül jelenik meg, miközben mi, akik a kereszténység határain belül vagyunk, csak erőtlen, állandóan ismétlődő és sokszor elkeserítő dolgokat hallunk? Amikor a keresztényeket kiűzték a történelem főutcájáról, az utca másik oldalán nyomban elkezdtek az öklükkel hadonászni, és hajba is kaptak egymással – nyomban a Hagia Szophia, a moszkvai Vazul-székesegyház és az Áthosz-hegyi kolostorok képeit tolták egymás orra alá, ortodox ikonok eredeti német reprodukcióival együtt.